Túl nehéz volt a reggel, a tavasz cirógató szele nyúlt be az ablakon, és töltötte meg a szobát. A reggeli napsütés látványa is cirógató megelet varázsolt a szobába. A felkelés túl nehéz volt - egyáltalán nem is volt igazán értelme felkelni egy ilyen napon. Az óra mégis fülsértően zajongott, és végül Makoto adta meg magát a szokásos rutinnak. Hugi már lenn ette a reggelit, amikor ő lerohant. Már megint késésben volt. Apa az újság mögül köszönt, és nézett megint furán, a mindig rohanó reggel egyik biztos pontjaként, majd anya köszönt el a konyhapult mellől.

Ha egy anime így kezdődik, akkor az erőltetett jelenetekhez, a vérhez, és drámai kérdésekhez szokott rajongó egy kicsit azonnal kényelmesebb, pozitívabb lesz, vagy éppen felhúzza a szemöldökét, hisz tényleg nem ehhez szokott. A Toki wo Kakeru Shoujo mégis így indul, és a különbség, amivel kezd, végig megmarad, és folyamatosan jelzi nekünk, hogy egy egyáltalán nem átlagos animét nézünk. Az a családmodell, ami az egész történetnek, az animének kicsit pozitívebb hátteret ad, talán a leggyakoribb jelenség amivel a képernyőkön és a mangák oldalain találkozhatunk. Tény viszont, hogy nincs is sok olyan sorozat, ami annyira közelítene a valósághoz, mint ezek a kivételes darabok.
A Koi Kaze a valós helyzetek és valós reakciók ábrázolásában alkot kiválót, és visszaadja mindazt, ami miatt feszélyezve érezzük magunkat egy válás utáni családban. Persze nem minden anime ugyanolyan, és habár akadnak olyanok, amelyek a valóságtól elrugaszkodott világban játszódnak, ezekben is találhatunk akár a való életről mintázott családokat. A mindent túlélő, és rendőröket minduntalan kikerülő Great Teacher Onizuka története például ilyen. Az Onizuka által bemutatott családok mindegyikének meg van a maga  defektje, mégis mindegyik tud a földön járni, mindegyik fogható problémákban fuldoklik, amit a túlbuzgó tanár úgy kavar fel, ahogy nem szégyell.

Ezen művektől eltekintve viszont, elmondható, hogy a Japán média valamiért egyáltalán nem preferálja az átlagos családot. Ha az anyáknak és apáknak nincs különösebb szerepe, gyakorlatilag teljesen kimaradnak a sorozatokból és filmekből, mintha jelenlétük, ha van is, nem számítana, illetve a tragédiák és a végletekig menő komédiák őket egyáltalán nem érintenék. Kérdés, hogy mennyire is jó úgy ahogy ez van. A komédiáknál persze nem gondolkodunk el az ilyesmin, viszont mi van akkor, amikor egy drámai animében egy család tagjának élete pokolba fullad, és egyetlen családtagot sem láthatunk, amint az felfigyel és segít. Mi ez, ha nem egy rossz példa elöljárása, főleg, ha tudjuk, hogy Japánban a korhatárok sokkal lejjebb járnak, tehát az, amit nekünk tizennégy éves kor után illik látni már tizenkét évesen általánosnak vesz valaki.
A shounenek, főleg a harcaikról híres végenincs sorozatok operálnak különösen kevés háttérrel, ha mégis megjelenik a híres-hírhedt bandák egyikének a családja, az sem éppen az általános. Mit várhatunk azoknak a vérrokonaitól, akik világméretű veszélyek végére tesznek pontot, és verekedési szakágaik élén állnak? Hát nem egy kedves és aranyos hozzáállást, így amikor Luffy évek után találkozik a nagyapjával, először is egy olyan kiadós verést kap tőle, amibe többen belehalnának, még a One Piece híresen halálkerülő világában is. Mondhatnánk persze, hogy a verekedős sorozatok természetesen kivételesek, de rögtön jön a kontra. A School Days folyamán miért nem látunk soha egyetlen szülőt sem, aki esetleg próbálkozott volna megóvni gyermekét a bajtól, vagy éppen visszatartani attól, hogy halomra szeretkezzenek a többivel? Az iskolai életről szóló történetek szintén díszes példái a család teljes hiányának, sőt talán kirívóbbak is, mint egy küzdelmekről szóló anime, lévén az adott tény, az iskola az élet egy olyan időszakáról szól, ahol a családnak még szerves része az ember. Persze kerülgethetjük a témát, mint az Azumanga Daioh, ahol a szülők megjelenítéséből a sorozat gúnyos macskatréfát csinál, de ha egy tanuló életében csak az iskola, a város néhány pontja, a telefon és saját szobájának magánya létezik, az igen szemöldökrángató tapasztalat, nem is beszélve a hihetőséről. Talán mindez nem is meglepő, hiszen ezek a sorozatok azok, amik el akarják hitetni velünk azt is, hogy három és négy éven keresztül lehet egyetlen fiú vagy lány után áhítozni.

Túllépve a család hiányos, vagy egyáltalán nem megjelenített mivoltán az animék többségében, elérkezünk azokhoz a történetekhez, melyek a családi környezet tragédiáit, sanyarú helyzetét, elhidegülését, elvesztését használják fő fegyverükként. Az ilyen történetek már-már túl sokszor utalnak különösen kegyetlen, vagy éppen kirekesztett alaphelyzetekre, ahol csak egyetlen választás akad, s ez pedig halálhoz, elszigetelődéshez, megbélyegződéshez vezet. Ha a számokat nézzük, ez a kategória is sokkal előzi be a "normális családot" megjelentető animéket, viszont ezekben az esetekben legalább az ok egyértelmű. A sanyarú sors persze brilliáns történeteket sző, erre rengeteg példát láttunk már, de ettől még a mennyiségi kérdés fennáll.
Ki ne emlékezne az Elric testvéreket végig kísértő családi tragédiáról, a küszködésről, amivel szembenéznek a Fullmetal Alchemist részei során, nem is beszélve a sorozatban megjelenő többi részletezett családot. De nem kell messzire mennünk, a mindenki által ismert és véleményekkel már bőven ellátott Elfen Lied is bőven kiveszi a részét a sokkolásból, és mélyen sebzett gyermekeket sodor elénk. Persze a család miatt, és annak elfogadásával szenvedő karakterek problémái sem mindig olyan egyértelműek és uralkodóak, mint az előző esetekben, viszont jelenlétük mindenképpen lehet meghatározó, ha bizonyos főszereplők személyiséségét vizsgáljuk. A Black Lagoon Rockja például, eltűnése után fél évvel, visszatérve Japánba, pár méterre családja házától végleg elveti a lehetőségét, hogy találkozzon velük, és habár hetekig tartózkodik a városban, soha többé nem keresi meg újra őket.

Szerencsére van másik, népesebb tábora is az animéknek, amikkel foglalkozhatunk a nem hétköznapi családok szempontjából, ez pedig természetesen a Japánok egyik legfelkapottabb kategóriája, a komédia, ami szinte minden más zsánerrel keveredett már. Dunát-Tiszát lehet rekeszteni azokkal az animékkel, amikben a központi karaktereket körülveszik a hibbantabbnál hibbantabb, csodabogár családtagok, minden korlátot átlépő kívácsisággal, túlságosan is szókimondó, bárminemű értelmes hozzáállást nélkülöző viselkedéssel, amiket elnézve szinte mindig a főszereplőnk marad az egyetlen normálisnak mondható személy. A Lovely Complexben megjelenő főszereplői családok gyermekeikkel szembeni cinizmusa még csak enyhe példa, vannak sokkal cirkalmasabban kihúzott családtagok is a műfajban.
Az érzékeny és érzelmeiket önmaguk előtt görgető lányok, akik ezen oldalukat heveny erőszakossággal takarják, szinte köznapi karakterek, Kaname és Hina alakjai legendásak, de koránt sem egyedülállóak. A Full Metal Panic és a Love Hina után még számtalan anime veti be a sémát a háremek első tagjaként. De ha már nőkről beszélünk, az anya szerepében is sokszor látható a hiperaktív, saját gyerekei agyára mászó, csak kivételes esetekben komoly nő, míg a távolabbi rokonok közül szinte biztos akad egy, aki az óceánoknál is szélesebb türelemmel, és ehhez mért lágy viselkedéssel rendelkezik, mint egy angyal, mondhatnánk, és gondolhatunk egyúttal az Ah, My Goddess című remekre is.
A férfi oldalon, apák szerepében főleg tetszelgő díszpéldány, a vetítési idő kilencven százalékát valahol máshol töltő alak, akinek (fő)szereplő létére soha sem fogjuk látni az arcát, mert mindig újság van előtte, és azt akkor sem veszi le, ha a ház oldala leszakad, ha pedig anyát éppen megerőszakolják a konyhapulton, akkor el tudja kérni tőle a sót - legalább nem kell felállnia az asztaltól. Egy másik, és sokkal fárasztóbb archetípus a kotnyeles apa, aki folyton kölyökként kérdezősködik, és soha nem érti meg a gyermekei problémáit, mindig figyelmeztetni kell, ha a gyereknek éppen szerelmi csalódása van - anya vagy hugi persze mindig tökéletes megérzéssel rendelkezik, hogy segíthessen neki ebben. Ha ehhez nincs szerencsénk, pedig látványos egyszereplős tragikomédia kezdődik a család többi tagja előtt, lásd: Bleach - Kurosaki Isshin és az egészfalas anyakép esete. Ezek mellé említhető még az ezermester, vagy éppen semmit tevő unokatestvér, aki pár epizódonként benéz a családhoz, ekkor is csak lézeng, és jól körülhatárolt ideáljai alapján udvarolgat, vagy éppen használja fel a család javait, ezért cserébe kitűnő személyiségét, vagy egy véletlenül pont akkor beütött problémára véletlenül pont kéznél levő orvosságot ajánl, általában félvállról, ezért pedig nagyon szeretik.
Amennyiben a példákat végigolvasva tűnődésen kapjuk magunkat, nem meglepő, hiszen több felsorolt karaktertípus egyáltalán nem csak családokon belül jelenik meg az animékben. Miért írhatók mégis ide? Sokszor az animék és mangák történetei kreálnak olyan háztartásokat, amik végül mindenképpen egy tanulságos együttéléshez vezetnek el, amit legtöbbünk, de a karakterek családjai is megirigyelhetnek, és lesznek nem is kevés történetben családnak nevezett, családként kezelt kapcsok. Persze ezeket sem kell túl komolyan venni, akár család akár nem, mert a melodramatikus lelkesedés egy kötődés felé krónikus zsepifüggőséghez, és latin-amerikai sorozatokhoz vezet.

Egy szó, mint ezer másik, az animék tudnak újat mutatni nekünk, legalábbis egy ideig. Hogy az egy idő után egyre könnyebben felismerhető helyzetek és karakterek mennyi ideig képesek az embert a képernyők elé kötni, mindenkinél más, viszont tény, hogy hatásos. Japánban már felnőtt az a generáció, aki elhiszi, hogy létezik igazi goth-loli és a családtag szabad préda, és csak akkor veszi észre a családját, ha az hasonlít egy animében látottra. Ezzel a gondolatmenettel már csak egy lépésre vagyunk a választól - vajon egy iskolás mennyit törődik a családjával, ha iskolai életről szóló animéken nőtt fel? Házi feladat utánanézni.
Hogy mégse zárjuk röidre a témát ennyivel, hozzá kell tenni, a család, csak úgy, ahogy például az érzelmek, az élet és a felelősségek olyan témák, amiket megéri egyszer-egyszer kiemelni abból a bonyolult képből, amiket az animék építenek elénk. Az anime és mangakultúra Japán sajátja, és az ipar kiinduló és célpontja is Japán és az ő lakói. Egy kultúrába kukkantunk bele tehát, ezzel együtt észben is kell tartani, hogy vannak különbségek kultúra és kultúra között, mielőtt kétségek és fenntartások nélkül elfogadjuk és magunkévá tesszük mindazt amit adni akarnak, bőven elég, ha ők maguk, vak vezet világtalant módján lesik el az élet csínját a képernyőkről, és lesznek olyanok, amilyen karakterhez hasonlítják őket.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül rábukkanni valami igazán nehezen beszerezhető sorozatra, én már azelőtt kicsit kuriózumnak érzem, mielőtt még egyáltalán láttam volna belőle valamit. Go Nagai eredeti történetének, a Cutie Honey kései ’90-es évekbeli feldolgozásával, a Cutie Honey F-fel pontosan ez volt a helyzet: a csapat, amely a feliratot készítette, ideje korán lemondott a projektről, viszont kis kutakodás után sikerült hozzáférni a német csatornákon vetített epizódokhoz, így a sikerélmény mellé nem kevés nosztalgia is társult, amikor hosszú idő után újra felcsendültek azok a hangok, akik gyakorlatilag minden animében közreműködtek, amit valaha levetített az ORF vagy az RTL. Mindezeket, plusz azt a tényt figyelembe véve, hogy ez a feldolgozás az eredetitől eltérően egy hamisítatlan és klasszikus mahou shoujo, olyan készítőbrigáddal a háta mögött, amivel a Sailor Moon Stars büszkélkedhet, nem kevés várakozással ugrottam neki a történetnek, minden fent említett baljóslatú jel ellenére.

Főszereplőnk ezúttal is Kisaragi Honey, akinek eddigi gondtalan élete fenekestül felfordul, amikor szeretett apját a Panther Claw nevű bűnszervezet elrabolja. Honey tehát rögtön a mélyvízbe kerül, de a segítség nem várat sokáig magára: egy titokzatos idegen bukkan fel a semmiből, hogy rábízzon két ékszert a lányra, melyekkel állítólag még az apuka kísérletezett anno. Ezekkel a lány gyakorlatilag bárkivé át tud változni, a harcokban pedig felöltheti Cutie Honey alakját. Hosszú küzdelem veszi tehát kezdetét Kisaragi professzor felkutatásáért és a Panther Claw felszámolásáért.

Az alaptörténet tehát a jól megszokott sémára épül, bár mindenképp üdítő megoldás, hogy a főhősnek nem rögtön a világ megmentésén kell fáradoznia, hanem személyes motiváció áll a háttérben. Az apja iránt érzett szüntelen aggodalom meg is adja a sorozat alaphangulatát, mely a többi mahou shoujohoz képest pár fokkal komorabb hangnemet üt meg. Ennek megfelelően az első részek sem az ügyetlen szárny- és erőpróbálgatásokról szólnak, hanem tempósan zajlik a Panther Claw-ritkítás. Az animét három nagyobb fejezetre bonthatjuk, melyekben Honeynak hol a féldémon Sister Jillel, hol a magát ikertestvérnek kikiáltó és Honey-éhoz hasonló erőket birtokló Seiraval, hol pedig önön félelmeivel és képességeivel kell elszámolnia. Izgalmakból tehát nincs hiány és hiába a kb. 40 rész, mindig van valami, amiért az ember leül a képernyő elé, még ha tudja is, hogy a következő rész sem lesz érdemben másabb, mint az előző.

Ha jó és rossz pontokról beszélünk, az előbbinél mindenképp érdemes megemlíteni a szereplőgárdát. Az alapsorozatból, de más Go Nagai-féle sztorikból is rengeteg ismerős arc köszön vissza, bár nem feltétlenül a régi rajongók örömére, hisz a személyiségek alaposan át lettek szabva a romantikus shoujo szabályainak megfelelően. Egyébként az anime itt is egy rendkívül szimpatikus megoldáshoz nyúl, amikor a hagyományos útról letérve Honey a harmadik fejezetben már nem tudja megőrizni a titkát barátai előtt, és az iskola romba dőlését követően társaival és tanáraival (az iskola méreteit meghazudtolva összesen vannak vagy 10-en), no és persze Seijivel, állandó harcos társával karöltve alkotnak egy kisebb csapatot, hol új iskolát keresve, hol pedig a Panther Claw szörnyei ellen harcolva.

Negatívumból nincs sokkal több, csak annál mélyebb, amely miatt az anime hol (kicsit) gagyi, hol (kicsit) hiteltelen. Gagyi, mert hősnőnk, mielőtt felöltené Cutey Honey alakját, rendre különböző álcákkal örvendeztet meg, ami még nem is baj, hisz üldözéshez tökéletes a motoros Hurricane Honey, az ellenség megzavarásához pedig a dögös díva, Stage Honey bőrébe bújni. De az a Mermaid Honey, aki az egyik pillanatban még egy ukulelét szorongat, a másikban pedig már elektromos gitáron nyomatja a rock’n rollt, enyhén ciki. A kardot leszámítva hasonlóan röhejesek Honey fegyverei is, amik olyanok, mintha a Matel sorozatgyártmányai lennének. Így annyira nem is meglepő, hogy bár Honey amúgy is jó vívó lévén ügyesebb, mint az átlag, rendre jól elverik minden epizódban, és ha a fiúknak szerencséjük van, akkor még egy alapos ruhaszakadásnak is a szemtanúi lehetnek, úgy mellmagasságban. Láthatjuk: az eredeti mentalitásból próbáltak valamennyit megtartani a készítők, de alapvetően mégiscsak egy romantikus drámáról van szó, melyben a harcok némileg komolyabbak és nem egy szereplő inthet idő előtt búcsút az életének. Leszámítva persze azokat, akiknek eszük ágában sincs meghalni. Egyik jó példa erre a legállhatatosabb gonosztevő, akit valaha is láttam, Sister Jill: kb. 28-szor és –féleképp pusztítják el, ő azért csak-csak visszatér, hogy még csúnyábban, még kevesebb ruhában törjön a békés polgárok életére. Ebből adódik a hiteltelenség is, a nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy mennyire lehet és/vagy kell így az érintett szereplők halálát komolyan venni.

Valamelyest kárpótolhat azért minket a megvalósítás: a karakterdizájn egytől egyig ugyanaz, mint az utolsó Sailor Moon-évadé, szóval, akik azt szerették, valószínűleg a Cutie Honey F-fel is hamar megbarátkoznak, már csak a hasonló történetvezetés miatt is. A zene szintúgy az SM mintájára készült, jellegzetes hangszere a szaxofon, valamint nem egy lírai dal is felcsendül a megfelelő jelenetekben.
Mindent összevetve hiába lebeg a sorozat felett az eredeti ötlet minden shounen és ecchi-momentumával együtt, ez a verzió valószínűleg csak egy szűkebb körben kap esélyt, de az anime hullámzó teljesítménye és a sok-sok apró logikai buktató (amiket én minden erőmmel igyekszem fordítási bakinak betudni) náluk sem garantál maradéktalan sikert.

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia