Vámpír. Azok a csótányok odakinn azt hiszik tudják mi az.

Elengedte a függönyt ami visszalebbent helyére és eltakarta az utcafrontot, amit idáig nézett. Ő már tudta milyen érezni a halhatatlanságot, vágyni a vér után, és sóvárogni a régi vágyakért. Értette miért válnak a mesékben szörnyeteggé a hosszú évek után a főgonosz vámpírok, akik mindig visszatérnek, és még a hagyományos módszerek sem hatnak rájuk igazán.

Micsoda vicc. Ha lenne ilyen már rég nem az lenne a világ amilyen most.

Megfordulva széles vigyorral nézte a szajhát aki ruha nélkül, kívánkozóan nézett rá az ágyról. Tudta, hogy a nő csak azért bámulta úgy, mert látta a köteg pénzt amit neki ígért az estéért, de mégis vigyorgott miatta. Több sem kellett, hogy nekilásson a legjobb szórakozásnak amit idáig csak lelt a sötét városi éjszakákban. Újraéledtek a régi gyönyörök, majd amikor a szajha beleájult a fáradtságba, minden csepp vért kiszívott belőle.

A nők ízéhez nincs fogható, semmilyen formában.

-Látom szórakozni tudsz, poronty. - A nő nyakából kiszakítva magát kellett felugrania, és a pillanatnyi gyűlölet azonnal eltűnt. Megtorpant, majd a hulla görcsös karjában megbotolva vágódott hátra. A földre érkezve újra önmaga volt, és simán kigurulta az esést a szék felé, amire a ruháját dobta. A következő pillanatban már a nadrágja alatt volt a keze, és amíg a szemével a hang gazdáját leste, egyre csak a berettát kutatta. Elkerekedtek a szemei.

A vörös kabátos?! Megöltem! Ezüstöt használtam!

-Az nem elég. - A vörös karima alatt megvillant a beszélő fogsora, és a homályba burkolt arc groteszk vigyorba nyúlt. Felemelte a kezében levő pisztolyt, és pár nyikorduló hang kíséretében roppantotta össze.
A 'poronty' keze felhagyott a kutatással. Már egész testében remegett.

Valamit...

Hosszú évek passzív bénasága után zsigerei megmozdultak.

... érzek...

Régesrég érzett borzongás futott végig minden porcikáján.

Félek.

Lenézett a másik kezére. Elfehéretett ököllel markolta ledobott pólóját, és karja végig libabőrös volt.

Félek!

Elvigyorodott. Maga elé tartotta remegő karjait, majd kezei újra ökölbe szorultak.

Érzek!

Meg kellett köszönnie. Meg kellett köszönnie ezt az érzést. Az érzést ami mintha kikeltette volna a koporsóból amiben minden nap fekszik.

ÉRZEK!

Átvetette magát az ágyon, ordítva, mámorban úszva, minden porcikájában érezve a lüktető parazsat ami távol akarta tartani a másiktól.
Még egy pillantás.
Még egy az örömtől kipréselt röhögés.
A kabátos sehol...


A jobb karján feküdt. A kar nem mozdult, de valami szokatlant még érzett vele. A balja is csillapíthatatlanul remegett de legalább mozgott. Feljebb küzdötte magát az ágyon, hogy láthassa, jobbjába szürke por ömlik abból a szétroncsolt lyukból ahol pár pillanattal azelőtt még a mellkasa volt.

Hideg...

A már-már hírhedt Samurai Champloo hip-hop tracklistből még ha botfülű is az ember, egyből kiszúrhatja az Obokuri Eeremuit, bár nem feltétlenül kell keresgélni a zenék között, hiszen a részek közül is nagyon kiüt az az epizód, amelyikben a zene felhangzik.
A zongora és a hagyományosan Japán hang kettőse olyan hipnotikus hatást érhet el a fantasztikusan megkomponált, gyakorlatilag a film közepébe ültetett zenei videóval, ami hegycsúcsként emeli ki a sorozat drámai színvonalából Mugen történetét, és később fájdalmassá is teheti azt az elválást, amivel befejeződik a sorozat, miközben észre sem vesszük, hogy valamilyen szinten már kötődünk a film saját Edo korszakába írt Japán képmásainkhoz.

Tény, hogy a zene, a képi világ, sokkal kifejezőbb az anime átlagánál, továbbá a háttérül szolgáló történet is a sorozat egyik legsúlyosabb vonala, de a választás még így is kissé misztikusnak hat.
Sejtésem szerint a hangszerelésért felelős készítő ezúttal szabad kezet kapott, és kihasználta az alkalmat, hogy egy hagyományokat tisztelő előadót válasszon, akinek a zenéjébe a továbbiakban az egész készítőgárda nem mert belenyúlni, hozzá igazodott az animáció készítésével, és hogy nem is választottak rosszul, azt az bizonyítja, hogy az amvnek is beillő jelenetet sokak a sorozat tetőpontjának tartják. Én is.