"Pfúúú, ezt nem mondod komolyan?" Kérdezte egyik - amúgy elég toleráns - haverom, mikor megtudta, anime blogot írok. Kb. felnőttnek mondható, elég nyitott emberek vagyunk mindketten, azért annyira nem lepett meg a reakciója.
Volt már egy párszor, hogy egy beszélgetésben nem árultam el, mi a hobbim, és így dumáltunk a témáról. Kicsit őszintébbek ilyenkor az emberrel, nem érzik, hogy vissza kellene fogniuk az előítéleteiket. Kaptam tehát hideget-meleget.
Magyarországon sikk úgy gondolni az online szubkultúrákra, mint megannyi anticszociális ember laza gyülekezetére. Vallásos hevületben égnek, undorító szokásaik vannak. Nem megvetést érdemelnek, mert nem tehetnek róla. Beteg emberek, függők. A sorozatjunkies nagyon jól megfogta anno a legerősebb sztereotípiát: ha nehezen érthető szokásod van, és az számítógéppel kapcsolatos, akkor az csak beteges függőség formájában létezhet.
Persze akadnak sorozatrajongótól különböző képzetek velünk kapcsolatban, például feltételezik, nagyon sok közös pont van az emo-val. Ez persze félreértés: az emo öltözködési stílus közvetve Japánból jön, de itt véget ér a közös kaland. (Vagy mégsem: Death Note? Megvan Misa-Misa?)
Én is elsősorban a hazai merev konformizmusból vezetném le ezeket. A megelőző évtizedekben nagyon megtanulták az emberek, hogy kerüljék ki a rengátokat. Veszélyesek, nagy pofájuk van. Innentől egyenes út vezet az előítéletes gondolkodásig. A szüleink generációja (többnyire) akkor sem tolerál egy szubkultúrát, ha történetesen a gyerekeik kerülnek bele. "Ő az enyém, ő kivétel, de a többség furcsa és önveszélyes. Félresiklik az életük".
Legyünk türelmesek velük. Éppen elég, ha a saját generációnkat toleranciára neveljük. Nekik is el kél a segítség, ahogy elnézem.