Gondoltam, én is beszállok, a blog egyszemélyes boys love/yaoi részlegének szerkesztésébe, és írok egy bejegyzést a Kirepapa című két részes ováról, ami ugyan nem hagyott mély nyomokat bennem, de mivel a műfajban ezt láttam legutoljára, és viszonylag friss élmény is, ráadásul még nem volt róla szó itt, így gondoltam: miért ne?

Főszereplőnk a harmincöt éves író, Takatsukasa Chisato, aki roppant népszerű, és fiával, Rijuval él egy fedél alatt. Chisato roppant féltékeny és szorgalmasan őrzi kisfia ártatlanságát, így annak valamennyi barátját el szeretné üldözni Riju mellől. Ez többnyire sikerül is, kivéve egyet: a Shunsuke nevű fiú ugyanis nagyon kitartó, és imádja heccelni Chisatot. Idővel aztán kiderül, hogy Shunsuke nem is igazán Riju iránt, hanem inkább a neves író után érdeklődik. Mivel azonban Chisato egyúttal tsundere karakter is, nem lesz könnyű a közelébe férkőzni, de mint tudjuk, a szerelem nem ismer határokat és lehetetlen helyzeteket, főleg nem egy boys love animében. Pláne, ha az emberre később fel is tud nézni majd az imádottja

Erre lehet, hogy még nem készültetek fel.

Az, hogy honnan kellett leírásfélét linkelni a magyar népeknek, illetve az, hogy a többi nagyobb magyar oldal sem tárgyalja a Papa to Kisst, már most mindenkinek jelzésértékű lehet. A film erős 'blackout' faktora a kezdettől világos és megvitathatatlan yaoi kapcsolat, méghozzá apa és fiú között. Akármennyire tűrőképes embereket ismerek magam körül, nem sokról hinném el, hogy ennek kiderülésénél tovább nézné az animét bármikor is.
De, hogy én ne haljak meg az egyébként elég erős kultúrális szakadékban, vigyük tovább a kritikát a kritikus szintre. Egyértelmű(nek tűnik), hogy miért lehet szeretni a filmet, akár mint yaoi-rajongó, akár mint a romantika megszállottjai. A zsánertől elvárható szexuális, és életközeli őszinteség szinte párásodásig fűti a monitort azokban a pillanatokban, amikor centiméterekről látjuk a szerelmes arcokat, az incselkedéseket, az affekciót. Valami biztosan át fog ütni a képernyőn, ha képesek vagyunk áttekinteni a tényen, hogy mit is nézünk.
Persze itt is van történet, de az olyannyira meglepetést meglepetésre halmozó, másképpen nagyon Jaoipános, hogy az soha sem lesz akkora élmény, mint egy sokkalta egyszerűbb sztori, a film során megjelenő érzelmi hullámokkal.

Nem hinném, hogy bárkit meg kell lepnem azzal, hogy a grafika szép és elegáns, a fiúk nagyon bishounenek, a vonalak lágyak és a szinek sem élesek, mindenütt olvadásig illenek a jelenetekhez.
A hangzás ehhez párosulva lágy és gyengéd, a kellő hangok kellemesen erősek és határozottak, míg a fiatalok hangjai érzelmesek és remegősen lányosak. Egy biztos, a bishi és yaoi filmipar jól alá tudja támasztani a filmjeinek hangulatát, bizonyos tekintetben jobban, mint a többi iparág.

Ezen a kis fejezeten általában nem kell gondolkozni, mert a komment jön magától, de a Papa to Kiss esetén volt egy csöppnyi habozás, mit is írjak le, illetve mit ne. A Yaoi szerepét és a családon belüliséget nem lehet leszámítani, tehát nem írhatom azt, hogy ezeket leszámítva, így azt kell hogy mondjam, mindent egybevetve a film túl jól van összeállítva ahoz, hogy leírjuk, mert egy yaoi. Oktatni lehetne néhány hatás használatát a filmmel, illetve van egy erős kérdésfeltevés is, ami a yaoi műfajt magát, mint önigazoló műfajt, egyáltalán nem jellemez.
Ajánlani nem ajánlom, ahoz a téma még mindig túl sok, hogy esetleg valaki eltörje vele egy kellemes érdeklődés vonalát, aki pedig rajongó az anélkül is megnézi majd.

Túl fiatalon semmiképp se nézzünk bele,
mert van amihez elég év kell az ember mögé,
és a yaoi például egy ilyen dolog.

Értékelés: 7

Linkek:
Wikipedia
Bishounen Paradise