A Mondocon egyik legjobb része kétségkívül az odaút és a megérkezés.
Mivel a Hungexpós helyszín viszonylag kevés útvonalon közelíthető meg, ezért fantasztikus látvány, ahogy egy délelőttre megtörik a napok váltakozó monotonitása, és ellepik a 2-es metrót egy másik világból érkezett, a CP-be öltözött emberkék. Egy hétvégére hirtelen megdőlnek a normálisról alkotott fogalmak, kisebbségbe kerülnek a hétköznapi ruhába öltözött emberek a Déli- Pályaudvar/Őrs vezér tér – Pillangó utca vonalon. Bár lenne jelentősége a dolognak, most ez a beszámoló a Mondoconról szól, nem a hazai állapotokról, így kihagynám az értekezést arról, hogy miért is fontos az, amit az előbb a metróról írtam, miért fontos a „láthatóság” fogalma. De amíg vannak a Hungexpo körül cirkálva olyan autók, amiből kopasz fazonok azt üvöltözik – természetesen ki nem szállnak, mert ahhoz nem elég bátrak- „ötttözzzémááttebuziiiii!” addig, nem szabad megfeledkezni erről. És ha esetleg egy másik csoportról mondja azt valaki a fülünk hallatára, hogy miért nem marad otthon a négy fal között, tessék erre gondolni.
Az elején már el kell mondanom, hogy sajnos, közbejött egy program erre a hétvégére, ezért csak pár órát tudtam eltölteni a conon. Ez a pár óra pedig körülbelül annyira volt elég, hogy magamba szívjam az egésznek a hangulatát, végigfussak a pavilonok között, és elköltsem az erre a célra elraktározott pénzemet. Így előre is bocsánatot kérek a rövidségért.

Erről az animéről kétféle írást olvashattok. Az egyiket olyan írta, aki csak úgy véletlenül megnézte, esetleg kicsit utánanézett, hogy lám, ez egy játékból készült, de véleményének alapja nagyrészt az animére támaszkodik. A másik fajtát olyan írta, aki játszott a játékkal vagy más Type-Moon játékokkal, és ez az írásában is meglátszik, sok háttérinfót épít be, és inkább arról nyilatkozik, hogy jól avagy gyengére sikeredett az adaptáció. Persze a játékot általában tisztelni szokták, hiszen ha már megemlítik, akkor nyilván végig is játszották, mert ha nem tetszett volna, nem játszák végig a több száz óra játékidőt nyújtó (olvasási és nyelvismereti szinttől függ, és végül is regényt olvasol, csak közben megállsz a képeket is nézegetni) visual novel-t. Én ebből a kettőből az utóbbi táborba tartozok, viszont az adaptálással kapcsolatos problémák helyett inkább egy történetközpontú olvasatot szeretnék felvázolni, és ez alatt nem azt értem, milyen menők vagy unalmasak a harcok és ki mennyire tápos, hanem hogy itt vannak különböző személyiségek, akik egy különleges helyzetben ütköztetik az érdekeiket. Igen, ez tényleg unalmasabban hangozhat egyeseknek, de ha már az ember nekifog írni valamiről rendesen, akkor az a legkevesebb, hogy komolyan vegye.