Yoshiura Yasuhiro animéje 2005 decemberében jelent meg, de a kiadás dátuma senkit ne tévesszen meg, szó sincs családias légkörű, karácsonyi meséről, annál inkább egy poszt-apokaliptikus (fél-cyberpunk) gondolatébresztésről.
Műfajilag tanácsos először meghatározni, hogy egy 1 részes OVA-ról beszélünk, amely önálló mű, nem kötődik sem „nagy filmhez”, sem pedig sorozathoz. Soft sci-fi elemekkel tarkított dark történet, amelyben a lassú történetvezetési ritmus mellett jó párszor felkapjuk a fejünket a fordulatok láttán, amelyek sikeresen sokkolják a nézőt.
Történetileg a jövőben járunk, egy föld alatti létesítményben, annak is egy bizonyos szintjén, ahol az „92-es Archívum Kutató Részleg ” egyik fiatal dolgozója, Ura próbálja összeilleszteni az emberi történelem üvegcserepeit.
„Az emberiség már oly régen él itt, hogy nem tudjuk mi volt azelőtt” – a film elején elhangzó monológból kiderül, hogy az archívum kutató részlegek munkája azért fontos, hogy az emberiség sérült adatfájlokból („bináris kódokból”) visszanyerjen valamennyit az idők folyamán elveszett tudásból. Ura munkája megszállottja, mindennél jobban csodálja az egykori felvételeket a kék égről és zöld tájról, főleg, hogy azokat soha nem láthatta élőben és vajmi kevés rá az esély, hogy valaha is megláthatja. Bizalmasa egy Riko nevű lány, aki az „archívum elemző részlegnél” dolgozik, ahova az Ura által helyreállított adatok kerülnek „értelmezésre”. Mindkettejük karaktere más és egyedi, ám ami közös bennük, hogy mind a ketten boldogtalanok és szenvednek a sötét földalatti világban ahova fajuk kényszerült.
Egy nap Ura új adatállományt kap, amely különbözik az eddigiektől, ugyanis a részleges helyreállítás után kiderül, hogy ez egy mozgó felvétel hanggal. Meglepődéséből leszűrhető, hogy nem igazán volt még szerencséje ilyen lelethez, mindezek mellett egyre jobban égeti a vágy, hogy elhagyja a föld alatti világot és felmenjen a felszínre. Riko lelkesedése a részlegénél teljesen alábbhagyott és már azt tervezgeti, hogy kilép, hiszen mi értelme a kutatásnak, amikor sokszor csak olyan adatokat és leleteket találnak, amelyek újra és újra bizonyítják az emberiség ostobaságát és hatalmas hibáikat és bűneiket...
A grafikai megjelenítés, mint a modern animékben általában egy kettős rendszeren nyugszik: a hátterek és egyéb animációk (számítógép interfacek) mind CG-vel vannak megoldva a szereplők pedig amolyan hagyományos hatást keltenek. Az alkotók jól megoldották, mert a technikai 2 pólusúság nem zavaró, viszont az annál inkább, hogy a karakterek vonásai elnagyoltak, mert ha már van aprólékos háttér ,akkor azért jó lenne érezni a szereplők ruháinak textúráját és gravitációját... de így... ez kissé zavaró, de koránt sem kiábrándító, az összkép így is szép.
A seiyuu-k hanghordozása szokványos, főként azért mert elbeszélő módban történnek a monológok és a dialógusok alkalmával is higgadt beszélgetések követik egymást, egy-két kivételtől eltekintve. Itt maga a mű, nem ad lehetőséget a tehetség kibontakoztatására.
A zenei betétek is átlagosnak mondhatók, kivéve persze az egyik meghatározó dalt, amely összekapcsolja a film darabkáit egységes egésszé, ennek mind szövege, mind dallama egyedi és fülbemászó, amolyan pop-ballada.
Summa summarum, az átlagtól mindenféleképp szórakoztatóbb, persze csak azok számára, akik nyitottak a lassú, főként elmélkedéssel teli animékre. Világmegváltó megoldások, képi és hanghatások nincsenek benne, a sztori a szokványos sémákat követi, lassan hömpölyög információmorzsákat szórva a néző elé, az utolsó 5 percben viszont majd leszakad a fejünk az ámulattól.
Ami viszont egyedi és sajátossága, hogy a mű megtekintése után a néző elméjében ösztönösen folytatódik a történet, vagy mélyen elgondolkodtatja, legalább még fél óráig.
Mindezek mellett becsületére váljon, hogy a komoly téma szépen párhuzamba van hozva a jelen kor kihívásaival...
Értékelés: 7,5
Linkek:
Aoianime
Wikipedia
One Piece - A Kezdőcikk
A One Piece, jelenleg az egyik legsikeresebb manga- és animealkotás szerte a világon, túl 50 köteten és 350 epizódon, még mindig a csúcson van, és egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz a csúcs után.
1997-ben Eichiro Oda talán maga sem hitte volna, hogy a történet, amit megalkotott, tizenkét év múlva ott tart ahol ma.
Az akkor próbatörténetekkel indult manga egy évvel később már debütált is a mozikban az első ovájával, majd '99-ben elkezdődött a sikertörténet anime oldala is, és azóta töretlenül készülnek mind a mangák, mind a filmek és a sorozat.
Jómagam néha fel sem érem, hogy ez a jelenség imért "csak" egy sentai, csakúgy mint sok másik shounen amit a kategóriába sorolhatunk, és mégis, a világok amik két sorozat között lehetnek, túl nagynak és átléphetetlennek tűnnek. A sorozat számtalan hibát vetkőz le magáról éppenséggel a sosem túlzóan komoly hangvétele miatt, teszemazt Luffy természetesen viselkedik, és ettől mindenki pofára esik, másszor a poénzuhatagok mellé kapott, lelket rengető üzenetektől zsúfolt percek, illetve ezek tökéletes mértéke miatt, nem is beszélve a fillernek nevezett illúziórombolás részleges hiányáról. Szerencsére pont az a részlet hiányzik az említett jelenségből, ami az unamlat és a történet teljes stagnálását vonja magával, bár ha egyszer netalán mégis eljönnének a töketlen fillerek, akkor én személy szerint Zoro perspektíváját választanám. Ő úgyis végigaludná az egészet.
Hogy, hogyan éri el a One Piece mindezt? Remélem a második végignézés után már tudni fogom, de ha még akkor se megy, majd bele kezdek harmadjára is és jövőre visszatérek. De mindezek előtt még elkészítem a One Piece sorozatot, ami valószínűleg minden eddigi sorozat hosszát fölülmúlja majd itt az AnimeCommenten, de reméletőleg más portálokon is. A sorozat részei lesznek:
A kritikák, amik terveim szerint nyomon követik majd a történet és a karakterek fejlődését, a világ kikerekedését, és persze az animáció és a hangzás minőségét, annak változását.
A karakterleírások, amikben a lehető legropogósabb híreket szeretném előhozni a főszereplőinkről.
A nyitó és zárómuzsikák, videóval, körítéssel, minden jóval.
A One Piece atyja, Eichiro Oda rövidke szakmai életrajza és munkássága, főként a One Piece-re koncentrálva.
És ami az előzőkbe nem fér, az érdekességek, mókák és egyéb kategóriás írásként lát majd napvilágot. De az úgy sem idén lesz.
Nodame Cantabile
A legelső dolog, ami már a Nodame Cantabile első részének openingjénél feltűnik, hogy ugyanaz a Kasai Kenichi rendezte, mint a Honey and Clovert. Ezzel aztán együtt jár a komótosan vezetett történet, a karakterek személyiségének különleges fontossága, de úgy tűnik, hogy a rajzolási stílus és a zene is. Nem lenne ez nagy baj azoknak a rajongóknak, akik szeretik a stílust, de sajnos azért van egy rossz hírem is: ugyanazok az elemek, amik miatt a Honey and Clover soha nem lett a kedvencem, de megértettem a jelentőségüket az anime egésze szempontjából, itt egy picit félresikerültek, és az összhang koránt sem lett kielégítő. A jellemábrázolás, aminek a hátán kellene vinnie a sorozatot, elég sekélyes.
Shinichi egy tehetséges zenész, és komolyzenéről lévén szó, Japánban nem túl nagy karrier vár rá. Ahhoz viszont, hogy Európába utazzon, fel kellene ülnie egy repülőgépre, amitől halálosan retteg. Bár nagyon jól tud zongorázni és hegedülni, az álma az, hogy karmester lehessen, és kisebb korában tanult is már Európában. A női főszereplő, Nodame viszont óvónő szeretne lenni, annak ellenére hogy kicsit szétszórt, de istenadta tehetsége van a zongorához. Namost ha azt gondoljátok hogy amit eddig írtam, összefoglaló volt a háttérről, akkor tévedtek, ugyanis ennyi a háttér. Soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen kapcsolatuk van a szereplőknek a zenével, miért járnak zenei iskolába, miért szeretne a fiú karmester és a lány óvónő lenni, csak tippjeink lehetnek (pl ez utóbbi önbizalomhiányból), amiket aztán a történet nem igyekszik alátámasztani. Illetve mostanában készül a második évad, amit hadd ne várjak meg a kritikával.
Az anime tehát a nézőre bízza a karakterek megfejtését, de a romantikus szál elég egyértelmű, és megnyugtató lezárást is kap az utolsó részre. Emellett két fontos aspektusa van a történetnek: a humor, a vicces mellékszereplőkkel együtt, és a zene. Előbbit mértékkel adagolták a készítők, de azért minden részre jut egy kis rekeszizomtorna. Direkt nem akarok a karakterek zenei tudásának fejlődésével kapcsolatban részletekbe menni, aki ilyesmire kíváncsi, az nézze meg a Beck-et vagy akármelyik sportanimét: a Nodame Cantabile szereplői tudnak zenélni, és ugyan tapasztalatokat szereznek, de halandó ember számára érzékelhető módon alig fejlődnek.
Ezzel el is érkeztünk a legfájdalmasabb ponthoz a komolyzene rajongók számára, ugyanis egy komolyzenével foglalkozó animével szemben nem kis elvárások támaszthatók, amiknek a Nodame Cantabile nehezen tud megfelelni. Először is értem én, hogy nem kezdő zenészekről van szó, de hogy az igazán vájtfülűeken kívül senki ne vegye észre a különbséget, amikor ugyanaz a szereplő rosszul játszik el egy darabot és amikor jól, azt a gyanút kelti, hogy vagy ugyanazt a zenei betétet használták mindkettőhöz, vagy rosszul lőtték be a célközönséget. Sok érdekeset tehát azokon a nézőkön kívül, akik maguk is tagjai egy zenekarnak, másoknak nem fog nyújtani.
A modern kor legambivalensebb módokon alkalmazott találmánya, a 3d grafika természetesen itt is feltűnik, végülis kinek lenne kedve ennyi hangszert egyesével megrajzolni. A baj ott kezdődik, amikor a számítógéppel rajzolt, motion capture-rel animált részek ennyire elütnek a hagyományos rajzoktól, és ráadásul ahhoz képest rengeteg állóképet tettek be főleg azokra a helyekre, ahol egy egész zenekarnak látszania kéne.
Ne várjunk hát csodát ettől az animétől. Ha eleve csak úgy kezdjük el, hogy egy romantikus sorozatot várunk, ajándékba kapunk egy rakás komolyzenét és poént, és akár egészen jól is szórakozhatunk. Be kell vallanom hogy ötössével néztem a részeket, és a kicsit keserű szájízt tényleg csak saját magamnak köszönhetem.
Da Capo
A Da Capo, második évfolyamával együtt, a következő a családon belül születő kapcsolatokról szóló cikksorozatomban, és mint ilyen, jóval több kérdést vet fel, mint az előző darab.
Ez volt az első anime, a Koi Kaze után, ami gyötrődni próbált a családon belüliség kérdésével, de csak odáig jutott, hogy az érintetteket külön tartotta a tabuval való küzdelem, illetve a féltékenységgel küzdő közvélemény, ami hozta az "elvárható" közvéleményképet a témával kapcsolatban. Aki arra tippel, hogy a közvélemény próbál megértő, vagy közbe nem avatkozó lenni, illetve tiszteli az egyéni döntéseket, az nagyot téved, mert a közvélemény - itt is - beleszóló és a saját igazát törvényszerűnek vevő fafejűeket jelent, totális empátiahiánnyal. Ezek ellenére az anime tud pozitív példával is szolgálni, olyan karakterek képében, akik erősen kimutatott, jellegzetes animés példakarakternek számítanak.
Ezen film során sikerült elgondolkodnom először a filmben látható hozzáálláson a készítők részéről. A kérdés itt adta magát: a szerző(k) támogatják vagy nem támogatják a családon belüli kapcsolatot? Minden esetre pár dolog egyértelműen rányomta a bélyegét a sorozatra. Először is a romantikus filmek sajátja, "a szerelem mindenek felett" folyamatosan átható érzete azt sugallta nekem, hogy igen, illetve a másik nagyon fontos szál, a törtető unokatestvér szintén a vérfertőzés "oldalára" döntötte a mércét. Ami dramaturgiailag teljesen megdöntötte az első évadot és az addig kialakult koncepciót, majd adott egy második sorozatra lehetőséget, az a belecsempészett múltkép volt, ami által végre megtudhattuk, az igazságot, és az anime elvesztette minden valóban komolyabb oldalát.
Nem csak hogy elvesztette, hanem a filmet magát lufiba fújta, és begyömöszölte a két sün közé, ha szabad efféle hasonlattal élnem a helyzetről. A téma állásfoglalása teljesen elveszett - és vele ment a film nagyobb és mélyebb vonulata is - amikor a családi titokra fény derült, hiszen az emelhető szónak erőt adhat a "nincs vérkapcsolat" nevű jelmondat, de a kapcsolat maga, és a háttérben levő ténylegesen vérfertőző vonzalom megmaradt, mint a felhozott probléma erős mementója, így semmiféle témabeli lezárást nem várhatunk a sorozattól...
A rövidke társadalomkritika után térjünk át a sorozat másik fő szálára, a "vérfertőző" kapcsolatra, ami ennél a sorozatnál nem is igazán vérfertőző, hiszen az érintettek, amint a nézők számára kiderül, nem is vértestvérek, a leányzót kisgyermek korában örökbe fogadták. Így viszont, előttem legalábbis, már nem is volt kérdés, hogy ha valahonnan előjött az ötlet, akkor honnan is származik, ugyanis, a második évad végén előre jósolt jövő tökéletesen zárja azt a kört, ami a múlt században még szintén szokásként működött a távol-kelet számos pontján. Az említett szokás mára szinte teljesen kihalt - Taiwanban azonban még ma is fellelhető néhol - egy család örökbe fogadott egy egészséges kislányt, fiának, jövőbelijeként.
A jelenséget az elmúlt század incesztushoz kapcsolódó vitáiba is bevonták, azon érvelés oldalán ami a családon belüli viszonyok ellen védő biológiai védekezést, mint létező folyamatot vélte a felelősnek a családon belüli kapcsolatok ritka mivoltáért, később pedig ugyanezen témakör kivizsgálása segített a tézis megdöntésében, mivel kiderült, a passzív védelem, ami a családon belüli kapcsolatokat megakadályozza, elsődlegesen csak pszichológiai eredetű, és ekkor is csak nagyon korlátolt esetekben áll fenn.
Háttéranyagok:
Arthur P. Wolf: Westermarck Redivivus
Annual Review of Anthropology, Vol. 22, (1993), pp. 157-175
A Da Capon sajnos többet gondolkoztam, mint amennyit láttam is belőle. Ezt teszi az emberrel, ha direkt azért néz valamit, hogy egy részletét emelje ki csak? Lehet, minden esetre ez volt az első olyan élmény, amikor nem vártam annyira a következő részeket, és felszisszentem a dramaturgiai döccenőkön. Mert voltak.
Tiszta és hagyományos romantika, méghozzá elszántaknak. Ez volt elsőre a véleményem, de most sem lenne sokkal másabb. A Da Capo kedves kis története megint hoz valami újat Japán megszokott mindennapjaiba, és ebben az újban, vagyis az örökké virágzó fák között és alatt tanúi lehetünk egy nagyon hosszú útnak, aminek a végét megint csak előre láttuk az első rész után. Unalmas nemde? Végülis annyira nem, de megmondani már én sem tudnám miért. Olyan ez, mint a víz lehet a szomjazónak. Mindegy, csak legyen, és ha van akkor már jó lesz, és lesz időnk végignézni a patakon amiből iszunk. Végül is az is olyan mint a többi, ad vizet, csobog, és felfrissít, mégis tetszeni fog, amikor iszunk belőle a hosszú szomjazás után, és újra átéljük a kedves emlékeket más patakok partjáról.
A képi világ, és a rajzolás szintén erre erősít, hiszen az anime semmi újat nem hoz. Jó minőséggel viszi a mezőnyt, és a stílusa a más sok helyről ismerhető, szimbolisztikus karaktereket használó, már-már tradícionális anime, amiben mindenkinek akadnak szép emlékei.
A hangokra, még a zenékre is ugyanez jellemző. A kislányos hangok, és a karaoketeremből jött muzsikák mind-mind olyanok, mintha valahonnan ismernénk őket, vagy már hallottunk volna hasonlót. Ezret is.
Ha ajánlanom is kell, azt mondom a romantikusok bátran vessék rá magukat, illetve a boszimániákus kislányok se fogják vissza a pacikat, mert itt is létezik mágia, és léteznek a boszorkányok, akik mindenki háta mögött segítenek. Nomeg bajban is vagyok, mert a negatív lista hosszúnak ígérkezik, de nem akarom nyújtani - a film így is nyújtja magát elég hosszan - akinek nem kell egy sztenderd láv-sztori az nyugodtan lapozzon majd tovább.
Nagyon harem.
Értékelés: 6,5
Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts - D.C.
Animeaddicts - D.C.S.S.
Aoianime - D.C. (saját írás)
Aoianime - D.C.S.S. (saját írás)
Yakitate! Japan
Kétféle anime rajongóhoz volt szerencsém eddigi pályafutásom alatt: aki még nem látta a Yakitate! Japan-t, és el sem tudja képzelni, hogy mi lehet a jó egy pékes animében, valamint aki már látta, és egészen magasra értékelte. Egyszer aztán csak megérett bennem az elhatározás, hogy nekifogjak kideríteni, mi is az igazság.
Körülbelül a harmadik részig tartott, mire rájöttem, hogy még pár órát a monitor előtt fogok ülni, és gyorsan elrohantam egy friss adag popcornért, ugyanis egyik kedvenc műfajommal sikerült találkoznom: ez egy sportanime. Természetesen a szó klasszikus értelmében a kenyérsütést nehezen lehet sportnak nevezni, mégis a sorozat tartalmazza a műfaj minden szokásos kellékét: a szereplők versenyről versenyre járnak, egyre erősebb ellenfelekkel megküzdve, hogy kiderüljön, ki süti a legfinomabb kenyeret. Majdnem mindenkinek van valamilyen speciális képessége is, amelyek még a sorozat elején inkább szimbólikusak, ám a vége felé egyre elborultabbak, garantálva, hogy leginkább a fiatalabb korosztály szórakozzon felhőtlenül.
Biztosítja ezt a főszereplő, Azuma Kazuma személye is, aki ugyan 16 évesnek van meghirdetve, de bőven nem néz ki annyinak. Minden álma az, hogy elkészítse a Japan-t, azt a kenyeret, amit a köztudottan rizsimádó japánok is előszeretettel fogyaszthatnak. Jelentkezik hát Japán egyik legnagyobb nevű pékségéhez, a Pantasia-hoz, és innentől kezdve nincs megállás a csúcsig.
Baljós előjel lehetett volna már a sorozat címe (pan = kenyér), mégis az egyes részek alatt többször feltűnő, elemi erővel büntető szóviccekre nem lehet felkészülni. Nem sok fájdalmasabb dolog van annál, amikor egy nagyon rossz japán humor sorokon keresztül van magyarázva angolul, hogy akadálytalanul pusztíthassa a mit sem sejtő néző agysejtjeit.
A gyerekeken, az elvakult sportanime-rajongókon, és a magukat viccekkel kínzó mazochistákon kívül még egy csoportnak tartogat érdekességeket a Yakitate!: nálunk is egyre többen művelik mostanában az otthoni kenyérsütést, mint hobbyt (illetve mint választ az egyre drágább és rosszabb minőségű bolti pékárura). Meglepő módon sokszor szinte kémiai részletekbe menő információkat és tippeket kaphatunk a kenyérsütéshez, úgyhogy nosza rajta, semmi akadálya, hogy mi is Azuma-kun nyomdokaiba léphessünk!