A Laputa – Az égi palota Hayao Miyazaki harmadik mozifilmje, 1986-ban mutatták be Japánban. Tavaly nálunk is megjelent DVD-n a BEST Hollywood jóvoltából.

A történet ismét kedves és megható, olykor lassan hömpölygő, olykor pedig fordulatos és izgalmas: Pazu, a fiatal bányászfiú szorgalmas munkával tölti napjait, mígnem egy este az égből az ölébe pottyan egy különös lány, Sheeta. Mint kiderül, Sheeta egy léghajóról esett le, és nem sok ideje van arra, hogy csodával határos megmenekülésén merengjen (amiben nagy segítségére volt a nyakában hordott kőmedál), mivel a kalózok és a katonaság is a nyomában vannak. Pazu, bár nem érti, miről van szó, mégis segít a lánynak a menekülésben, sőt, maga is csatlakozik hozzá. Nem bánja meg, mivel útközben megtudja, a lány olyan helyről származik, aminek eddig akár csak a megpillantása is Pazu legmerészebb álmait jelentette: Laputáról, a legendás föld felett lebegő szigetről. Üldözőik épp azért vadásznak a lányra és a nyakában lógó kőre, hogy segítségükkel erre a mondabeli helyre juthassanak. A kapzsiság és önös érdekek forgatagában Pazut és Sheetát többször is elszakítják egymástól, azonban olyan vonzalom ébred köztük, ami elég erőssé teszi őket, hogy együtt nézzenek szembe a rájuk, az emberekre és Laputára váró veszélyekkel.

A Swift által leírt Laputával csak körvonalaiban tartja a kapcsolatot az animében megjelenő helyszín: ez is egy lebegő sziget, mint swifti testvére, amely egykor uralkodott az alatta elterülő földön, és egykori lakói szintén a tudomány nagyon magas szintjét érték el.

A grafikára, mint mindig, most sem lehet panaszunk, a Miyazakitól megszokott minőséget kapjuk: a részletekbe menően kidolgozott hátterek, repkedő szerkentyűk és a jellegzetes, dinamikus mozgás (például mikor a kalózok fürtökben lógva kapaszkodnak a kanyargó síneken veszett sebességgel száguldó autó oldalába) olyan hangulatot teremt, ami képes magával ragadni a nézőt. Egy apró negatívum: számomra néha már sok volt, hogy a szereplők (főleg Pazu) a levegőben lógva milyen mutatványokat hajtottak végre, és mennyire lehetetlen helyekről küzdötték vissza magukat a biztonságos talajra vagy fedélzetre. A zenére viszont itt már nem lehet panaszunk, a Naushikával ellentétben nem divatzenét, hanem kortól függetlenül szép dallamokat választottak a készítők, a seiyuuk pedig teszik a dolgukat, ahogy azt már megszokhattuk.

Ismét megjelenik Miyazaki megszokott értékrendje: a természet szeretete, és ezúttal nagyobb hangsúly kapva az egyszerű életet élő, keményen dolgozó emberek tisztelete. A főszereplő ezúttal is egy fiatal lány, bár most nem annyira az erős személyiségén van a hangsúly, sokkal inkább kedvessége és Pazu iránti érzései kerülnek előtérbe. Nem negatívumként, inkább érdekességként említeném a Miyazakinál nagyon sokszor visszatérő komoly és életre szóló szerelem kialakulását ehhez még túl fiatal gyerekek között. Semmi kétség, megható és romantikus, hozzá is lehet szokni egy idő után, de első látásra mindenképp furcsának tűnik.

Véleményem szerint ez az anime hozza a Miyazakitól elvárt és megszokott színvonalat képileg és történetileg egyaránt, bár nem moralizál annyira, mint például a Naushika vagy a Mononoke hime, és ezúttal olyan gusztustalan szörnyek sem kerültek a történetbe – ez utóbbi miatt szerintem még a fiatalabbak sem álmodnának rosszat utána (lövöldözést manapság úgyis látnak, ahányszor csak bekapcsolják a tv-t, az nem hat újdonságként).

Iskolás éveink végén, a nyár számunkra igazi kezdetén, mire is vágynánk jobban, mit a szerelem. Nosztalgikus, és kicsit szomorú, hogy azok az évek olyan gyorsan röppennek el, és manapság minden változik. A Natsuiro no Sunadokei valami olyasmit ad nekünk, amit mindannyian meg akartunk tenni, de sosem sikerült. Nem tudtunk visszamenni az időben, sem előre,  hogy kijavíthassunk egy régi hibát, vagy, hogy lássuk, mi történik majd velünk...

A film kis története egy felhőtlen nyár kalandos útjait meséli el nekünk, amire a főszereplőnk aligha mondaná, hogy felhőtlen volt. Mondhatni klisés fordulattal belerángatnak minket a gubancokba, már a legelején, csak, hogy ne élvezhessük a nyári semmittevést a szereplőkkel, és itt kezdődik az, amit első pilantástól kezdve akár rémálomnak is lehetne tekinteni.
Azaz, hogy mégsem, hisz végül minden jól végződik, és a nyár csak úgy elszáll, mintha semmi sem történt volna, kivéve egy dolgot. Főszereplőnk, oldalán a barátaival érnek egy kicsit, mi pedig észrevesszük, hogy háromnegyed órát megint álmodoztunk.

A kis mű afféle kis remek. Animációja nagyon szép és sajátos, jegyeiből felismerhető, a lánykák pedig igazán kellemes látványt nyújtanak. A film talán legjobb pillanatai azok, amiben a főszereplő szive hölgye tündököl divatbemutatókra is való ruhákban, és személyiségével mégis képes a kihívónál sokkal szolidabban festeni bennük. Ha másért nem is, azért szivesen bevonulnék egy készítőcsapathoz, hogy megtanuljam hogyan lehet ilyen hatásokat elérni ennyire szembetűnően, és kiválóan.
Habár a látvány első osztályú, a hangok és zenék korántsem ilyen jó minőségűek, mondhatni különösebb említésre nem méltóak, így ez a befejezés itt véget is ér.

Rövid műhöz rövid írás. Nem volt mit cicomázni, illetve túlspilázni, az anime magáért beszél és villog a képernyőn. Az olyan kellemetes nyárias napokon, mint az év ezen táján szokás, csak jól eshet egy ehhez hasonló rövid és felüdítő ova, a maga könnyed, és semmi forradalmit nem mutató valójában. Tessék megnézni!

Jég, tea, citrom és Natsuiro no Sunadokei...

 

Értékelés: 7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts