Hosszabb szünet után ismét jelentkezik az XAnime, ezúttal egy hagyományosabb bemutatóval és egy vitával a Toradora! c. műről.

Az Xanime blogja a következő címen érhető el:

http://xanime.blog.hu/

Pár héttel-hónappal azelőtt az ominózus áprilisi éjszaka előtt, mikor véletlenül az Animaxre kapcsoltam, és kezdetét vette animés pályafutásom, volt egy másik, hasonló eset. Annyira hasonló, hogy éjszaka kapcsolgattam és az Animaxen kötöttem ki. Ez ellenben nem került be a történelemkönyvekbe, mivel akkor este épp valami óriásrobotos diáklányos űrbogaras darabolós borzalom ment. Máig tisztázatlan, de feltehetőleg a Blue Gender volt. A lényeg viszont, hogy ott akkor megerősített abban a laikusként formált sztereotip meggyőződésemben, hogy minden anime beteg, minden japán beteg, mindenki, aki ilyet néz beteg. Egyes pontjaiban máig hiszek.

Amikor az első évadról írtam a kritikát, nem igazán voltam elégedett azzal, amit láttam. Úgy éreztem, hogy Nakamura Shungiku – Chiaki Kon alkotópárosa a már közösen jegyzett Jonjuo romanticával megtanulta a leckét, és ennek a leckének - aminek a címe „hogyan csináljunk sikeres boy’s love animét” - minden pontját tökéletesen fel is mondta a Sekaiichi Hatsukoi első évadában. Vagyis: végy három különböző személyiségű bichi párost, tedd őket tündi-bündi környezetbe, fűszerezd meg egy kis humorral, majd egy leheletnyi drámával a seme karaktereknél… de vigyázz, nehogy esetleg elfűszerezd a dolgot, mert a drámát könnyen túladagolja az ember, és az már árt, ha a célközönségnek esetleg gondolkodnia is kell. A recept működik, hiszen gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az első évad felcsigázott annyira, hogy kétség nem volt afelől, hogy ne jöjjek vissza a második évadra. 
Tehát kiváló recept ez, hiszen sikert hoz. 
A többi meg nem számít.
Vagy mégis?