Egy könnyed, hat részes ONA az androidok közeli jövőben való elterjedéséről és a használatuk körül kialakuló társadalmi jelenségekről. A rendező Yoshiura Yasuhiro, aki jellemzően rövidebb művekkel szokott előállni, és sokaknak biztosan ismerősen cseng az általa rendezett Pale Cocoon című anime is.
Az Eve no Jikan egy kávézó neve, aminek a házi szabálya az, hogy nem szabad különbséget tenni emberek és androidok között. A hétköznapokban ez a különbségtétel elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az androidok feje felett egy hologrammkarika lebeg, mint valami virtuális glória. Ezen kívül persze a viselkedésük is programozott, gépekként viselkednek. Nem úgy az Eve no Jikan területén. Robotokhoz híven betartják a szabályokat, és úgy viselkednek, mint az emberek. Olyannyira, hogy a néző sem képes megmondani róluk, hogy emberek vagy gépek. Ez már az első részben is érdekes helyzet elé állítja a nézőt, és valóban hatásos ötlet. Erre játszik rá az anime kameromozgást utánzó effektekkel: a kép időnként egy emberi szem nézőpontját veszi fel, ide-oda kapkodja a fókuszt, míg máskor ez a mozgás teljesen szögletes és darabos, mintha egy robot szemszögéből látnánk a jelenetet. Szintén gyakori a jelenetek végén a hirtelen eltávolodás, ilyenkor a kávézó egyik sarkából látjuk a jelenetet, mintha egy biztonsági kamera perspektívájából néznénk az eseményeket. Szerencsére ez nem hat annyira furán, talán sokaknak egyáltalán nem is szúr szemet.
A sztori kicsit patetikusnak hat, két főszereplőnk, Sakisaka Rikuo és Masaki Masakazu androidokhoz fűződő kapcsolatát követi nyomon, többnyire párbeszédek segítségével, amiket a kávéház többi vendégével folytatnak. Persze garantált az erkölcsi fejlődés, a végére főszereplőink morálisan magsabb szintre kerülnek android témában, nyitottabbak és toleránsabbak lesznek, ahogy azt kell. Inkább az a szórakoztató a műben, hogy a nézőt is hasonló helyzetbe hozza, mint amiben a főszerpelők vannak. Hozzájuk hasonlóan nekünk is találgatnunk kell, ki ember és ki android, és ugyanúgy véleményt kell formálnunk, ami persze nem biztos, hogy egyezik a főszereplőkével. Más animékben ehhez kapunk segítséget, általában többet tudunk a szereplőknél, látjuk azt is, amit ők nem, és persze vannak szócsövek is, akik megmondják mi a korrekt az adott helyzetben. Ebben az animében ilyenek nincsenek, a főszereplőkön kívül legfeljebb a kávéház vezetőjére támaszkodhatnánk, de ő ritkán mond véleményt, csak a házi szabály betartására buzdít mindenkit. A beszélgetések során aztán rajtunk áll, mit gondolunk a szerelmespárról, akik egymásról se tudják biztosan, hogy emberek vagy android-e, vagy a kisgyerek-nagypapa párosról, akiknél szintén nem egyértelmű a helyzet. Persze felvetődnek komolyabb kérdések is, de ezek csak a nézőben fogalmazódnak meg, fiatal főhőseink nem mélyülnek el az erkölcsfilozófiában, csak az egyes személyek megítélése fontos számukra. Utópiának ez így kevés, gondolatébresztésnek viszont megfelel. Nem túl csicsás, nem fekszi meg nagyon a gyomrot, a színvilágot is a világosabb árnyalatok uralják. A végén kibontakozó dráma kissé erőltetettnek tűnhet, de logikus következménye és lezárása a két főszereplő között felgyülemlő feszültségnek. A szenzációhajhász, agyonreklámozott animék világában kikapcsolódás megnézni egy ilyen világosabb, egyszerűbb, és alapvetően optimista kicsengésű animét.
Itt az új év, ami a maják szerint ráadásul az utolsó is. Próféciák és pánikkeltés helyett viszont inkább egy jövőbe mutató, jövőt fürkésző cikkel szeretném gazdagabbá tenni a blogot. Meglepve tapasztaltam, hogy az Animecommenten még nincs Vocaloid cikk, és úgy gondoltam ez sürgős orvoslásra szorul. Ha kicsit körbenéztek a neten rengeteg írást találhattok a témában, és kivételesen a Wikipédiás szócikket is tudom ajánlani (persze az angolt), a felhasználók és rajongók aktivitásának köszönhetően a szócikk közel kétszáz hivatkozással, és naprakész adatokkal rendelkezik. Ehhez képest én csak egy bemutató, kedvcsináló szösszenettel tudok szolgálni, ami leginkább a laikus olvasónak lesz hasznos, akinek nincs kedve helyből kisregényeket olvasni idegen nyelven. Na azért így se lesz rövid.
Függetlenül attól, ki hol találkozott a szóval, a kérdésre, hogy mi a Vocaloid adható egy egyszerű, konkrét válasz, ami az ilyen válaszok jellegéhez híven utólagos magyarázkodás nélkül mit sem ér. Nos, a rövid válasz: a Vocaloid egy Yamaha által kifejlesztett program, ami énekhangot képes szintetizálni. Valahogy úgy, ahogy a szintetizátor képes nekünk gitár, zongora, orgona stb hangokat megszólaltatni, ez a program is egy elektronikus hangszer funkcióját látja el. A program először 2003-ban jelent meg Angliában és Japánban szinte egy időben. Azóta a Vocaloid 2 is elkészült, a 3. verzió pedig már a fejlesztés végső szakaszaiban jár.
Egy kicsit a szoftver működéséről. A Yamaha csak a program motorját fejlesztette ki, ehhez még szükség van ún. hangkönyvtárakra, hogy énekhangot kapjunk. A hangkönyvtárakat más cégek készítik, Angliában a Power FX és a Zero-G, Japánban a Crypton Future Media a legismertebbek. Ezek a cégek felvételeket készítettek egy adott személy hangjáról, ebből lett a program hangja. A „hangdonoroknak” azonban nem kell énekeseknek lenniük, sőt, elég ritkán azok. Az énekhangot a digitalizált adatok alapján a program állítja elő, tehát a végeredményként megszülető hang, amivel aztán a felhasználó operálhat, már teljes mértékben mesterséges, nem felvett hangszegmensek összevágásából jön létre. A Vocaloid program mindig egy adott hanggal, hangkönyvtárral jelenik meg, és a bevett marketingstratégia az, hogy a dobozra egy virtuális énekes neve, esetleg rajzolt képe kerül. Ezt a rajzolt alakot is vocaloidnak nevezzük (köznév, kis betű), a szoftver neve már eleve egy szójáték (Vocal + Android = Vocaloid). Így beszélhetünk pl. az angol Zero-G cég termékéről, Leonról, a virtuális soul énekesről.
Mindez persze kevés ahhoz, hogy megértsük a Vocaloid szavacskát tartalmazó videókat a Youtube-on, amikből a cikk írása idején 412 ezer van. Valójában inkább egy médiajelenségről van szó, ami nem csak zenei, hanem vizuális vonatkozásokkal is bír. Sokan forradalomról szeretnek beszélni, ők ennek a kezdetét 2007. augusztus 31-re teszik, mikor a Crypton Future Media kiadta a Hatsune Miku néven megismert virtuális énekest, akinek a Vocaloid 2 adta a hangját. A CFM nagy újítása az volt, hogy hangdonorként egy seiyut, egy animéket szinkronizáló nőt választott, a kevésbé ismert Fujita Sakit. Így Hatsune Miku hangja is leginkább arra alkalmas, hogy animékbe illő popzenéket készítsenek vele. Már csak rajzolni kellett egy tizenévesnek kinéző lánykát anime stílusban, és máris szerzett az addig többnyire csak amatőr zenészek által használt program egy többmilliós rajongótábort.
Az otakuk, vagy más néven az animék, mangák (és csatolt műfajok, pl. light novel, eroge stb.) iránt rajongó szubkultúra egyik legjellemzőbb sajátossága az aktivitás. Nem csak animeconokon, és más élő rendezvényeken, hanem az interneten is. Ez az aktivitás felrázta az addig kevésbé népszerű programmal foglalkozó közösséget, és az interneten hamarosan sajátos kreatív közösségek alakultak ki. A saját alkotásaikat a netre feltöltő és ott megtárgyaló művészjelöltek és rajongók között van aki tud hangszeren játszani, de van aki a rajzoláshoz ért vagy a számítógépes grafikához, és az animációk készítéséhez használt programokhoz. Sokan csak felhasználói szinten, néhányan viszont munkájukból kifolyólag elég profi illusztrátorok, grafikusok, animátorok stb. Ne gondoljuk, hogy csak a tizenévesek néznek animéket és olvasnak mangákat. Ilyen csoportusolások együttműködésével jönnek létre ma is a videómegosztó oldalakon látható, sokszor AMV-szerű videóklippek, melyekben Hatsune Miku vagy más vocaloidok énekelnek és táncolnak. Az összetartóbb, több igényes művet is előállító csoportok, akiknek a videói akár több millió megtekintést is kaptak pár hónap alatt, nem kerülték el a lemezkiadó cégek figyelmét. Szerződést ajánlottak a zenekaroknak, akik között általában több az illusztrátor és grafikus, mint zenész, és így jelentek meg az első Vocaloid lemezek, amiknek a borítóján Hatsune Miku látható. Ilyen együttes pl. a Supercell. Még mindig dolgoznak a Vocaloid programmal, de más amatőr énekesekkel is készítenek lemezeket, és az együttes 11 állandó tagja közül egyik sem részesült iskolai zenei képzésben. Befutásuk óta olyan felkéréseket kaptak és teljesítettek, mint a Naruto Shippuden egyik endingje, a Bakemonogatari endingje, a most is futó Guilty Crown több zenéje is, és nem utolsósorban említeném meg, hogy egyik videóklippjük alapján (Black Rock Shooter) azonos címmel OVA készült, illetve nemsokára anime is lesz.
Látható, hogy a Vocaloid jelenség túlnő a zene korlátain. Animék és mangák készülnek vocaloidok ihletésével, más animékben pedig utalásokat találhatunk rájuk (pl. Lucky Star, Sayonara Zetsubou Sensei). Marketing téren még jobban kihasználják a program használóinak vagy inkább a programmal készített művek rajongóinak népes táborát, és például a Toyota a 2011-es Corolla modelljét is Hatsune Mikuval reklámozza. A jéghegy csúcsa mégis az élő koncertek megvalósulása volt. A különböző technikákat alkalmazó koncertek már Japánon kívül is megrendezésre kerülnek több ezer fős közönségek előtt, egyre gyakrabban. Talán a leglátványosabb az a megoldás, mikor egy átlátszó plexilapra vetítik a vocaloidokat, akik popsztárokat idéző mozgáskultúrát mutatnak be a koncert során. Táncolnak, énekelnek, bemutatják az őket kísérő zenekar tagjait, tapsra buzdítják a közönséget, a koncert végén elköszönnek, majd visszajönnek még egy szám erejéig. Persze mindezt egy előre megírt program alapján, aminek a koreográfiáján hónapokig dolgozott egy kis csapat. Viszont a számok, amiket előadnak, ugyanazok, amik az interneten lettek ismertek.
A Vocaloiddal kapcsolatos médiajelenség szép példa arra, hogy a populáris kultúra újratermeli önmagát. Pontosabban egy adott popzenei réteg rajongói saját maguk számára állítanak elő audio-vizuális tartalmakat, így a szórakoztató iparnak már csak a forgalmazás szerepe jut. Hatsune Miku pedig az ideális popsztár: örökké fiatal marad, nem keveredik botrányokba, nem lesz belőle kiégett drogfüggő vagy alkoholista tinédzser anyuka pár év hírnév után. Ráadásul elénekel bármilyen számot teljesen ingyen, bárkinek, bárhol, nincs levédetve a neve, a külalakját meg amúgy is szabadon variálják a rajongók alkotásaikban, csak nagyon kevés képi attribútum van, ami változatlan marad. Lényegében inkább egy márkanév, amihez minden konkrét tartalmat a márkanév fogyasztói tábora állít elő. Persze nem csak a szigorúan vett, tipikus japán popzenéről beszélhetünk, a rock, a metál, a dance, trance, hardcore, nightcore, jazz, és még számtalan más műfaj is képviselteti magát a 16 éves virtuális díva repertoárjában, ami több tízezer saját számot tartalmaz és még sokkal több feldolgozást, amik mögött még több alkotó áll, szerte a világon.
A Google Chrome egyik reklámjával szeretnék búcsúzni, ami remekül összefoglalja egyrészt a már említett kreatív közösségek működését, másrészt az üzenetemet az olvasóknak: fogjatok össze és alkossatok valami újat!
