Elég ambivalens érzésekkel álltam fel a Claymore utolsó része után a tévé elől. Először is nem sikerült egy kerek lezárást rittyenteni neki, ami ha azt vesszük, hogy a manga, amiből készült, természetesen nem ért véget az anime előtt, nem is csoda. Valószínüleg a második évadra terveztek a készítők azzal, hogy nem tértek el a már megszokott módon az eredeti történettől jelentősen csak azért, hogy jobb vége lehessen. Másodszor pedig igen nehéz eldönteni, hogy vajon milyen célközönségre is számíthattak: az anime elég erőszakos, és bár a köbméter számra fröcsögő vér iskoláját képviseli, ami kevésbé gyomorforgató az Elfen Lied (és Dokuro-chan!) féle egyéb brutalitásoknal, sokszor kellett lepajszerozni az ujjaimat a szék karfájáról egy-egy durva jelenet után. Azt előre bocsájthatom spoiler nélkül annak aki még nem látta, hogy nem túl szerencsés túlzottan ragaszkodni a mellékszereplőkhöz, akik a különböző végtagokkal együtt hullanak mint a legyek. Ez éppen elég, hogy 12 év alatt ne ajánljam senkinek, szinte említésre sem érdemes, hogy emellett csúnyán is beszélnek benne - egy átlag japán (vagy angol) káromkodási szókincsben szerintem így is elbújhat a magyar gyerekek mögött.
Nade a szörnyek, hát azok sokszor elég siralmasak. Már szerintem a godzilla is a 3d grafika miatt volt jelentősebb, mint félelmetességben, de a Claymore-ban feltűnő gülüszemű, gyíkszerű, normál emberi hangon beszélő lényektől leginkább az óvodások fognak megijedni. A nagyon színvonalas, főleg basszussal és torzított gitárral operáló soundtrack pedig képes a legváratlanabb pillanatban átváltani valami olyasmibe, amit gondolom hősies zenének szántak, csak nem találták el, hogy mikor kellene alkalmazni. Sajnos a sztori is kicsit összedobottnak tűnik néhol, mintha az elején nem tudta volna az író, hogy mi lesz a végén.
Ha már a történetnél tartunk, az anime középkori világban játszódik, ahol embernek álcázott yoma nevű szörnyek terrorizálják a városok lakosságát azzal, hogy néha egy-egy gyanútlan áldozatnak megeszik a beleit, amit a legfinomabb résznek tartanak. Ő ellenük küzdenek a Claymore-ok, akik egy titokzatos szervezetbe tartozó, félig ember, félig yoma harcosnők. Különleges képességekkel rendelkeznek azáltal, hogy a nagyon erős yoma részük erejét mentálisan uralják, de ha átlépnek egy határt a képességeik kiaknázásában, könnyen elveszthetik az uralmat a bennük lakó szörny fölött. Ilyenkor Öntudatra Ébredtek (Awakened Being) lesznek, sokkal erősebbek és gonoszabbak, mint az átlagos yoma.
Clare fiatal korában elveszti a szüleit, és később az egyetlen barátját és lelki társát, ezért Claymore-nak áll, hogy bosszút álljon. Egyre erősebb lesz, ahogy biztosabban tudja uralni a hatalmát, és így egyre keményebb ellenfelekkel tud megküzdeni, míg végül találkozik legfőbb ellenségével.
Ha a néző át tud siklani a néha-néha felbukkanó elbaltázott részletek felett, nehezen fogja megállni, hogy ne egyhuzamra nézze végig a sorozatot. Az izgalmas és brutális részek kellően beleszögeznek a székbe, a drámai szálak hihetőek és jól átélhetőek. Rengeteg viszonylag jól kidolgozott akciójelenet biztosítja, hogy ne unatkozhassunk, és ugyan a fordulatok nem túl meglepőek, azért a Szervezet cselszövései és a Claymore-ok közti harcok még több színt visznek az egyes epizódokba. Némi általánosítással egy kevés mondanivalót is bele lehet magyarázni a történetbe, hiszen mindannyiunkkal előfordulhat, hogy meg kell küzdenünk a bennünk lakó szörnnyel, hogy emberek maradhassunk. Természetesen az anime végén kiderül, hogy a bosszú sem minden, így a Claymore sikeresen ki tud emelkedni a többi hasonló témájú sorozat közül.
Nem tudom, hogy egy esetleges második évadban hova tudnák fokozni még azokat a gigászi küzdelmeket, amiket az utolsó részekben láthatunk, de ha sikerülne kinőnie a gyerekbetegségeket, és elmélyítenie a mondanivalót, azt hiszem akármennyit kell is rá várni, megéri.

Értékelés: 8.0

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Animeaddicts:
animeaddicts.hu/animecontent.php

A nagysikerű első sorozatot nemsokkal később egy három részes OVA, majd egy jól megérdemelt újabb sorozat követte. Humorból és egy kis kesernyés világnézetből ezúttal sincsen hiány, habár a második széria már nem képes hozni azt döbbenetes humort, amit az első.
Abban ugyanis a poénok jelentős részét az adta, hogy egy teljesen normális egyetemista lány csak úgy becsöppent az otakuk egyszerre taszító és rokonszenves világába, egy rakat többé-kevésbé antiszociális lény közé. A kezdeti súrlódások bőven kitöltöttek egy teljes évadot. Az újabb csak jobban beleássa magát egy perifériába került szubkultúrába, a hangsúly egészen máshol van.
Szereplőink szépen lassan elvégzik az egyetemet, és próbálnak megváltozni. A helyzet abszolút reális, nagyon jól mutatják be az alkotók, csak éppen titkon arra várnánk, hogy kedvenceink életük végéig animéket néznek és komikus szituációkba bonyolódnak. A sorozat tahát vesz egy realistább fordulatot, és emiatt nagyon sokat veszít abból, ami miatt igazán szeretni lehetett.
De a megnézésétől senkit sem akarok elrettenteni, sőt! Lehetetlen helyzetekben persze itt sincsen hiány, a Genshiken 2 majdnem olyan jó szórakozás, mint az elődje volt. Sőt, egynéhány jelenet igazán ütősre sikeredett.
A kivitelezésben apró negatívum, hogy a korábbi szürkésebb tónust élénkebb színek váltották fel, ami kissé zavaró az előzmények ismeretében. Valahogy elvesz a dohos egyetemi klubbok hangulatából, ami igazán jellemezte a Genshiken-t.
Ajánlom mindenkinek, aki látta az első szériát. Majdnem olyan jó, és kapunk bónuszba két új szereplőt, akik okoznak majd pár önfeledt másodpercet.

Értékelés: 8,3

Linkek:

ANN
Animeaddicts

Igazán ritka az az anime, amit az egyszeri rajongó nyugodtan leülhet megnézni a saját nagymamájával, és a gyerekeivel együtt. Szükséges ehhez egy nagyon kedves történet, valósághű környezet és karakterek, jó rakás mondanivaló, és egy hatalmas, szőrös, medve és valami egér keresztezésére emlékeztető lény. Nos, természetesen mindez adott a Tonari no Totoroban, így nyugodtan versenyre kelhet a Disney rajzfilmjeivel a család meghódításában. Hayao Miyazaki szerintem a művészete csúcsát érte el ezzel a rajzfilmmel, és le sem tagadhatná hogy ő rendezte, mivel majdnem minden szokásos kellék megtalálható benne - kivéve a gusztustalan elemeket, ami miatt az alsó korhatár európai szemmel nézve is gyakorlatilag 0-ra csökkent.
A történetben a Kusakabe család vidékre költözik, hogy minél közelebb legyen ahhoz a kórházhoz, ahol a gyerekek mamáját ápolják. A két kislány így ismerkedik meg az erdő védőszellemével, akivel együtt csodálatos, ugyanakkor meglepően hétköznapi kalandokat élnek át.
Éppen emiatt a kontraszt miatt zseniális az anime: a szereplők viselkedésétől kezdve az utolsó szögig minden teljesen reális benne, leszámítva a Totorókat (igen, több méretben is vannak), akikről egészen a film legvégéig nem lehet tudni, hogy vajon csak a gyerekek fantáziájában léteznek, vagy a valóságban is. Miyazakira annyira jellemző a lassú ívű, cseppet sem hősies vagy drámai történet, és a sugárzó természetszeretet, ami a mű legfőbb mondanivalója is egyben. Ismerős lehet a rajzolási technika is, és bár napjainkban már minőségben felülmúlták, ahhoz képest nem lehetne megmondani róla, hogy '88-ban készült. Emellett zökkenőmentes animáció és az animációs viszonylatban kiváló japán szinkronszínészek gondoskodnak róla, hogy teljesen belefeledkezzünk a történetbe.
A magyar kiadásról pár szóban annyit, hogy már megint diadalmaskodott az üzleti érdek az extrák felett, de legalább a képminőségre nem lehet panasz. A magyar szinkron kivételesen jól illik a filmhez, egyedül az zavaró, hogy a kislányoknak picit idős hangja van néha - persze inkább meglepő, hogy hogyan tudták a japánok az eredetit olyan jól megcsinálni.
Egyedül az alcímmel nem vagyok kibékülve: "A varázserdő titka". Éppen a lényeget lőtték le ezzel, mégpedig hogy szó sincs varázslatról. Azt hiszem, minden erdőben ott lakik Totoro, és csak arra vár, hogy felfedezzük.

Értékelés: 9.9

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
AoiAnime:
http://www.aoianime.hu/

A kétezres években Japánban úgy tűnik divat lett a csak picit alternatív világkép, mint a történet kibontakoztatása, a különbség a mi világunk és az alternatíva között pedig mindaz, ami végül minden nem-technikai részletet meghatároz az egész film, sorozat folyamán.

A DearS is ugyanezzel a koncepciósémával operál, méghozzá kísértetiesen hasonlítva körülményeiben egy éppen csak korábban készült mangára és animére, ami alól egyértelműen csak azzal tudott kibújni, hogy dominál benne, az ecchi-fanservice eszközpár.
A sorozat háttere dióhéjban annyi, hogy valahol Japán partjai mentén lezuhant egy földönkívüli űrhajó, amivel emberforma lények érkeztek, és ahogy megtudjuk a sorozat folyamán, reménytelenül ittrekedtek. Az idegenek minden téren jobbak az emberi teljesítőképességnél, külsejük ténylegesen tökéletes, és varázslatos képességekkel is rendelkeznek. Tökéletességük kontrasztjaként, népük erős hierarchiában él, amely hierarchiának a földre érkezettek az alsó rétegeit képviselik.
Ilyen körülmények között, egy baleset folytán tűnik el a DearS-ek szeme elől egy hibás 'darab', aki idő közben már végre is hajtja a rítust, aminek köszönhetően közte, és a sorozat másik főszereplője, egy középiskolás srác között létrejön egy mágikus kapocs, és a lány, micsoda véletlen, a fiú rabszolgájává válik, lesi minden parancsát, még azokat is - empatikus úton - amiket az nem tud, vagy mer kimondani.
Ezek után azt hiszem nem is érdemes több szót fecsérelnem a sztori körülményeire, de talán bűn is lenne, mivel elvenném a történet felgöngyölítésének élvezetét mindazoktól, akik úgy döntenek, hogy meg fogják nézni az animét.

Az animáció minősége illik a korához, és elég részletes is ahhoz, hogy ne legyen zavaró, sőt pozitívumként még említhető például a kellemesen kislányos karakterisztika az iskoláslányoknál, vagy az a tény, hogy a DearS-ek kifejezetten, koncepciójuknak megfelelően, anatómiailag tökéletesek.

A sorozat zenéi számomra némelyest már-már émelyítően mézesmázosak voltak, élükön az openinggel, amit legelőször meghallva elgondolkoztam a sorozat törléssel való megoldásán.

A DearS néhány igen erős jó pontot szerzett nálam az őszinteségével, és a kellő egyensúly megteremtésével, ami azt jelenti, hogy a sorozat készítői nagy sikerrel küzdötték le késztetéseiket fölösleges poénok kiötlésére, és a meghatározó ecchi vonal mellé felépült egy komoly, romantikus, moralizáló háttér is.
Ajánlom azoknak, akik kedvelik a szerelmes, világmegváltó dolgokat, de tudják, hogy minden nagy dolog a kicsikkel kezdődik, azaz az előbbiek helyett jöhet inkább az, hogy vegyünk észre valakit magunkon kívül, és döntsük meg saját gátlásainkat.
Persze ezek is csak lazán. Olyan iskolásan.

Keverj össze egy mindentől elzárt erdei fiúkollégiumot, és egy lányiskolát egy hónapra, és meg fogod tudni milyen is az, amikor a nőt csak képen látott srácok egyre radikálisabb eszközökhöz, és persze bőven magukhoz is nyúlnak, hogy bizonyítsák számunkra, a japánok örökös helye megkérdőjelezhetetlen a perverz alkotások világmezőnyének élvonalában.

Ha belegondolok abba, hogy mennyi munkája lehetett az írónak a mű történetének kialakításában, akkor minduntalan olyasmikre jutok, hogy a Green Green sztori valószínűleg nem más, mint egy kellemes délutáni szakézás közben részegen egymásra kontrázott nagyotmondások lánca, amit később már csupán ki kellett bővíteni a közönség igényeinek, ezen az állásponton pedig nem segít a tény, hogy az eredeti mű szerzője, tucatnyi hasonló jellegű munkája között jegyzi például a Zero No Tsukaimát is.
Ebből megélni nekem is lenne kedvem - mondhatnám, habár nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy így kenyeret keresni sem lehet egy leányálom, vagy legalábbis meg kell, hogy legyen az emberben legalább akkora perverzió, amekkorát a művein is látunk, hogy élvezhesse amit csinál.

Röviden és lényegre törően annyira hat majd meg minket a sorozat, amennyire csak szép lehet a kilátás egy panel ablaktalan emeletén. Hogy a szerző hogyan is van vele, inkább nem kívánok belemerülni, de az tény, hogy a Green Green nem nyert, és nem is fog díjat nyerni a bele foglalt drámaiságért, azonban ha a zsigerből jövő perverzitást díjazni lehetne, a film minimum egy különdíjat érdemelne.
Szót érdemel még az Erolutions nevű ova, ami gyakorlatilag a történet minden téren való lezárását foglalja magába, és már gyakorlatilag semmiféle jelentőségteljes története nincs, ahelyett van benne olyan mértékű ecchi-akció, amit csak azért nem lehet hentainak hívni, mert a nemi szerveket sikerül úgy eltakarni előlünk, hogy attól még bőven ne lehessen félreérteni a történéseket. A film továbbá olyan zseniális véget kap, amivel gyakorlatilag megkoronázza az egész sorozaton végigívelő komikumot, mi meg egyenesen az arcunkba kapjuk az évtized legnagyobb, és legstílusosabban kivitelezett pofáraesését.

A művek rajzolása bőven lemarad a korától, még abban a megvilágításban is, hogy ecchi létére a lányok sem mindig vannak szépen kidolgozva. A humordömping elég sikeresen takarja el szemünk elől a problémás részeket, de a ténylegesen perverz kukucskálós jelenetek nem hozzák egy vérbeli ecchi színvonalát.
A szinkronról nincs különösebb említenivaló, leszámítva néhány ismerős hangot, a zenék viszont, kissé rendhagyóan, remek punk-rock muzsikák.

Ajánlom mindenkinek, akinek van egy kis szabadideje, és szeretne üres fejjel, jó kedvvel átpopcornozni egy estét, viszont, akik tartózkodnak a meztelenkedéstől, és netán attól ami még mögötte van, akik nem szeretik a perverz Japán poénokat, és főleg akik a fiú-fiú felállástól leginkább hányni tudnak, azok forgassák alrébb a kormánykereket, mert van néhány félreérthetetlen helyzet a sorozatban, ami nekem már erősen felforgatta a gyomromat.
Az anime a szememben most vegyes emlékeket idéz, de mivel hamar felejtem a felejthető pillanatokat, leginkább a csúcspontokként jelölhető bődületes poénok, avagy az ova remekbeszabott szexjelenetei maradnak majd meg későbbre is, amik sokkal hozzájárultak az összkép emeléséhez.