Ősz hoz hideg szelet
Falevelek hullnak az útra
Megfárad a tekintet
Ugyanazt látni, újra meg újra

Halott volt a hangulat a szerkesztőségben. Ki-ki nézett az ablakon át, bele az őszi szürkeségbe, vagy járkált unottan álló nap. Néhányan már régóta be se dugták az orrukat az iroda ajtaján, de a többieket ez most egyáltalán nem izgatta. Mindenkinek volt fontosabb, sürgősebb és egy egyáltalán minek is dolgozzakkal elintézhető dolga, legtöbbször ezek mind egyszerre, így napok óta nem folyt semmiféle munka, és mindenki békésen pihegett otthon vagy a szerkesztőségben, járkált a barátokkal a városban, és rosszabb esetben tényleg csinált is valami fontosat, persze azt is irodán kívül.
Az egyik napon már szó is esett arról, hogy szünetet kéne tartani, legalább egy hetet, de tovább nem is folyt róla szó. Másnap az első érkező egy kis táblát fedezett fel az ajtón:

A szerkesztőség a mai naptól
előreláthatólag egy hétig
őszi munkaszünetet tart.

Az érkező pár másodperc és egy kiadós fejvakarással egybekötött ásítás után megfordult és hazament.

Baratie. A négy tenger egyetlen és igazi úszó étterme, a tenger legkiválóbb és leg... keményebb szakácsainak otthona.

Amit azért nem kell annyira komolyan venni, hiszen egy éhínségtől majdnem megpusztult kalózcsapat simán elverte az egész bandát. Persze mindezt azután, hogy Luffy már beállt kisegítőnek, mert  korábban sikeresen megrongálta a hajót.
Igaz eredetileg azért indultak a baratie felé, hogy egy szakácsot találjanak maguknak, ez a szál rögtön elsuvad a történések közepette, majd egyszercsak, ahogyan azt már megszoktuk, Luffy kijelenti, hogy van egy szakácsuk, miközben az említett hevesen tiltakozik. Persze ezt már megszoktuk, és tudjuk is mi lesz a vége, de ettől még pár meglepetést tartalmaz a fejezet.
Elsőként kell megemlíteni itt Krieget, mint az első igazi nagyfiút, akiről már nem a piti kiskalóz kölnibűze folyik, és ő az első, aki megmutatja nekünk, mit is várhatunk a többi nagyfiútól, legalábbis büntetéstűrés területén, merthogy számtalan bibit kap Luffytól, mire kifekszik, csakhogy aztán felálljon megint, eszméletlenül is, küzdeni.
Véget ér az egy szálon futó egyszerű történetvezetés, és egyszerre négy igazi csúcspontot is kap az anime. Sanji saját küzdelmei, önmagával és Krieg embereivel, a Zoro előtt megjelenő Mihawk, majd a vereség és az ígéret, Luffy és Krieg harca, és végül Nami eltűnése. A több felé válás azonban nem vezet problémákhoz, hiszen így mindenki révén egy-egy belső és külső konfliktust ismerhetünk meg, amelyek végül mind elvezetnek majd minket egy-egy jól megírt értékközvetítő lezáráshoz.

A technika javul erre az epizódra, és már sokkal érzékelhetőbb és élvezhetőbb az előadás, illetve a világ a szereplők körül, illetve kezdenek eltűnni a zavaró részletek a karakterábrázolásokból.
Ki kell mondani, Sanji hangja dögös és nagyon a helyére való, egyszerre tud fiatal balfék és nagyon-nagyon macsó rosszfiú lenni. A többi hanggal és persze a karakterekkel, nem meglepő módon egészítik ki egymást a fedélzeten.

Szeretni lehet ezt a sort is, illetve az aki nem szeret bele a sorozatba ettől a pár résztől az vagy a fakanál érzelmi és értelmi szintjén leledzik, vagy pedig már eleve beleszeretett. Sokan mondják, hogy Zoro és Mihawk párbaja a csúcspontja az arcnak, de én azt mondom, csak az egyik, hiszen ott van, legalábbis számomra az a pár pillanat, amikor Zeff felfedezi a hasonlóságokat önmaga, Sanji és Luffy között. Az a pár éppen csak kiemelt pillanat képes olyan érzést okozni, mint addig a pontig semmi a sorozatban, és ez a bizonyos érzés még sokszor visszatér majd, hogy mindig adjon valamit ahhoz a kis csodához, amit One Piece-nek nevezünk.

Értékelés: 8,2

Link: One Piece Wikia