Manapság, amikor már tisztán ki lehet jelölni minden idők legnépszerűbb animéit az elmúlt évtizedek kiínálatából, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a szíve mélyén az a favoritja, ami bár nincs benne a jelenlegi mainstreamben és nem is feltétlenül mindenki kedvence, neki valahogy mégis egészen kedves. Valahogy én is így vagyok az 1998-ban kiadott Clamp-munkával: a Card Captor Sakura c. animével, ami első pillantásra nem több, mint egy mahou shoujo sorozat. Az ismeretséggel ugyan nem volt gondja, de ezért szép árat fizetett: azzal, hogy kikerült Amerikába és európa számos országába, olyan mértékű vágásokat hajtottak végre rajta, amilyet eddig csak a Naruto és más harci shounenek esetében láttam, s az eredmény egy szinte teljesen más sorozat, a Cardcaptors lett, melynek a taglalása önmagában külön cikkre lenne érdemes.

Ahelyett azonban, hogy nagyon elkalandoznék, érdemes megmaradni a japán változat háza táján, hogy láthassuk, miért is egy rendhagyó mg-showval van dolgunk. Főhősünk ezúttal Kinomoto Sakura, aki személyiségénél és fiatalabb koránál fogva nem az az agyonhasznált sablonkarakter, akit megszokhattunk a hasonló animékben: persze, ő is naiv és hatalmas szíve van, de ugyanakkor  feltalája magát, nem nyafog és nem futamodik meg a nehézségek elől, amikkel jó párszor van alkalma szembe nézni történetünk során. Egy nap ugyanis házukban véletlenül rábukkan egy régi nagy varázsló, Clow Reed könyvére ami a lapjai közt nem csak titkokat, de csodás képességű kártyákat is rejt. Amikor Sakura fellapozza a könyvet, a kártyák mind életre kelnek és "elszöknek" az őket évszázadokig óvó könyv és annak őrzője, Kerberos elől. Sakura ezzel természetesen nem csak egy egyszerű pókerpartit sodor veszélybe: miután mindegyik Clow Kártya külön alakkal, személyiséggel és képességekkel bír, komoly fenyegetettséget jelenthetnek. Vannak ugyan, amelyek barátságosak vagy játékosak, esetleg teljesen ártalmatlanok, de akadnak olyanok is, melyek agresszív jellemmel és olyan pusztító erőkkel bírnak, mint például a tűz irányítása, s így ez a kettő nem épp a legbiztonságosabb párosítás Tomoeda City gyanútlan lakói számára. Miután pedig Sakura hibájából szabadultak el ezek a lapok, adott, hogy neki is kell összegyűjtenie őket. A nehéz helyzetben természetesen nincs egyedül: végig vele van a bölcs tanácsadókat meghazudtoló jellemmel bíró (hiú, falánk és videójátékfüggő) Kerberos és Tomoyo, Sakura osztálytársa, akinek furcsa mániája, hogy Sakura minden lépését és természetesen kártyavadász akciót lekamerázza, mert az olyan "kawaii". A későbbiekben pedig természetesen jó pár új szereplő is felbukkan, pl. a hongkongi cserediákok, Li Shaoran és Meilin, akik Clow Reed távoli leszármazottjai, s maguk is a kártyákra vadásznak, hol segítve, hol akadályozva Sakura-chant. Ugyanis a tét nem kicsi: ha valaki megszerzi az összes kártyát, Clow Reed örökébe léphet, s az ezzel feltáruló erők új Mestere lesz.

Az alaptörténet dióhéjban ennyi lenne, s amint azt sejteni lehet, bár az egyes kártyák körüli bonyodalmak, becserkészésük hol tényleg nagyon aranyos, hol pedig izgalmas, az anime erőssége mégis igazából a szereplőkben rejlik. Az egész történet miattuk válik egy igazi kirakós játékká, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye és ideje, s idővel, ahogy a miértekre válaszokat kapunk, úgy rajzolódik ki egy csodálatos  és olykor meglepő összefüggésekkel teli világ előttünk. Mindenképpen dicséretes megoldás, hogy jó pár olyan karakter van, akik nem rendelkeznek mágikus képességekkel (ld. Tomoyo), még sincsenenek elnyomva, sőt, néha az ő elengedhetetlen segítségük is kell ahhoz, hogy egy kártyát biztonságban visszaszerezzenek. Aztán számomra külön pikantéria volt a romantikus szálak között az ugyan csak plátói szinten jelenlevő, de egyáltalán nem szájba rágott shounen ai-jellegű szerelemnek, ami Sakura bátyja és annak osztálytársa között van, hisz az ilyen sorozatokban hogy úgy mondjam, általában nem ezek az elemek dominálnak, sőt, egy-két példától eltekintve meglehetősen szokatlanok, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Sakura, Tomoyo, Shaoran és a visszatérő szereplők zöme még csak 10 évesek a történet elején.

A cselekmény maga körülbelül két évet ölel fel: ezen időszak alatt Sakuraéknak számos próbával kell szembe nézniük, s közben számos érzelmet megtapasztalva léphetnek át a kamaszkor kapuján, mi pedig végig nézhetjük személyiségük, varázserejük és kapcsolataik formálódását, fejlődését.

A grafikát két egyértelmű jelzővel tudom csak illetni: igényes és szép munka; a karakterdizájn a kicsik esetében aranyos, a nagyokéban kifejezetten tetszetős, mindenki a jellemének megfelelő külsőt kapott. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a rajzok végig, kiegyensúlyozottan jó minőségűek, s ez 70 rész esetében nem kis teljesítmény. Itt érdemes talán még azt is megemlíteni, hogy Sakuranák nem egyetlen harci öltözéke ,azaz fukuja van: az epizódról epizódra cserélődő kosztümök készítése Tomoyo mániája és édes terhe, mert az "még mindig olyan kawaii"... A valóságban viszont a ruhákat Mokona, a Clamp oszlopos tagja tervezte, s ezek közül természetesen mindegyik arra hivatott, hogy viselője aranyosságát a végtelenségig tovább fokozza.
A környezetrajzok is nagyon szépek lettek, kíváncsi vagyok, mennyire árulkodó, ha azt mondom, Tomoeda azóta álmaim anime-városa lett...
A képiség mellett a zenére is sok figyelmet fordítottak, igazi mestermunka. A legtöbb témazenét nagyzenekarra szerezték, s komponálásukban olyan nagy nevek is közre működtek, mint például Yoko Kanno. Ezeknek a gyűjteménye mellett jó pár best of és vocal collection lemez került a boltok polcára, a sorozat mellé pedig készült két mozifilm, valamint több rövid special szösszenet.

Ha tehát a fenti sorokat összegezni akarom, elmondhatom, hogy a Card Captor Sakura egy a műfaján belül kiemelkedő, igényes és minőségi, de még mindig eléggé behatárolt közönségnek szóló anime lett. Az első részek még magukban hordhatják a monotonság veszélyét, ám idővel, ahogy szép lassan az összes szereplő megérkezik, úgy terelődik inkább rájuk a figyelem, s ez végül teljesen le tudja kötni a figyelmet hőseink hosszú története során.

Értékelés: 9.8

Linkek:
AoiAnime
MyAnimeList
 

A Hellsing első sorozata óta lenegdaszámba megy, és habár koránt sem követte a mangát, saját rajongói között igen sokan voltak azok is, akik addig nem tekintettek a vámpíros médiára jó szemmel, saját elmélyedt érdeklődésük okán.
Az Ultimate sorozat, habár a manga követésével sokat változott, reálisabb és kevésbé divatos, a stílusa semmit nem vesztett a régiből (most hagyjuk el az idióta másodperceket, amikben Seras idétlenkedik elszállt chibikocka formában) és ez az ami miatt még újranézni is jó a már látott részleteket.

Alucard és Integra az eredeti sorozathoz képest meglepő jegyeket mutatnak, sokkal többet látunk belőlük, a viselkedésük sokkal jobban illik a világhoz, és az abban betöltött helyükhöz. Minden párbeszéd, minden egyes mozzanat és gesztus takar valami felfedeznivalót, amit a rajzolás kihangsúlyoz, így egy-egy mosoly pár másodpercét is számtalanszor lehet megnézni, mire rájövünk mennyi mindenre utalhat. Nem, nincsenek túl mély mondanivalók, de minden olyan stílusosan van elénk rakva, hogy nem kell megállnunk a nyálfolyást. Alucard most nem csak a forgatókönyv miatt állat, a maga kellemesen hűvös és egyszerre vad valójában, ki lehet látni valamit abból az árnyékból, ami olyanná tehet egy valaha élt embert, amilyen ő, vagy talán egy olyan lényt, aki régen elfelejtette az élet ízét. Ki tudja? Ezt mindenesetre muszály volt elsütni, így talán sejthetőbb miről is írom e sorokat.

Mint már írtam, a rajzolás sokat és újat tesz hozzá a világhoz, a stílushoz, a komolysághoz, és minden cselekmény értékeléséhez. A színkezelés még mindig a lehető legsötétebb, de nem érezzük hiányosnak, nincs olyan fény, illetve vidám szín, ami illene a Hellsingbe, és pont ezért ütik ki a szememet minduntalan a már említett, Serashoz kapcsolódó bugyuta másodpercek.
Különböző forrásokból már hallottam, hogy hiányzik a hangulathoz a háttérzene, illetve az a speciális zene, amit a sorozat kapott, habár a hiánya korántsem érződött annyira, számomra minden, amit a képek és a párbeszédek elmondanak, bőven elég, és egy durvább, érezhetőbb zene lehet hogy rontana a hatáson. A tumultus okozhat zűrzavart.

A Hellsing Ultimate tehát, a maga érdemeivel már bőven a sorozat nyomdokaiba lép, többeknek a sorozat mangához viszonyított epic fail effektusát javítják a készítők, s kétségtelen, sikerrel  veszik az akadályt, elsőre. A többi rész szintén megéri a maga miséit, hiszen olyan irányba megy el amit ritkán, illetve túl gyakran láthatunk.
Hogy miért? Erről majd legközelebb...

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Hellsing Ultimate

Január 31, szombat, csípős reggel, leszállok a buszról, és már látom is az iskolát, ami helyet ad a sokat várt rendezvénynek, egy kiemelkedő pontnak a napjaim között. A rendezvény hirdet sok más, bizonyára érdekes esemény között animevetítést és jelmezbált, -versenyt is. Korábban, személyes beszélgetéseink, meghívásom alkalmával már hallottam arról, hogy a szervezésben bizony egy fiatal animés csapat is részt vesz, és nem tagadom, kíváncsi vagyok rájuk. A Debreceni Anime Egyesület (DAnE) gyűlésein eltöltött esték alatt sokat láttam már, persze ezek inkább voltak baráti beszélgetések, és hangos csicsergések, aranyos összevisszaságok, amikből sosem fogyott ki a lendület. A tavalyi eseményt is vidámmá tették az animés jelmezesek megjelenései, hiszen az animés az a furcsa exhibicionista fajta, aki a maga őrült jelmezével még hangos, és figyelemfelhívó szeret lenni.

Nos, a belépéskor valamit már lehetett látni, hiányzik a tömeg, hiányzik a nyüzsgés abból az embertömegből, ami már délelőtt, egy ilyen napon is tudott száz körülire duzzadni. Hamar megtaláltam az animéseket is, egymásnak pusmogva üldögéltek az egyik sarokban, és a folyosó felé nézegettek, várták a vetítést. A vetítőbe idő előtt beléptem, hogy megtudjam mi is várható, és kicsiny meglepetésemre a DAnE gyökeres tagjai ültek egyedül a teremben, és beszélgettek a várható programról. A köszönések után egyből szakmaiasabbra vettük a témát, és mint kiderült, elégedettek nem igazán lehettünk, hiszen a vetítésre kerülő filmek között nem volt túl nagy a változatosság. Az átlagos animés számára már régóta ismerős filmek kerültek a listára, Final Fantasy VII: Advent Children, Bleach és Naruto első mozik, és a Hellsing Ultimate I.

Röviden grasszáltam a vetítés előtt, megnéztem mit találok a rendezvény többi színén. A szerepjátékosok és a kártyások a számukra fenntartott teremben meglepő számot mutattak, ki is derült, hogy hova tűnt a száz belépett ember nagy része. Asztalok sokasága között, és ismerősöknek köszöngetve szlalomoztam végig a termen, gyönyörű kártyákat lestem meg csaták közben, hallottam kellemes történeteket, éppen akció közben levő harcosokat, majd visszasiettem, kicsit késve a vetítés helyszínére. Nos, a késésem nem tűnt fel, mivel a technikai csapat, két fiatal srác, még a hangok beállításán ügyködött. Az Advent Children már sokadjára akart elindulni, de a megoldhatatlannak tűnő probléma nem tágított. Pár perc múltán persze az egyszerű hibára fény derült, és elindult a film. A felirat szövegén a japánul értő közönség bizonyára mosolygott néha, és a kép is gyanúsan nem a megfelelő szélességgel rendelkezett, de már nem akadt több probléma, amíg benn voltam, ugyanis a korábban is jelenlévő, a szervezésben tapasztalatot kereső DAnE csapata idő, és valós tapasztalatok hiányában kénytelen volt elhagyni a helyszínt, s én is velük tartottam, lévén nem csak a vetítéseket megtekinteni jártam a helyszínen.

Az este beköszöntével, egy kellemes középkori bemutató végeztével elkezdődött a móka, hamarosan zene és mulatság töltötte meg a nagytermet, megérkezett az ekkorra már igen hiányolt nyüzsgés, persze most sem túlzóan, és hamarosan, amikor fiatal bandák vették át a terepet, már érezhető bulihangulat is akadt. Sajnálatosan azonban a kosztümök, amiket annyira vártam, csak mérsékelten jelentek meg, animések az esti órákra már nem is maradtak, így nem volt mit tenni, saját magam jártam körbe a megjelent beöltözőket, egy nagy csapatnyi középkorból kilépett fegyverforgatót, és pár furcsán összetartó egyént, akikről csak később tudhatta meg az érdeklődő, aki a sötétebb helyekre is elvándorolt, vámpírok Debrecen Hercegségéből...

Összefoglalva a napot, azt kell mondjam, az esemény igen kellemesen telt, habár nagy durranás nem lett, és nem is lesz belőle ezután. Az animékről, cosplayről és ezek felhajtásáról szólva, viszont nem lennék ilyen pozitív, hiszen szinte semmi sem történt úgy, ahogy egy felkészült csapattól várnánk, illetve a folyton érdeklődő jószágnak, az embernek nem jutott igazán semmi, amin csócsálhatott volna a vetítések során és után. A keserű szájíz persze kicsit épített, és kritikusi, mert ilyen rendezvény akkor sincs minden hónapban. Reméljük a következőn már jóval nagyobb és profibb felhajtást kap szívünk animált fele.