- 1 -

Öt éves lehettem, mikor először találkoztunk a játszótéren egy meleg tavaszi délután. Egyrészes piros ruhájában, kezében egy kis zöld lapáttal olyan daccal állt a homokozó közepén, mint egy elkényeztetett hercegnő. Mégis sírva futott el, mikor néhány fiú megdobálta vizes homokkal. Attól a naptól fogva nem játszottam a többi nagycsoportossal az óvodámból, viszont minden hétvégén találkoztam a velem egyidős lánnyal, Eszterrel a játszótéren. Az oviban még nem igazán csúfoltak emiatt, általános iskolában már igen. Egyszer szünetben a táblára egy nagy szívet rajzoltak, benne a nevemmel és alatta Eszterével. Mikor a büféből felértünk a terembe rajtunk nevettek és mutogattak ránk. Eszter mérgesen rárivallt az osztályra, hogy ki volt az. Fogtam a rongyot és gyorsan letöröltem a táblát, majd látva, hogy Eszter szemében már gyűlnek a könnyek, kézen fogtam és kirángattam a teremből. Arról az óráról hiányoztunk, sétáltunk a folyosókon és beszélgettünk.

Egy 22 éves lány, aki látványtervező szakon végzett a Kaposvári egyetemen, szeret gyűjteni mindenféle apró mütyürt, és természetesen imádja az animéket, a mangákat és a japán kultúrát úgy általában. Milyen lehet animékkel foglalkozni és a szünetben manga-stílusban rajzolgatni egy művészeti iskola hallgatójaként?  Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a rajongást a szürke hétköznapokkal és az animés szubkultúrát érő negatív sztereotípiákkal? Ezekről a témákról és még sok minden másról kérdeztem Mikoshikit vele készült online interjúmban.