Pár perces szösszenetekről nagyon nehéz írni - pláne, ha nagyon sok van belőlük és nagyon nem kapcsolódnak egymáshoz. A Minna No Uta viszont a japán zenés animációnak egy olyan szegmense, amiről határozottan érdemes szót ejteni, még érdemesebb megnézni.
"A Minna No Uta kifejezés jelentése 'Mindenki dala' - az ötperces klippeket az NHK tévé-és rádiócsatornája sugározza naponta többször, immár 1961 óta. A program feladata tulajdonképp kitölteni a rendes tévéműsorok közötti szünetet. Míg a legtöbb epizód a kisebbeket célozza meg, nagyon sok olyan rész van, amely kifejezetten a felnőttek részére készült, így bátran állíthatjuk, hogy a show széles közönség körében tett szert népszerűségre. A MNU-nak a filler mellett közvetítő szerepe is van: új vagy akár már rég befutott, tehetséges énekesek mutathatják meg legfrissebb szerzeményüket, nem is akármilyen képi kísérettel: igényes, megbízható animátorok és rendezők felelősek a dallamok, és üzeneteik rajzokba formázásáért."
Pár előadó a teljesség igénye nélkül: Utada Hikaru, Gackt, Iwao Junko, míg a másik oldalról: Makoto Shinkai (5 centimeters per second), Atsuko Ishizuka (Nana), valamint Tomomi Mochizuki és Katsuya Kondõ (a Ghibli stúdió néhány alkotása).

Forrás:
Wikipédia

Legelőször is fontos tisztázni valamit: még ha a legutolsó hópehelyig is kutatjuk nagyítóval, tősgyökeres, tradicionális karácsonyi hagyományra utaló nyomokat nem nagyon fogunk találni Japánban, röviden és tömören indokolva: a hitvilág miatt. Ennek ellenére a nyugati szellem a szigetlakókat is megérintette már a II. világháború idején, amikor a szóbeszéd szerint amerikai katonáktól először hallottak Santa Claus legendás figurájáról, aki azóta is a karácsony legfőbb és egyetlen szimbóluma, szemben az európai konvenciókkal.

Bár hivatalosan még mindig nem létezik náluk ez az ünnep, mégis egyre több ember díszíti fel otthonát és készít szeretteinek ajándékot karácsony éjszakáján. A mi történetünk is ezen a napon kezdődik, amikor a téren magányosan ücsörgő, kissé szerencsétlen srác, Santa (karácsony napján született, s ajándékba ezt a nevet kapta szüleitől) életébe valósággal berobban Mai, aki azt állítja magáról: ő Santa Claus, s ma éjszakára főhősünk mellé szegődik, hogy annak minden búját-baját elfeledtesse. Mindemellett Mai célul tűzi ki maga elé, hogy a hajnal beállta előtt Santaból egy olyan fiút varázsoljon, aki ismét képes hinni a csodákban és nem utolsó sorban a Mikulásban, amire egyelőre elég kevés az esély, tekintve, hogy Santa inkább tartja egy flúgos, ön- és közveszélyes lánynak Mait, mint mondjuk egy jóságos Télanyónak. Az első rész tehát ezt a pár órát öleli fel, míg a második (mely sok tekintetben az első pár jelenetével párhuzamosan fut) új szereplőket is felvonultat, illetve előkészíti párosunk további sorsát, középpontba helyezve azt a problémát, hogy Mai-nak valószínűleg előbb-utóbb vissza kell térnie otthonába...
Az anime tehát kilátásba helyez egy egészen aranyos és szerethető szegletet egy képzeletbeli világból, ahol ifjú tanoncok -fejleszthető varázserejük segítségével- próbálják meg elsajátítani hol több, hol kevesebb sikerrel az ajándékozás és Mikulás-lét lényegét az úgy nevezett Santa Claus Akadémián. Ezzel magyarázható az a jelenet, amikor valami hihetetlenül sok Mikulás szeli át az égboltot, s ezért sem tarthatjuk innentől kezdve meglepőnek, hogy itt egy lány is lehet akár Santa Claus.

Az ova meglehetősen sokrétű műfajilag, lehetővé téve azt, hogy minél szélesebb közönség tetszését megnyerje. A lányok szimpátiáját valószínűleg a karácsonyi love story fogja kiváltani, ami viszont a masnival rákötözött rövid drámázás és a leheletnyi ecchi-vonal miatt olykor egy kissé elcsépeltnek, közhelyesnek és erőltetettnek tűnhet. Ám valószínűleg a fiúk sem fognak unatkozni, hisz alapvetően egy shounenről van szó, s ez a látványban is megmutatkozik: azt hiszem, nagyot nézne a mi kedves, öreg Télapónk az összes rénszarvasával és krampuszával együtt, ha meglátná a falatnyi kosztümöt, ami csak nagy nehezen fedi hősnőnk magical girl-jellegű átváltozásai során varázslatos módon megnagyobbodó kebleit...
Ám ha valakit azonban mégsem győzne meg ez a vegyesség, álljon hozzá úgy a My Santahoz, mint egy lökött, de attól még aranyos vígjátékhoz. Az események olykor annyira pörögnek, hogy az ember megér lépést tartani a jelenetekkel, s ami számomra kellemes meglepetés volt, az az, hogy a legtöbb poén derekasan helyt áll. Külön gyöngyszem például Pedro, a (plüss) rénszarvas Transformersre hajazó átalakulása a történet végén...
A rajzolás inkább átlagos, mint jó, sajnos az arcokon megjelenő érzelemkifejezés kifullad a folyamatos és néha ok nélküli pirulásokban, míg a háttérzenét -nem meglepő módon- karácsonyi-száncsengős dalok szolgáltatják, csak hogy a második epizód végére teljes legyen az ünnepi hangulat.
Ha egy mondatban kellene értékelni az animét, akkor fogalmazzunk így: aki nem támaszt túl magas elvárásokat és nem is akarja a kelleténél komolyabban venni a My Santat, annak egy kellemes,de csakis szezonális élményben lehet része, ami kifejezetten pihentető egy fárasztó, ajándékhajkurászós nap után.

Értékelés: 7
Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

Az animékhez fűződő élményeim során talán a Full Moon wo Sagashite iránt voltak a legambivalenesebb érzéseim az utolsó epizód megnéztével. Eddig szerencsére ritkán fordult elő, hogy olyan sorozattal találkoztam volna, amit félbe kellett hagynom, mert nem tetszett vagy nem kötött le. Az pedig nem hogy ritka, de szinte nullával egyenlő az esélye, hogy miután egyről lemondtam, hetekig motoszkáljon bennem mégis a kérdés: "Na de mégis, mi lehet a vége?" Így a Full Moon szabályszerűen visszakönyörögte magát a napjaimba.

52 epizódnyi tömény idol shoujóról van szó, amit még megkoronáz egy tízperces special rész, mely a sorozat első felének akármelyik részéhez hozzáilleszthető.
Történetünk egy olyan lányról (Mitsuki) szól, akinél talán még soha senki nem volt távolabb az álmai megvalósításától. Mitsukinek ugyanis szíve vágya, hogy sikeres énekesnő legyen, s ezzel beváltson egy régen tett ígéretet, ám ez súlyos betegsége miatt elképzelhetetlen. Ráadásul, miután két shinigamitól megtudja, hogy már csak egy éve van hátra, helyzete még kilátástalanabbnak tűnik. Vagyis tűnne, ám Mitsuki elhatározásra jut: ahelyett, hogy keseregne, maximálisan ki szeretné használni még megmaradt idejét...

Ahogy azt láthatjuk, egy nagyon szimpatikus főhőssel büszkélkedhet az anime: Mitsukit a jövőbe vetett töretlen hite hajtja előre,s ez meg is hozza hamarosan a gyümölcsét. A shinigamik segítségével eljut élete első válogatására, ahol aztán megnyílik előtte a zeneipar kapuja.
Az anime első és megközelítőleg nagyobbik fele így a karrierépítgetésre összpontosít. Számomra ezek a részek elég hamar monotonná váltak, s lehet szó paparazzikról, riválisokról, áskálódásról: végül mindig minden ugyanoda fut ki: hogyan sodródnak hőseink a szakadék szélére, majd onnan vissza a médiadzsungel centrumába, hála Mitsuki néha már erőltetett, s ebből fakadóan kicsit hiteltelen optimizmusának.
Itt következett hát be a szalagszakadás, ám a halál első részbeni kinyilatkoztatása, valamint Takuto, az egyik shinigami múltja körül felvetődő kérdések nem hagytak nyugodni, így folytattam az animét. Pár rész után pedig világossá vált számomra, hogy milyen jó döntés is volt ez! A második fele a sorozatnak ugyanis alaposan elüt a jól megszokott, ütemesen kattogó korábbi eseményektől, s olyan szinten fejbe-mellbe vágott, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha utána egy ideig fizikai nyomait is magamon viselem. Így tehát azoknak, akiket elsőre nem győzne meg a Full Moon, csak türelmet tudok kívánni, mert a továbbiakban ki fog fizetődni.

A képi megvalósítás kifogástalan, a mangaka Arina Tanemura stílusa igazán tetszetős. Mivel azonban egy zenés animéről van szó, picit talán fontosabb beszélni a dalokról. Főhősünket egy énekesnő szinkronizálja, akinek amúgy nagyon szép és a japánokhoz képest egyedi-mély hangja van. Ebből a szempontból jó választás volt, hisz így Mitsukit és Full Moont is olyanná lehetett varázsolni, akinek a hangjára felkapja az ember fejét. Ám valahogy mégis kontrasztosnak tűnik az egész, ami azt illeti, egész nehezen szoktam meg ezt a párosítást, még akkoris, amikor a 16 éves Full Moon énekelt. Egyébként ha már a daloknál tartunk: bár csak 4-5 szerzett darab van, amik az endingeknek hála minimum egyszer, jobb esetben kétszer elhangzanak részenként, valahogy mégsem válnak unalmassá, pedig 50 rész környékén elsőre merész vállalkozásnak tűnhet ez.

A fenti írás, remélem, jól mutatja, milyen volt a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Elismerem, hogy nagyon sokak kedvence, hisz minden megvan benne, ami egy jó shoujohoz kell, de ettől függetlenül voltak idők, amikor tőlem nagyon távolinak, máskor pedig közelebbinek éreztem magamhoz.

Értékelés:7.3

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Mi az, ami időről időre előre hajt minket életünk során? Talán a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjunk a világ dolgairól és a törekvés, hogy elérjük álmainkat...

Hayao Miyazakit a többségnek nem kell bemutatnom: a rendező számos, ma már igazi klasszikus értékű filmjével bizonyította, nem légből kapott a munkáit övező világszintű siker és elismerés.
Pár évvel ezelőtt még Sophie és Howl varázslatos kalandjait figyelhettük a moziban, idén nyáron pedig elkészült a legújabb animáció, mely hangulatában és jellegében a Totoro felé kanyarodik vissza.

A film főszereplői még nagyon kicsik, ezért a Ponyo  a tengerparti sziklán inkább emlékeztet egy szórakoztató és bűbájos mesére, mint egy komoly, erkölcsi mélységekben úszkáló alkotásra. Ettől (és persze kortól) függetlenül szinte mindenki borítékolhatja, hogy a lenyűgöző látvány és varázsvilág, ami a két óra alatt elénk tárul, teljes mértékben magával sodor - nehéz szavakba önteni azt a színes, vidám és izgalmas, néha pedig megható kavalkádot, amit a stúdió a képernyőre álmodott.
A cselekmény a tenger alatti titokzatos birodalomból indul ki, s tart egészen a part menti kisvárosig. Főhősünk, Ponyo aprócska, halszerű lény. Olthatatlan kíváncsisága miatt felmerészkedik a mélységből, ahol megismerkedik egy ötéves kisfiúval, Sousukevel, s miután belekóstol a mi világunkba, igencsak nem akaródzik neki visszaúszni a sajátjába. Mindent elkövet hát, hogy ne kelljen elszakadni új barátjától, amit természetesen nem mindenki nézi jó szemmel...
A grafika teljes mértékben teljesíti az elvárásokat: a színek valósággal életre kelnek a vásznon, s a nézőknek csakhamar olyan érzésük támad, mintha a tenger pusztán egy karnyújtásnyira lenne tőlük. A karakterdizájn nem változott - ebből adódóan lehet, hogy csak a szemem űzött tréfát velem, de mintha egyes szereplőkben korábbi filmek hősei köszöntek volna vissza ránk, legalábbis nagy volt a hasonlóság köztük: például Sousuke egyik ovis társa kifejezetten Kikire, a kis boszorkányra emlékeztetett.

Mindezek mellett a zenéről sem feledkezhetünk el - a dallamokat megint Joe Hisaishi neve fémjelzi, s ismét valami olyasmit alkotott, amit akár napokig, hetekig szívesen elhallgat az ember.
Mindent összevetve, a Ghibli stúdió legújabb alkotása fantasztikusra sikeredett - személy szerint már jó pár filmet láttam az ő kezükből, de eddig talán ez tetszett a legjobban. A hagyományos rajzfilmkultúra jegyeit idézi meg a Ponyo, ami kifejezetten frissítő (tengeri) fuvallat a mai számítógépes grafikájú - 3D-s mesék halpiacán.

Értékelés: 9.8
Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia