Üdvözöljük minden olvasónkat, első 2010-es hírlevelünkben, melyben rövidke hírt eszközölünk; megindítottuk chatboxunkat, ami a már látható Chat menüponton át elérhető, 2010 február huszonegyedikétől.

• A blogbejegyzésben található chatbox kiszolgáló szervere nem tárol végtelen mennyiségű üzenetváltást, így az üzenetváltás a rövid beszélgetéseknek, a pillanatnyi találkozásoknak kedvez.
• A blogbejegyzések csak kevés karaktert engednek, így a hosszabb gondolatmenetek leírása közben figyeljétek, hogy mikor éritek el a karakterhatárt.
• A chatbox 20 üzenetet őriz meg azonnali megtekintésre, míg a legutóbbi 150 üzenet megtekinthető a korábbi üzenetek linkre kattintva, a chatbejegyzések alatt.

Bátorkodom előrebocsájtani, a chatboxra elcsábíthattok minket megbeszélt időpontokban,; minden kérdésben szívesen tárgyalunk, vagy akár belenézhettek "szakmai" beszélgetéseinkbe is - minden csak a szerencsés időzítés, és a kedv kérdése lesz, mi pedig reméljük, hogy jól szórakoztok az oldalon olvasgatás, kommentelés, és mostmár a hosszabb-rövidebb társalgások során is.

az AnimeComment csapata

"Az iskolai „egymás barátaiba vagyunk szerelmesek” történetekkel Dunát lehetne rekeszteni, és szerintem a forgatókönyvet is mindenki ismeri: két ember szövetkezik, hogy segítsék a másik boldogságát, majd rájönnek, hogy ők tulajdonképpen egymásba szerelmesek, és happy end. Nem hittem, hogy ezt lehetne tovább ragozni, de a Toradora!-nak sikerült."

Ahogyan azt Erda írta, megismételhetlen hangvételű cikkeinek ide vonatkozó darabjában, a Toradora egy a sok közül, és mégsem. Amikor nekikezdtem, ez, már az első epizódok közben is érződött, s végül nem kellett sokat várni arra az érzésre, ami teljesen magába kerített, és nem hagyott más lehetőséget, csak az anime befejezését - lehetőleg még egy ültőhelyben. Azok, akik nyomon követnek minket, talán sejtik a bevezető hangvételéből, hogy egy kiemelt cikk következik; igen, a Toradora képes volt mutatni valamit, amiért nekiültem egy újabb monstre kritikának, és amiért újra akartam olvasni más, már megszületett írásokat.
Végül kiderült, emlékeim helyesen működtek, volt még egy ehhez hasonló hatású anime a rövidke karrieremben, amiről így, bőven akartam írni, és végül rá tudtam venni vele nem egy embert, hogy lássanak neki egy olyan sorozatnak, ami egyébként szemük elé sem került volna; annak idején ez a Bokura Ga Ita volt.

A Toradora viszont, a Bokura Ga Itával szemben sokszoros előnyben van - míg az tisztán romantikus, téveszthetetlenül lánykáknak célzott, rózsás világokat teremtő mű, a Toradora térhódítása a humorérzékének és remek valóságot modellező erejének köszönhető. Ezen túl... Nos, ezen túl viszont a hasonlóság szíven ütő volt. Az érzések, amiket az előbbi minden mennyiségben a nézőbe tolt, már-már túladagolva azt, a Toradora ritka, pár részennként előbukkanó pillanataiban ugyanúgy tudta nyújtani, ezzel mindenek előtt romantikussá téve az animét. Mit mondhatnék, ilyen mértékű holdugrást ritkán látni; egy fiúknak készülő munka lepipálja érzések terén a lányoknak készült ömlesztett romantikát, majd ugyanabba a veszett szituációba rohan bele a történet végén, ezzel hajszál híján elrontva mindent, amit addig felépített. És tényleg csak hajszál híján, mert a Toradora ment végül, azzal az utolsó utáni mozaikkal, amivel életszerűvé és életben maradóvá teszi a két szerelmes kapcsolatát, amit, be kell vallani, semelyik néző sem akarna, tudna szétválasztani, látva az utolsó epizód kockáit.

Persze az előző sorok csak óvatosan vonatkoztathatóak; az olvasónak magának kell eldöntenie, tényleg beletartozik abba a csoportba végül, amelyik elfogad és kedvel egy olyan dolgot, mint "a romantikus Toradora," vagy csak örömmel néz meg egy vicces school life harem sorozatot, mint a Toradora...

"Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?"

Írtam ilyesmiket annak idején, a Bokura Ga Ita kapcsán, de csakúgy ahogy akkor, a kérdések még mindig aktuálisak. Nem is kell válaszolnunk; ha szívünk dobogni kezd amikor a ritka szimfonikus melódia megszólal a Toradora folyamán, és annak az édes és gyenge hangocsának is hiszünk, akkor tudjuk, mire is emlékezünk, vagy miért is ejtünk mi is egy könnyet azokban a pillanatokban. Mert kell, ha van, és ha ez az igazi üzenet a sok nevettető és elrugaszkodott pillanat mellett. Kell, hogy felfigyeljünk rá, és hogy engedjük egészében hatni az illúziót, mert semmi sem olyan egyszerű, mint egy nevetés.

Furcsán és csonkán, ahogyan itt van, itt az írás - sokkal inkább kedvkeltő, mint kritika, és sokkal inkább ömlengés, mint bármilyen írás, de bátorkodom megjegyezni, a Toradorának nincsen szüksége az én szavaimra ahhoz, hogy nélkülük is azt jelentse, amit, és hasson azokra akikre tud. Tehát, ez a kellemesen animált, gyönyörű darab, a benne rejlő frissességgel, és aktív képekkel, amik sosem válnak ketté, sosem állnak igazán álló és mozgó részletek egyvelegéből, amik a perspektíva különbözőségeivel játszanak, itt van, és helyet követel. De nem csak képeivel, szinkronszínészeivel és zenéivel is tud hatni; a már említett, talán a legfontosabb, és leghihetőbb hang, Taiga hangja, egyedül is elvinné a hátán a sorozatot. Változatosságával gyakorlatilag mindent átad az animéből, így a hiányérzetnek nyoma sincs, kivéve persze azt az alkalmat, amikor az utolsó epizódnak is vége, és valahol a gyomrunk tájékán valami furcsa ürességet érzünk...

A valóságszagú, reálisan végződő anime; a mindent ellenségként kezelő gyerekek bizony sokszor kapnak pofont és ijednek meg az élettől, hogy aztán egy kicsit megérjenek, és ha megértek, bizony sokkal jobb döntéseket hoznak, mint azok, akiket nem pofoz fel annyiszor az élet. Nos, valami ilyesmi volt számomra a Toradora - remélem minél több olvasót indítok el megint egy sorozat felé, ritka írásszörnyetegeim egyikével, és remélem azt is, hogy az ezekre születő válaszok között végül találok egyet, amiben egy újabb hasonló cím akad.

Mert ilyen történetekből kellene még.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Ez a mese sötét, és habár végül hőseink nem küzdenek meg és nem győznek le semmilyen ellenséget, olyan történik, amit talán senki sem várt. Sírni fogunk. Sokat.

Mi lehet egy olyan animének a legsötétebb pillanata, mint a One Piece? Talán első válaszunk a vereség, vagy a halál lenne - valaki halála a csapatból, azonban Oda valahogy tud ezalá is fúrni, és azt adja nekünk, amit a sentai soha sem csinált még. A csapat, minden jel, és korábban létrejött ok nélkül töredezik össze, sőt, olyan epikus csatának lehetünk szemtanúi, amiről soha sem gondoltuk volna, hogy létezhet - mindennek oka pedig nem más, mint a csata résztvevő felei, a legjobb barátok, és a legnagyobb mókamesterek, azok, akik addig annyi mindenen mondhatni a legelső pillanatoktól együtt mentek át; Luffy megteszi amit meg kell tennie, Usopp pedig megmutatja, milyen is az, amikor ő is kihasználja mindazt, amit addig tanult, és elhagyja a kis társaságot - mindezt valami olyasmiért, amit úgy érzi megint csak ő ért meg. Az önző hülyeség, a gyerekes marhaság ezúttal nem idegesítő, viszont a legtürelmetlenebb néző is megtudja, miért is hiányzik a csapatból a szédült hazudozó.
Ezek mellett még, és koránt sem másodlagosan, Robin is eltűnik, és valami olyasmi veszi kezdetét, amit szavakkal nem lehet magyarázni, egyetlen dolog biztos, megint a legénység húzza a rövidet a kezdésnél - és ezúttal az ijesztő ellen nem egyszerűen ijesztő, hanem megállíthatatlan, és a két elveszett tag elindul vége felé, méghozzá elérhetetlenül.

Nincs más, csak a biztos öngyilkosság - persze sosem képletesen, és a legénység, ahogy szétszóródott, úgy áll össze, és úgy kap segítséget a legvalószínűtlenebb helyekről, hogy végül a remény egy éjjelt sosem látó helyen várjon rájuk...
Mi lenne ennél One Piecebb, még akkor is, ha ilyesmit soha sem láttunk még a sorozattól? Ki tudja, de a folyamatosan előrefolyó, megálljt nem engedő történet nem csak nekem volt fura; a többé és kevésbé is hozzáértők vitatkoznak azon, hogy ez az arc legyen-lehet-e különálló, hiszen egyértelműen előkészíti a következő arc epikusságát, illetve a történet sora sem tesz mást, mint helyet vált a nagy csatára. Én azt mondom jó ez így, az ok pedig egyszerű: ez a szál megmutatja mit szeretünk majd még jobban a One Piece sokszínűségében, és láthatjuk azt is, amit talán soha többé, nomeg a következő arc olyannyira meg lesz tömve epikus pillanatokkal, és velőtrázó ordításokkal, hogy túl sok lenne a szívünknek ezt mindet együtt tudni...

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia