"Pfúúú, ezt nem mondod komolyan?" Kérdezte egyik - amúgy elég toleráns - haverom, mikor megtudta, anime blogot írok. Kb. felnőttnek mondható, elég nyitott emberek vagyunk mindketten, azért annyira nem lepett meg a reakciója.
Volt már egy párszor, hogy egy beszélgetésben nem árultam el, mi a hobbim, és így dumáltunk a témáról. Kicsit őszintébbek ilyenkor az emberrel, nem érzik, hogy vissza kellene fogniuk az előítéleteiket. Kaptam tehát hideget-meleget.
Magyarországon sikk úgy gondolni az online szubkultúrákra, mint megannyi anticszociális ember laza gyülekezetére. Vallásos hevületben égnek, undorító szokásaik vannak. Nem megvetést érdemelnek, mert nem tehetnek róla. Beteg emberek, függők. A sorozatjunkies nagyon jól megfogta anno a legerősebb sztereotípiát: ha nehezen érthető szokásod van, és az számítógéppel kapcsolatos, akkor az csak beteges függőség formájában létezhet.
Persze akadnak sorozatrajongótól különböző képzetek velünk kapcsolatban, például feltételezik, nagyon sok közös pont van az emo-val. Ez persze félreértés: az emo öltözködési stílus közvetve Japánból jön, de itt véget ér a közös kaland. (Vagy mégsem: Death Note? Megvan Misa-Misa?)
Én is elsősorban a hazai merev konformizmusból vezetném le ezeket. A megelőző évtizedekben nagyon megtanulták az emberek, hogy kerüljék ki a rengátokat. Veszélyesek, nagy pofájuk van. Innentől egyenes út vezet az előítéletes gondolkodásig. A szüleink generációja (többnyire) akkor sem tolerál egy szubkultúrát, ha történetesen a gyerekeik kerülnek bele. "Ő az enyém, ő kivétel, de a többség furcsa és önveszélyes. Félresiklik az életük".
Legyünk türelmesek velük. Éppen elég, ha a saját generációnkat toleranciára neveljük. Nekik is el kél a segítség, ahogy elnézem.

Majdnem kifelejtettem a felhozatalból, már a héten is vetítik a hazai mozikban a Speed Racer nevű nagyon régi anime amerikai feldolgozását. A Wachowski testvérek a Mátrix után újra az animék világából merítenek, ám ezúttal bevalottan, nem a pad alá rejtve. Még nem volt gyomrom megnézni, de ígérem, írok majd róla, ha mégis lesz. Addig itt egy korrekt kis kritika a Mozineten, meg két videó, lehet nyamnyogni, megint milyen ügyesen koppintottak a tengerentúliak.

Már-már kezdtem megijedni, hogy elvesztettem az összes humorérzékemet, miután a Lucky Star és a Minami Ke nagy részét sikerült fapofával végignéznem, aztán szerencsére belefutottam egy újabb sorozatba, ami már-már megközelíti a fetrengve röhögtetésnek azt a fokát, amire a Lovelycom képes volt - legalábbis a hozzám hasonló elvetemült viccek kedvelői számára mindenképpen, akik jót tudnak azon szórakozni, hogy "két medve megy az erdőben, az egyik jobbra, a másik barna".

A recept nagyon egyszerű, végy négy darab galamblelkű szépfiút, és zárd őket össze egy folyamatosan horrorfilmeket néző, csontvázakkal játszó, teljesen magábafordult lánnyal, és ígérd meg nekik, hogy ha sikerül ebből a kis szörnyből hölgyet faragniuk, elengeded a lakbért. A két véglet egymással való ütköztetése, és az, ahogy a történet egy pillanat alatt képes egy teljesen váratlan irányba elindulni, ahol aztán természetesen a sötétségben vinnyogva rohangálnak az eddig makulátlan karakterek karikatúrái, esetleg szökőkútszerűen tör fel a vér, garantáltan biztosítja a szórakozást.

Alapvetően az egész sorozat ezekre az elemekre épül, és a legfőbb célja a nevettetés, emellett egy kevés mondanivalót is tartalmaz. Sunako-chant az első szerelme azzal utasítja el, hogy sohasem járna ilyen csúnya lánnyal, amitől szegény teljesen magába fordul, és legjobb barátja egy anatómiai szemléltető bábu lesz, nameg pár csontváz. Kyohei ezzel szemben annyira szép fiúnak született, hogy egész életében körülrajongták a nők (és nem csak ők), amit kis túlzással a szülei végre egy kis nyugalomra vágyva úgy reagáltak le, hogy elküldték otthonról. A sorozatból kiderül, az embernek mennyi problémát tud okozni a külseje, akár szép, akár csúnya, és az is, hogy igényességgel egy bazinagy adag szépséget lehet pótolni, ráadásul a szépség másodlagos a belső értékekhez képest - bizony ezek hatalmas közhelyek, nem is fektettek rájuk túl nagy hangsúlyt a készítők. Emellett megfogalmaz egy egészséges kritikát a mai fiatalok között meglapuló gótikus stílust kedvelőkről, amit nem kell túlzottan erőlködni, hogy párhuzamba állítsunk a 21. században divatosabb emóval.

Az anime részei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, van ugyan egy ívelése a történetnek, de leginkább a mindennapi életből kiragadott epizódokat mutatnak be, ráadásul olyanokat, amiket ezerszer láthattunk már máshol: iskolai kultúrális és sportfesztivál, nyaralás egy lakatlan szigeten, stb. Mindezt az egészen szokatlan környezet és karakterek dobják fel, amikor megjelenik Sunako-chan chibis formájában, fekete aurát árasztva maga körül, a háttérzene átcsap metálba, és valami egészen elborult humorú hülyeség veszi kezdetét - sohasem gondoltam volna, hogy a következő mondat valaha is el fog hangzani egy animében: "ó milyen szépen csillognak a beleid!"
Hamár a zenénél tartunk, nem mondhatnám, hogy bármi kiemelkedőt mutatott volna a Yamato Nadeshiko, de a gitártémák néha annyira eltaláltak, hogy az egyszeri rokkernek tényleg kedve támad headbangelni. A grafikusok igazán jó munkát végeztek, a csillogó szépfiútól a chibin át a pálcikaemberig minden féle ábrázolást sikerült felvonultatniuk, habár a perspektíva egyszer-kétszer megbicsaklik - jó jó, tudom, ilyesmibe belekötni egy vígjátéknál nem illik.



Hányszor lehet elsütni azt a poént, hogy Sunako-chan orrából vízágyúszerűen dőlni kezd a vér, ha szikrázóan szép "teremtményeket" lát? Hát meglepően sokszor, de azért 26 részt ennyire repetitív poénokra alapozni mégsem túl szerencsés, 4-5 "filler" rész is akad, ami azért annyira nem vicces, hanem már-már ciki. Ettől eltekintve szerintem az ilyen fajta elvont történetek és a képi humor kedvelőinek mindenképpen kötelező darab a Yamato Nadeshiko, mégsem ajánlanám az érzékenyebb lelkületűeknek a megtekintését - ugyan agresszió elég ritkán fordul elő, mégis a háttérből adódóan elég sok benne a vér és egyéb gusztustalan dolog.

Értékelés: 8,4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN

Ha valaki esetleg arra számítana, hogy eléri az eredetit mondjuk humorban, akkor ábránduljon ki ebből a gondolatból. Kame-hame by Zseniális Teknős:

Nektek is elegetek van a Hello Kitty-ből? Nagyobb baromságnak tartjátok a Pokémonnál? Borzongjunk együtt az újabb index-címlapos blogon! Állítólag még a gyerekeken jól áll. Igen, kedves cikkírók, ha egy cicus három vonalból egy két pöttyből áll, az nagyon kawaii. Még anime is készült belőle, hogy teljesen tükörsimára kiiktassa a porontyok szürkeállományát. Vegetatív meséket minden gyereknek, jupí!
Szörnyű adalék: az, ami Japánban tényleg a gyerekeknek készült, és őket is éri el, az itt és még nyugatabbra valamilyen misztikus módon több felnőtt egyedet, főként a huszas éveikhez közeledőket olyan módon  markába kaparint, hogy nem győzhetünk - de nem is éri meg - csodálkozni, amikor látjuk, egyedül Hello Kittyre építve lehet boltot nyitni mindenütt. Már nálunk is van. Nem is egy...



























És végül Shizu kedvéért:

Mindig is a legnehezebben felderíthető gyilkosságok közé tartoztak azok, amikor látszólag nincs indíték. Vajon milyen ember lehet az, aki kellően intelligens ahoz, hogy ne hagyjon hátra maga után se nyomokat, se tanúkat, ugyanakkor annyira szociopata, hogy legtöbbször pusztán a gyilkolás élvezetéért öl? Minden szál egy Németországban dolgozó japán agysebész körül fut össze, de az ő jellemével teljesen összeegyeztethetetlen az életek kioltása... Lehet, hogy tudtán kívül több személyisége van, mint Dr. Jekyllnek? Vagy a szörnyeteg mégis egy különálló ember, csak jól elbújt az árnyékban?

Az egész azzal kezdődött, hogy Dr. Tenma a felettesei utasításának ellenszegülve megmenti a kisfiút abból a furcsa testvérpárból, akiket egy bűnügy helyszínéről szállítottak kórházba. Természetesen ezért az engedetlenségért a karrierjével kellene fizetnie, csakhogy a rosszakarói mind meghalnak. A rendőrség rögtön Tenmára gyanakszik, de bizonyíték híján kénytelenek elengedni. Néhány évvel később a doktor újra összefut az időközben felnőtt fiúval, Johannal, és ráébred arra, hogy mit is szabadított rá a megmentésével a világra - ezzel kezdetét veszi a hajsza Tenma, Johan és a rendőrség között, amelyben gyakran nem is lehet igazán tudni, hogy most éppen ki kerget kicsodát.

Az anime hűen követi Naoki Urasawa mangáját mind a 74 epizódján át, ezzel gyakorlatilag hetekre megszabadítva a nézőt a körömvágás fáradtságos műveletétől: aki nem rágja le izgalmában a körmét, annak a szék karfájába fog beletörni garantáltan. Stílusában a sorozat nem annyira a gondolkozós-nyomozós irányvonalat képviseli, sokkal inkább tűnik egy kaland-thrillernek, krimi elemekkel. Megmaradva a műfaj határain belül egy epikus történet-ívet sikerült alkotnia az írónak, ami önmagában is értékelendő teljesítmény, mégis ez a megkötöttség a legnagyobb hátránya a sorozatnak. Érdekes lett volna a szereplők pszichológiájára jobban ráfeküdni, mert nagyon részletesen kidolgozottak, háttérrel, motívációval együtt, ehelyett jobbára kliséket kapunk csak. A történet is elég lineáris, kiszámítható, különösebb csavarok nélkül, az utolsó részekre pedig nem nagyon értem, mi szükség volt - inkább fejezték volna be 5 résszel hamarabb, kerekebb lett volna szerintem.

A szubjektivitást félretéve a Monster saját műfaján belül egy zseniális anime, tele akciódús, izgalmas és hátborzongató részekkel, ugyanakkor elég nagy horderejű kérdéseket is feltesz és próbál megválaszolni leginkább Tenma orvos foglalkozásából adódóan. Nem elég, hogy a grafikai kivitelezés kitűnő, és a szinkronra sem lehet panasz, ráadásul a sorozatban Németország mellett rengeteg más európai helyszín is feltűnik, mind élethűen, hangulatosan megrajzolva. Az opening külön említést érdemel, a zenéje még sokáig fogja kísérteni a kedves nézőt az utolsó rész után is.

A megnézését mindenképpen idősebbeknek ajánlanám a morális problémák és a véres jelenetek miatt, viszont aki szereti a thrillereket, az az anime történelem egyik legjobb alkotásával fog találkozni.

Értékelés: 9,2

Linkek:
ANN
Aoianime
Wikipedia