Bevezetőmben azzal kezdeném, hogy amikor először megláttam az emaileim között a kerekasztal következő kiválasztottját, kétféle érzés kavargott bennem. Egyrészt újjongás, hogy valami olyan került elém Takumi választásával, amibe enélkül a kerekasztal „beszélgetés" nélkül valószínűleg soha, vagy ki tudja mikor bukkantam volna. Nem beszélve arról, hogy huszadik század eleji japán szerzők műveinek adaptációiról van szó, és nekem bevallom, elég sok hiányosságom van a korai huszadik századi világirodalomban. A második egy apró fintor volt, pont emiatt. Hiszen valahogy a 21. században túl könnyen dobálózunk a klasszikus jelzővel, ezért elvesztette már azt a minőségi hátteret, amire garancia volt ez a szó. Tehát vegyes érzelmekkel, de kíváncsian ültem le az Aoi Bungaku elé, hogy felfedezzem, hogy a japán irodalomban mit is jelent a klasszikus és hogyan élték meg a korai huszadik század kaotikus világát.

 Tudni lehet rólam, hogy van egy téma amiről ha kérdeznek sose tudok egyértelműen nyilatkozni. Ez pedig nem más mint a halál utáni élet lehetősége, valamint az ehhez kapcsolódó témák, mint amilyen a reinkarnáció, vagy a pokol és menny létezésének feltételezése. Amikor megkérdezik, hogy miért nincs állásfoglalásom ebben, csak annyit tudok mondani nekik, hogy én megpróbálom először a tudomány oldaláról megközelíteni a dolgot, de ott mindig kudarcot vallok, a vallásos teréről nézve pedig nem vagyok semmilyen hit elkötelezettje. Mégis, valahol én is reménykedem , hogy az életünk halálunkkor nem a vég, hogy van valami azután... ha más nem is, egy új élet lehetősége. Ebben szívesen hinnék, de mindig felmerül a kérdés, ha újjászületünk akkor vajon ugyan azok az emberek leszünk, vagy valaki más? Még sose volt senki aki bebizonyította volna, hogy ez lehetséges.