Zárójel nyit, fanszervíz a négyzeten plusz fanszervíz szorozva másodlagos karakterek, zárójel bezárva, szorozva nekomimi faktorral.

Röviden ennyi a kis - és leplezetlenül különös  - iskola élete, azaz mondhatnánk a főszereplőé, a környezet meg nem számít, legalábbis nem így látszik. Hogy a "kis balek, akit minden nő akar" sablon hogy lehet ennyire érdekes mégis, na ezt akartam kitalálni a sorozat alatt, és végül jót sikerült szórakoznom, hiszen megszokott, és a csekélyke újító pillanatok remek poénokat raktak elém.
A fanszervízt ettől még tárgyalni kell, hiszen a Kanokon ebben is multizsáner; minden lehetséges fétisből (na jó, csak majdnem) van benne, kezdve az nekomimi és loli utalásokkal egészképernyős reklámozásával, át a nem-emberi szépségeken, a már-már nem is fétis pedofil poénokig. Mondjuk talán az igazán jellemző lehet, hogy ezekre jobban emlékszem, mint a sztorira.

A képek persze ötcsillagosak, hiszen az egész műsor a fanszervízre épít, nomeg a (majdnem Kifelejtettem) bishi cukiságra. Be kell vallani, a lányok tudnak őrjítően kinézni, és ehhez nem kell minden részben menetrendszerűen kivillantaniuk a cickókat - megjegyzendő, van akinek nem lenne mit; benne viszont pont ez a varázserő.
A hangzás ehhez, és a sokéves átlaghoz, képest remekül tartja a színvonalat. Nem a zenékről beszélek, azok eléggé átlagosak a hamar-felejtés szindróma fellépéséhez, inkább a szinkronhangokról, amik engem, még a távlati memória homálya ellenére is emlékeztetnek egyik évekkel ezelőtti bejegyzésemre, amiben a japán hölgyek bizonyos erotikus jellemzőit taglaltam. Igazi ecchi, méghozzá a javából.

Pártatlanságomat fenntartva - remek ecchi komédia, fantasztikus képáradat, átlagos történet, már csak popcorn kell és kóla, meg egy kis lusta délután, és hajlandóság a realitások mellőzésére, főként a szépség oltárán.

Én meg még mindig hallani akarom azokat a hangokat.
Élőben!
 

Értékelés: 7,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Önmagában már az az utcai üldözős jelenet is épp elég különös, amelyben az üldözött egy fiatal lány, üldözője pedig egy hatalmas panda. Ennél jobban meg már csak akkor lepődik meg a néző, amikor kiderül, hogy a lány voltaképpen fiú, a panda pedig az apja. S hogy hova is "igyekszik" ez a furcsa páros? A leendő ara családjához. Most pedig nyomjuk meg a szünet gombot.

A Ranma 1/2 végzetes bonyodalma még valamikor a sorozat előtt következik be: amit mi láthatunk, azok már javában a következmények, melyeket a megoldás helyett egyre csak újabb kalamajkák követnek. Címszereplőnk, Saotome Ranma apjával Kínába indult, hogy harcművészeti képességeit csiszolja, ám amikor Jusenkyo elátkozott forrásvidékére érkeznek, a kínai Murphy törvénye ("amibe nem tanácsos beleesni, abba úgyis bele fogsz") őket sem kíméli. A források több ezer éves történetük során arról váltak hírhedté, hogy korábban mindegyikbe belefulladt vagy ember vagy állat, s ha valaki beleesik az egyikbe... Nos, az igencsak kínos következményekkel fog járni. A mi esetünkben (mivel a források egy lány és egy panda tragikus halálát okozták), ha hideg víz éri őket, Ranma lánnyá, Genma pedig pandává változik. Meleg víz hatására viszont visszanyerik eredeti és természetadta állapotukat, ám valljuk be, ez egy kamaszfiú számára meglehetősen sovány vígasz. Főleg, ha apja és annak kebelbarátja épp a nyakába akarnak varrni egy házasságot, hogy a két család (no és persze teljesen mellékesen dojoik is) egyesüljenek. Hősünknél már csak a menyasszonyi maskarába erőltetett Akane tolerálja rosszabbul a kialakult helyzetet, és nem kevésbé Ranmát.

A Digital Dojo az össz-történet első 18 részét foglalja magában, ez az időszak pedig a karakterek részéről az összecsiszolódásé, nézői oldalról pedig a szereplőkkel való ismerkedésé. Beleláthatunk a "kicsit sem komolytalan" Tendo család mindennapjaiba, hogy aztán kirajzolódjon előttünk az apa és három lányának igencsak eltérő és ebből fakadóan sok kacagtató jelenetet szülő jelleme, valamint sor kerül a további, kisebb-nagyobb szerepekben tetszelgő figurák felvonultatására is. Ha végig nézünk a listán, láthatjuk, hogy szinte mindenkinek van valami bogara, kezdve a menthetetlenül szerelmes Tofu doktorral, a félelmetesen lüke Kuno testvéreken át egészen a Ranma életére törő régi ellenségekig.
A legtöbb komikum bölcsője természetesen a gender-bender probléma, ami általában mindig rosszkor és rossz helyen következik be. Az egész akkor válik igazán érdekessé, amikor más, Jusenkyot szintén megjárt szereplő is színre lép. Ezenkívül nem egy karakterünk úgy szerelmes az egyik Ranmába, hogy közben az ellenkező neműt a pokolra kívánja, s fogalma sincs róla, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon személy. A sorozatnak mindenképp ehhez kapcsolódó, plusz érdeme, hogy ha van is egy ecchi-beütésű vonulata, az korántsem erőltetett vagy ízléstelen módon jelenik meg.

A nevettetés mellett a sorozat másik éltető ereje a harcokban teljesül ki. Nemcsak Ranma, de Akane is értője egy-két fogásnak, s amikor a lány nem épp Ranmát gyepálja, mindig akad valaki, aki ilyen-olyan okból versenyre kel velük: vagy személyes bosszúból vagy egy iskolai megmérettetés keretén belül. S amit látunk, kérem szépen, az nem pusztán harc, hanem művészet a javából! Itt válik világossá, hogy csili-vili mechák és bankaiok nélkül is maximálisan le lehet kötni a nézők figyelmét, s a saját példámból kiindulva még azoknak a tekintetét is képes a képernyőre tapasztani egy-egy ilyen jelenet, akiknek amúgy nem kenyerük a shounen fight. Az egész pedig csak még látványosabb lesz, amikor a harcokat kombinálják valami mással, ebben az esetben például ritmikus gimnasztikával. 

Ami a rajzolást illeti, számomra igazi kuriózum volt: a képi világ nagyon-nagyon színes, ennek ellenére mégsem harsány vagy bántó a szemnek. Sőt, nekem például kifejezetten jól esett elnézegetni akár a helyszíneket, akár a karaktereket, főleg hogy ezutóbbiak még szemmel láthatóan egy másik kor női és férfi ideáljainak a grafikus megtestesítői: a mai animékben divatos nyurga-nyulán alakok helyett arányos és egészséges testfelépítésű szereplőket láthatunk, s talán ezért, talán nem, de valahogy az egész sokkal barátságosabb, emberközelibb. 

Történet és látvány szempontjából tehát minden adott a remek és bíztató kezdéshez. Az egyetlen, ami beárnyékolja az örömömet, a félelem a következő évadok és úgy általában a sorozat lehetséges önismétlésétől. Fogalmam sincs egyelőre, hogy mi vár rám, de egyet biztosan tudok: amikor észrevettem, hogy az első évad végére értem, reflexszerűen a szívemhez kaptam, majd eszembe jutott és megnyugtatott a gondolat, hogy itt és most még közel sincs vége semminek. 

Értékelés: 8.6

Link:
Wikipedia
 

A nemtörődöm arc, a folyton benne füstölgő cigaretta, a formaságokra semmit sem adó külső, és persze a komolyan az utolsó pillanatig sem vehető ötletek már tíz éve velünk vannak. Ez a tíz év, és a még mindig töretlen siker, népszerűségi listák sokasága mutatja be, a világon nagyon is sokan szeretik a két lábbal a földön járó tanárokat, főleg ha azok többet törődnek a diákokkal, mint a tananyaggal. Persze az ilyen tanárokat mindenki szereti, és habár legtöbbünknek ilyenből aligha jut ki egy-egy az iskolai évek során, a GTO megmutatja nekünk, milyen őrült emlékeket adhatott volna, ha minket is tanít egy Great Teacher.

Mert a GTO menő, Onizuka pedig ott van a szeren, és az őrült mutatványokkal megmutatja nekünk, milyen is, ha valaki még mindig elég naiv és őrült egyszerre ahhoz, hogy szembeálljon  rendszerrel, pár égetnivaló kölyökért. Mindenki, akinek már benőtt a feje lágya, legalább félig, tudja mit is jelent ez, egy olyan világban, mint a miénk, és tudja, hogy mennyire hatalmas élmény és példa is lehetne ez ha valóban megtörténne velünk, vagy bárki mással, amíg az iskolapadot koptatjuk. A GTO más szóval egy hatalmas álom, és egyszerre remény is; reméljük lesznek még majd ilyen tanárok, és változik meg még így osztály mielőtt tizenévesen, és máris kiégve kell kilépnie az életbe.

Végszóként, és eszeveszett baromságként persze hozzá kell tennem, én is tanárnak tanulok, én is tanítani akarok. Nem is tagadhatom, hogy a GTO-nak ebben nem volt szerepe, és azt sem felejtem el, hogy ez az írás egy lista tagja, amiben a számunkra legkedvesebb animéket soroljuk fel, viszont részemről a GTO minden értéke eltörpül az imént elsütött hülyevagyok kikiáltás előtt. Kell-e több, mint egy ilyen bizonyíték, hogy ez a sorozat kilépett a képernyő mögül, és motivált legalább egyvalakit arra, hogy tegyen valamit az életben? Szerintem, szerintünk, nem.

Mert vannak még naiv barmok, és mert vannak még olyan filmek, mint a GTO.