Békeidőben az ember valahogy mindig érdeklődik a hadtudomány fejlődése iránt, a háború pedig nem szörnyűségként és embertelenségként, hanem hősies megpróbáltatás képében jelenik meg a regényekben, filmekben. Elég csak az idősebb generációk romantikus tévképzeteire és álmodozó visszaemlékezéseire gondolnunk a kötelező sorskatonaságról, persze az emberfia általában csak másoknak kívánja a jellembéli épülést, lehetőleg őt már ne érintse ez a probléma, de ha mégis részt kellene vállalni ilyesmikben, akkor hamar töredékére lohad a lelkesedés. Sajnos gyakori, hogy a harcászatról és katonai hősiességről a képzeletünkben élő, egyébként részben igazságot is tartalmazó sablont teljesen kiszínezik a készítők. Főként a tengerentúlon, gyakran politikai üzenetként, belföldi országimázs-építésként, öntömjénezésként és a jó-rossz párbajának végletekig ledegradált és leegyszerűsített, sántítóan hamis sztereotípiájára húzzák rá, általában elítélve a mást, különbözőt, amiről esetenként fogalma sincs a nyugati világnak, de ítélkezni nagyon könnyű.
