Hasumi, akiről nem tudhatjuk, hogy mennyi idős, illetve hova valósi - azaz igen titkolódzós egy hölgyemény - nem egy tipikus fangirl, nincsenek gyűjteményei, poszterei, figurái amik árulkodnának arról, hogy nála is a Japán animációs kultúra az első. Ő tipikusan az a lány, aki mellett elmész az utcán, merthogy még csak animeconon sem láthattad soha. Oda se jár.
A születéstől fogva tehetséges és kreativitásra törekvő művészlélek szeret kísérletezni, megismerni új stílusokat, és még figyel arra is, hogy ne csak mainstream animékből alkosson, ahogy ő fogalmazott "számomra jól esik megismertetni új dolgokat az emberekkel."

Lássunk neki. Animefan vagy ugyebár, mik a kedvenceid?
Inkább manga-fannak hívnám magam igazából - írja nevetve – a kedvenceim pedig állandóan változnak, most, sok év után leálltam például a Narutoval, sok ember bánatára, sokáig ez volt a favorit, most inkább kevésbé ismert animék, mangák felé vettem az irányt. A mostani kedvencem a Peace Maker Kurogane, Katekyo Hitman Reborn, és mellette Arina Tanemura mangákat is olvasok. Aki ismeri ezeket, most már tudja, hogy az ellentétek embere vagyok. :)

Bizonyára tudod, a világon már mindenütt vannak animés-mangás boltok, amik mindenféle holmit árulnak a fanoknak. Vettél már hasonló dolgokat?
Van egy Narutos fejpántom, de igazából azt kaptam, nem vettem… Én már csak ilyen vagyok, a fan-cuccok annyira nem érdekelnek.

Ugyanúgy, mindenütt vannak fanklubok, de akárhogy is hívhatjuk őket. Valahol tagságod, fanlicenszed van?
Nem, és valószínűleg soha nem is lesz. (A DeviantArton benne vagyok néhány virtuális klubban, de főleg önreklámozás céljából…)



Mondj nekünk valamit a kezdésről. Mikor találkoztál először az animékkel, és mik voltak az első sorozatok, filmek?
Ez könnyű. Egy bizonyos kereskedelmi csatorna alakulásakor a Dragon Ball. Ráadásul ez volt a leghosszabb ideig a kedvenc animém.
Micsoda érdekesség. Leányzó és nem a Sailor Moon jut eszébe ilyenkor...

Emlékszel még mi fogott meg az animékben? Mi volt az, ami miatt onnantól kezdve a képernyőre tudtál tapadni? És mi a helyzet most?
Igazából, amikor elkezdtem nézni a DB-t, akkor még nem hallottam az animéről, mint műfajról, csak jóval később tudtam meg, hogy ilyen létezik. Addig csak a történet fogott meg.
Akkor egy fogós kérdés. Tudod-e melyek voltak azok az animék, amikkel valószínűleg te is találkoztál már, merthogy jóval korábban vetítették őket itthon is, mint a Dragon Ballt vagy a Sailor Moont?
Hehhe, emlékszem egy Grand Prix nevűre, meg volt valami manós is… A Candy Candy-t is néztem, még nagyon kicsi koromban.
A te, és minden olvasónk okulására, akkor itt egy kisebb lista a Magyarországon  eddig vetített animékről az animeadók megalakulása előtt:
Csipp Csupp Csodák (Kalánka néni meséi)
A Repülő Ház
A Könyvek Könyve

Hosszúlábú Apu
Nils Holgersson Kalandjai
Kimba a Fehér Oroszlán
Ezüst Nyíl
Az Utolsó Egyszarvú
80 Nap Alatt a Föld Körül Willy Foggal
Manóvári Manók
Candy Candy
Grand Prix
A Pálya Ördögei
Sailor Moon
Dragon Ball
Dragon Ball Z

Tovább haladva - vannak kedvenc stílusaid? Esetleg kedvenc alkotók, stúdiók?
Mint fentebb említettem, eléggé az ellentétek embere vagyok, alapállásban az akció, humor és thriller jönnek be, de a shoujo animéket is elég jól emésztem mostanság. Az örök kedvenc azért a shounen ai (no meg a yaoi).
Örökké érdekelt, hogy mi fog meg egy lányt, ezekben a filmekben...
Ezt én sem tudom megmagyarázni… Jó és kész.
Ez is lányos magyarázat volt. Úgy látszik ma sem jutok közelebb az igazsághoz.

Milyennek találod az animék humorát – azaz mit is gondolsz a Japán humorról?
Ez igazán változó, én úgy gondolom, hogy nem minden animének feltétlenül jó a humora, amelyik vicces akar lenni, az Excel Sagát pölö ki nem állhattam, és akkor finoman fogalmaztam. Amúgy viszont vannak nagyon jó humorú animék, amiket szeretek, ilyen például a Gintama.

Mi a helyzet az erőszakkal?
Bírom a vért... :)

És persze ez sem maradhat le – szexualitás? Ecchi? Hentai?
Nekem ez a két műfaj nagyon nem jön be, no comment.
Micsoda visszakozás...
Szerintem ezzel úgy vannak az emberek, hogy valaki szereti, van aki nem. Én a második kategóriába tartozom.

És a végére pár csípős kérdés: Tízes skálán mennyire ítélnéd magad elborult rajongónak? Mennyi időt töltesz animék mellett? Vannak problémáid a fan-lét miatt?
Amikor az időmből kitelik (és szigorúan csak akkor) nézek animéket, ami általában ahhoz vezet, hogy mindig van egy csomó új sorozat, amit ’majd megnézek’. Aztán lehet, hogy el sem jutok odáig. És mivel nem vagyok annyira rajongó, eddig még problémám sem származott belőle. Körülbelül 3-4-et mondanék.
De így is elégedett vagy, igaz?
Persze, nem célom őrült fangirllé válni.

Mit hiszel az animék ellen, gyakran felvonultatott előítéletekről?
Igazából a szüleim is elég nagy előítélettel tekintenek az animére, szóval tudom, milyen az. Egyáltalán nem értek egyet vele, szerintem addig nem tudod, hogy mit hagysz ki, amíg nem próbáltad.



A folytatásban áttértünk a fanartokra, és végigkérdeztem Hasumit mindenről, amit csak tudhatunk a kábel másik oldalán lakozó alkotóról...


Menjünk vissza a kezdetekhez. Tehetséges gyerek voltál? Alkottál annak idején?
Igazából én olyan gyerek voltam, aki mindenben jó volt, de semmi sem érdekelte. Ez azt jelentette, hogy a rajzórákon általában összedobtam kb. 10 perc alatt a feladatot, aztán pénzért a többiekét is. :) (De ez titok…) Azon kívül viszont eszembe sem jutott volna rajzolni mielőtt megismertem az animéket. Igazából csak nem éreztem a rajzot kihívásnak.
Honnan jön ez az önbizalom? Mesélj még, ez érdekesen hangzik...
14 évesen elvégeztem egy rajzfilmrajzolói tanfolyamot, utána egyből fel is vettek volna munkához, csak a suli miatt nem tudtam menni (most meg más munkám van), amúgy meg rajzból sosem kaptam ötösnél rosszabb jegyet. ;)

Bárhogy is történt, mostanra már igazi fanartista vált belőled. Tanultad, vagy magad fejlesztetted a tudásodat?
Olyan mestereim voltak, mint Akira Toriyama, Masashi Kishimoto, Rumiko Takahashi vagy Maki Murakami. Tőlük mindtől tanultam valamit, ami segített a fejlődésben, habár olyan ember sosem volt az életemben, aki a kezemet fogja, amikor rajzoltam, vagy hogy kijavítsa a hibáimat.

Hogyan dolgozol? A hagyományos vagy az elektronikus alkotást kedveled? Milyen eszközöket használsz?
Igazából a digitális rajzolást jobban szeretem, mert valahogy jobban kézre áll, meg általában szebbek is a digitálisan elkészített műveim, bár lehet, hogy ezt csak én érzem így – és megint nevet. Tradicionális eszközökkel is dolgozom, sőt, a rajzolást ezekkel kezdtem el, és csak akkortájt tértem át a digitálisra, amikor a DeviantArton regisztráltam, ekkor kaptam meg a Wacom rajztáblámat, és még mindig ugyanazt használom, mint akkor. Bár a program fejlődött, Photoshop CS-sel kezdtem, most CS2-esem van. Ha tradicionális médiáról van szó, akkor Copic filceket használok.

Hogyan lettél az a művész, aki vagy most? Már az elején a rajongás vitt rá az alkotásra, vagy máshonnan kezdted?
Ami a legjobban hajtott, az a kíváncsiság volt, hogy én is tudok-e úgy rajzolni, mint azok az emberek, akik az animéket készítik. Nem volt túl egyszerű dolgom, mert a családom nem nézte túl jó szemmel az új hobbimat, de valahogy mégiscsak sikerült.
Folyton ezt halljuk az animékből, és lám: a kemény munka vezet valahova.
Azért még nem érzem magam az út végén.

Végülis majdhogynem átugrottam egy fontos kérdést:
Melyik anime volt az első, amiről rajzoltál?
Azt hiszem, hogy az első fanartjaim a Sailor Moon és Dragonball kategóriákból kerültek ki. Most már meg nem mutatnám azokat a képeket semmi pénzért… :)
Semmi pénzért?
Ehh… Elástam őket… Valahova… (Csak viccelek, megvannak, de tényleg, nem szívesen mutogatom.)

Mostanság mik ihletnek meg?
A mindenkori kedvenceim inspirálnak a fanartok elkészítésében.

Huh, folyton csak animékről kérdezek. Vannak más forrásaid is?
A zene sokat segít, és inkább az életből, mint az animékből merítek ötleteket, habár a szereplők az animékből vannak.

Ha már itt vagyunk, beszélhetünk egy kicsit a szerelemről. A világhálón hatalmas a felhajtás mostanában a fanok között a különböző párosítások ügyén. Mit gondolsz ezekről? Vannak kedvenceid?
Igen! :)
Micsoda szűkszavúság...
Hosszú lenne ecsetelni. A lényeg, hogy semmi bajom nincs a párosítások nagy részével.

Még tovább gázolva a témában, mit gondolsz a szexuálisan túlfűtött képekről?
Nem bánom, hogy vannak ilyenek is, ha nem lennének, ki kellene találni őket. Ebben az esetben lehet, hogy én lennék az első, aki kitalálja. Igazából ez is egyfajta kifejezőeszköze az érzelmeknek. Ha jó a kép, akkor nagyon elgondolkodtató is tud lenni egyben. De sajnos ez a stílus néha pengeélen táncol az ízlésesség és az ízléstelenség között, és néha átcsap ízléstelenbe, de inkább az ilyen képeket nem nézem meg, nem kommentálom.

Túljutva a forró témán, vannak saját karaktereid, sztorid, amiről alkotsz?
Persze. Most is épp azt halogatom.
(Ebben a témában mindenki visszafogja magát.)

A kreativitásnál járunk. Mit szólsz a neten fellelhető fanart-ellentáborról, akik azt hangoztatják, hogy a fanartokban nincs kreativitás és eredetiség?
Egyetértek, egy bizonyos szintig. Ha sok fanartot rajzolok egymás után, akkor úgy érzem, hogy kell valami eredetit rajzolnom, mert nem tudom hová tenni azt a rengeteg energiát, ami a kreativitásból fakad. Olyankor elviselhetetlen tudok lenni, bármelyik ismerősöm tudja bizonyítani...


Biztos vagyok benne, hogy nem egy kellemetlenség akad egy tehetséges ember számára, amire mások nem is gondolnának. A saját rajongóid nem okoztak még bosszúságot neked?
Szerintem, ha nem adod ki a neved, életkorod és pontos címet, akkor elég jól el lehet kerülni a zaklatást. Hozzám már eléggé megszűrve jutnak el az ilyen dolgok, amúgy sem szoktak nagyon megkeresni az emberek.
A ’RajzoldlenekemXYkaraktert’ kezdetű mondatot is ritkán hallom. Igazából nem is érzem magam híresnek emiatt, csak egy szokványos csajszinak, aki rajzol a szabadidejében.




Azt hiszem sokkal többet nem kell mondanom, Hasumi intellektusa és egyszerre élettel teli egészséges egója áramlik a szavaiból, még ha azok csak írottak is, emellett viszont meg van benne a józan tudat, ami szükséges ahhoz, hogy az ember ne szálljon el önmagától.
Érdekes beszélgetés volt, amit szivesen folytatnék még, habár igen valószínű, hogy nem sokáig maradnék az AnimeArt keretein belül, mivel valahogy érzem, Hasumiról még sok helyen hallhatnánk...

Hasumi a deviantART-on:
ANBUkakashi1.deviantart.com

Egy különleges fiú, aki látja, érzi, és  megérti a szellemeket, amióta csak tudja az eszét. Ő Ichigo, a 15 éves, középiskolás fiú...
Most komolyan, be kell ezt mutatni bárkinek is? - Remélem nem. Ezúttal sem szeretnék ismertetőt, urambocsá sztoriskiccet írni, inkább valami töményet, és kritika-szerűt raknék olvasóink orra alá.

Volt valami igazán kirobbanó, valami furcsán erős hatás a kezdésben, amitől egyszerűen függővé váltam. Az egész olyan volt mint az első adag drog, ami után nincs megállás...

A Bleach az a sorozat, ami az én általam felállított listák sokaságában szerepel. Igaz, a legtöbben sosem lesz első. Ha valamiben mégis az, egyelőre reménytelenül bebetonozva, az a kezdés.

Ha egy sorozat rosszul indul, akkor tudjuk mennyire nehéz rávenni magunkat a továbbnézésre, azonban ha jól, akkor keresni fogjuk a lehetőséget, hogy tovább nézhessük. Ennek az egy, meghatározó résznek az egész sorozat indexének kell lenni, hogy tudjuk mit várhatunk a sorozattól, felkeltődjön a figyelmünk, és egyszerre belénk tudja oltani az addiktív adagot, amitől nem tudunk majd leállnni, és várjuk a következő részeket.

A közvetlen stílus, amivel Ichigo belép az életünkbe, olyan hatást kelt, mintha csak mellészegődtünk volna, és elmesélné nekünk ki is ő valójában. Aztán belecsöppenünk a családi élet sűrűjébe, és látjuk miért is lett olyan a srác amilyen. Flúgos fater, túl okos húg és egy örökké aggódó csöppség. Minden olyan életszerű, Ichigo mégis szellemekről beszél, csak hogy aztán fel is tűnjön egy titokzatos alak és elinduljon a lavina, amit Bleachnek nevezünk.

A hihetetlen időzítések és ugrások animéje ez, egyszer lassú, másszor robbanásszerű cselekményével nem nehéz elképzelni micsoda szívritmuszavarokat okozhat nekünk. De ez a pulzálás nem csak a történetre jellemző, hanem gyakorlatilag minden egyes szereplőre, kinek-kinek a maga tempójában. Hogy példákat említsek, míg Ichigo tipikusan az a karakter, akinek lelkét Richter-skála szerinti kilences erősséggel rengetheti meg akár egy szó is, Chad maga a megtestesült akarat, akiből a hatvannégy rész alatt csak egy felfelé ívelő ágat láthattunk.
Hőseink szenvedéssel teli útja a végső cél felé, csakúgy, ahogy maga a történet is, kettősséget hordoz magában, hiszen minden egyes főhős végbemegy egy legfőbb küzdelmen saját magával szemben is, és a világ, amelyben ők csak kívülállók, hirtelen több részre szakad.
Egyre-másra bukkannak fel új és új arcok, megmaradva az észrevétel peremén, részünkre is meglepően szűkszavúan, rejtőznek, vagy tevékenykednek tovább ismeretlen céljaik felé. Minél közelebb vagyunk a katarzishoz annál inkább kiérezhető a kételyből, hogy az anime nem hagyományos ünneplős befejezést tervez, és meg is kapjuk a fekete levest, amikor a függöny lezárul az árulók körül.

A klisék a régiek, de az ábrázolás nagyon új, nagyon forradalmi, hemzseg a nyugati hatásoktól, amik elkeveredve a japán jegyekkel hátborzongatóan életszerű és ismerős karakterdizájnokat adnak nekünk, csak tudnám mit keres egy amerikai iskolás banda Japánban...

Míg Ichigo ordít, addig az alternatív ütemek visítanak, és újabb nyugatias lüktetést adnak a történseknek, létrejön a badass effekt, amikor, mint mindegyik régebbi sentai filmben, a főszereplő kiemelkedik a háttérből, és nagyon ijesztő képet vág, közben pedig a húrok nem győznek szakadni a hangfalból...

A Bleach valami olyasmi, amiről nem éri meg nyugodtan írni, habár nem is lehet igazán. Más animék után ez az alkotás olyan, mint derült égből a reneszánsz - tudjuk, hogy régen vártunk rá, de soha nem fogjuk tudni miért. Ha valaki látta, tudja miről beszélek, ha mégsem, akkor itt az ideje, hogy újra nekiessen, aki pedig még nem látta, nem tudom mire vár még.

 

Ahogy közeledtem a School Days vége felé, egyre inkább gyanakodni kezdtem, hogy ez egy dating sim adaptáció, mégpedig olyan, amivel egy gonosz gyerek játszik. Általában nem különösebben járok utána egy-egy sorozatnak mielőtt megnézném, hogy önmagában tudjam értékelni mindenféle előítélet nélkül, de utólag kiderült, hogy bizony, eléggé hírhedt játék a felkelő nap országában a School Days.

Rendszerint a döntéseink függvényében a dating sim-ek végén vagy sikerül becserkészni szivünk hölgyét, vagy hoppon maradunk, nade az azért elég ritka, hogy több olyan befejezése legyen egy randizós játéknak, amikor egy vagy több szereplő öngyilkos lesz illetve egyéb módokon meghal. Tuti recept ez a figyelem felhívása, az átlagból kiemelkedés és a 18-as karika felé vezető rögös úton, és ha jobban belegondolunk nem olyan vészesen nehéz kivitelezni, mivel hasonlók azért a mindennapokban is történnek (szerencsére ritkán) - nem kell hozzá más, mint jelen esetben két pszichológiailag gyenge lábakon álló kishölgy, és egy olyan játékos, aki nagy ívben tesz az érzéseikre, csak arra hajt, hogy minél több szereplő trófeája meglegyen neki.

Lehetett volna ebből a témából kihozni egy igen feszült, azonosulás esetén idegösszeroppanással fenyegető kőkemény lélektani drámát? Bizony, méghozzá könnyen, úgyhogy önmagában is elismerésre méltó a tény, hogy így elbaltázták.

Először is az összes szereplő személyisége a levegőre épül, egyáltalán a legkisebb hátteret sem kapjuk meg arra vonatkozóan, hogy miért is fejlődtek olyan irányba, ahol most tartanak. Így viszont kőkemény munka kell ahoz, hogy meg tudjuk érteni őket, rengeteg dolgot kell feltételeznünk már a sorozat elejétől, hogy szerethessük a karaktereket, de a készítők egy pillanatig sem adnak támpontot, amiből kiderülne, hogy érdemes. Így mire az utolsó részhez érünk, már ott tartunk, hogy legszivesebben mi magunk rugdosnánk össze az egész ellenszenves elmeroggyant bagázst, hogy utána a mentők nyugodtan elvihessék őket muszájkabátban egy pár éves elektrosokk kezelésre. Ez természetesen lerombolja az egész drámát, és mindössze az ment rajta egy nagyon picit, hogy a lányok azért helyesek, így minden normális férfiember kicsit sajnálja őket. A lényeg az, hogy a szereplők minden előzmény nélkül, össze-vissza, értelmetlenül cselekszenek, ennyit arról, hogy kell a mentális leépülést átélhetően ábrázolni.

Ha már az ábrázolásnál tartunk, nem mondhatnám hogy lenyűgözött volna a rajzok és az animáció minősége, kicsit múltszázadi hangulatot idéznek a vastag vonalak és a sokszor elnagyolt hátterek. Ugyan a történet eleje még néhol kellően romantikus, már az első résztől sűrűn tarkítják idegfeszítően unalmas jelenetek, és egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az egész sorozat alatt hányszor nevettem szívből.

Tudom, most jól lehúztam ezt az animét, és talán bennem is van a hiba annyiban, hogy többet vártam tőle. Miért érdemes mégis megnézni? Hát először is hatalmas pozitívuma, hogy rövid. Így aki kíváncsi egy rendhagyó megközelítésére a randi szimulátoroknak, szeretné megnézni, hogy hogyan lehet elrontani egyet, hogy hogyan lesz egy romantikus iskolai életről szóló animéből B (netán Zs?) kategóriás horror, annak nem kell sokáig szenvedni, egy este alatt végignézheti. Csak arra kell vigyázni, hogy a kedves néző egy pillanatig ne várjon mélyebb pszichológiai megközelítést, neadjisten mondanivalót.

Értékelés: 6.4

Linkek:
ANN
Aoi Anime
Wiki