Amikor elkezdtem nézni a Ranma második évadát és rögtön belecsöppentem egy újabb harcművészeti versenybe, ezúttal műkorcsolyával megspékelve, kicsit fogtam a fejem, hogy akkor most ugyanazt fogom kapni, mint az első szezonban, csak fordított sorrendben? A név kötelez - félig igazam lett, félig meg nem.

Mert a harcok bizony folytatódnak, amivel semmi baj, mert ez egy ilyen sorozat és különben is, még mindig a lehető leglátványosabb és szórakoztatóbb módon mérik össze szereplőink az erejüket, de ami a téteket és kiváltó okokat illeti... Nos, azokra lassan ráférne egy szintlépés. Ha nem is annyira ebben az évadban, mert ez még minden kis idiótasága ellenére is abszolút szerethető rész volt, a következőtől egyre sürgetőbb lenne, de ez már egy másik írás témája.
A 2-4 részig aktuális események váltogatása eléggé töredezetté teszi a sorozatot és lehetetlenné, hogy össze lehessen foglalni az eseményeket, hisz sok minden történik viszonylag rövid idő alatt. Ennek megvan persze az előnye, hogy ha valamelyik részt annyira nem szívleli az ember, akkor hamarosan úgyis jön a váltás. Személyes kedvencem a kezdeti félelmek ellenére végül mégis az első, műkorcsolyás szegmens lett, köszönhetően a (nem pusztán) kleptomán Azusanak, ugyanakkor voltak olyan epizódok is, amelyek kifejezetten gyengére sikerültek a szememben. Utólag aztán mégis megbékéltem velük valamelyest, amikor láttam, hogy az egyes újonnan elsajátított technikák (többek közt az elsők közt biztosítékot kivágó cat-fu) folyamatosan visszatérnek a sorozatban és így mindjárt nem éreztem, hogy hiába „szenvedtem” volna végig azokat a részeket.

Ha már egyébként a technikáknál tartunk, kifejezetten érdekes, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudták azt elérni, de néha olyan ökörségeket találnak ki az alkotók, amelyeken más esetben az ember már nagyon húzná a száját, de ennek a sorozatnak valahogy ez kifejezetten jól áll. Amikor azt hisszük, hogy ennél röhejesebb ötlettel nem lehet előállni, ők rátesznek még egy lapáttal, persze a lehető legkomolyabb mimikával és gesztusokkal, drámai zenével stb. kísérve, és innentől kezdve a néző nem tehet mást, mint hogy rábólint, és azt kérdezi magától: „Miért ne?”.
A fentebb már említett kisebb negatívumokon kívül volt még egy-egy logikai baki, amelyek már inkább szúrták a szememet. Például az évad rögtön azzal indít, hogy megint minden a P-channá változott Ryoga körül forog, mert ő Akane kismalaca és cuki és elrabolták és izé. De érdekes mód, amikor Ryoga pár rész múlva (és a későbbiekben többször is) elutazik, senkinek sem tűnik fel az addig folyamatosan ott lebzselő P-chan hiánya… Ha valami igazán zavart, az az volt, hogy az ő titka még mindig nem világos Akane számára, akit amúgy egy nagyon értelmes lányként alkottak meg, de a Ryoga-P-chan jelenetek során mindig egy a környezetére teljesen vak és a legnyilvánvalóbb összefüggésekre érzéketlen, naiv lánnyá változik.

Mindezt leszámítva különösebben rosszat nem tudok mondani a sorozatra még mindig: bár nem szólt akkorát, mint az első szezon, a karakterekben továbbra sem lehet csalódni (azt kifejezetten imádtam, hogy Ranma olykor mennyire éretlenül és pont ezért a korához-körülményeihez képest hitelesen lett ábrázolva), a szinkronszínészek ezúttal is tökéletes munkát végeztek, és az egyes rövidke jelenetek / poénok önállóan jól megállják a helyüket, koherrensek egymással, de nem ártana valami stabilabb pont vagy cél a történetvezetésben, az átok megtörésén kívül sem, mégha csak egy-egy évad erejéig is. Ugyan ebben a fejezetben meglehetősen sokszor felcsillan a remény Jusenkyoval kapcsolatban, ám ezek kábé olyan eleganciával hiúsulnak meg, amiről rendszeresen a préri farkas jutott eszembe a gyalogkakukkos meséből. A zenéről és a rajzolásról nem írnék külön, az első részekhez képest nincs változás, még mindig igényes munkáról beszélünk, még akkor is, ha néha becsúszik egy - két elszínezés, és szegény főszereplőnk fiú-énje lány hangon szólal meg.

Ha lehet ilyet mondani, a lelkesedésem egy hangyányival visszafogottabb/ óvatosabb immár, de még mindig bizakodó vagyok a további részekkel kapcsolatban. Hisz, ha vannak hiábai a sorozatnak, azok egyelőre még természetesnek hatnak és teljesen megbocsáthatóak, s legalább én is leszálltam egy kicsit a földre. Hogy a későbbiekben pedig mi lesz, az majd úgyis elválik.

Értékelés: 8.1

Link: 
Wikipedia

Önmagában már az az utcai üldözős jelenet is épp elég különös, amelyben az üldözött egy fiatal lány, üldözője pedig egy hatalmas panda. Ennél jobban meg már csak akkor lepődik meg a néző, amikor kiderül, hogy a lány voltaképpen fiú, a panda pedig az apja. S hogy hova is "igyekszik" ez a furcsa páros? A leendő ara családjához. Most pedig nyomjuk meg a szünet gombot.

A Ranma 1/2 végzetes bonyodalma még valamikor a sorozat előtt következik be: amit mi láthatunk, azok már javában a következmények, melyeket a megoldás helyett egyre csak újabb kalamajkák követnek. Címszereplőnk, Saotome Ranma apjával Kínába indult, hogy harcművészeti képességeit csiszolja, ám amikor Jusenkyo elátkozott forrásvidékére érkeznek, a kínai Murphy törvénye ("amibe nem tanácsos beleesni, abba úgyis bele fogsz") őket sem kíméli. A források több ezer éves történetük során arról váltak hírhedté, hogy korábban mindegyikbe belefulladt vagy ember vagy állat, s ha valaki beleesik az egyikbe... Nos, az igencsak kínos következményekkel fog járni. A mi esetünkben (mivel a források egy lány és egy panda tragikus halálát okozták), ha hideg víz éri őket, Ranma lánnyá, Genma pedig pandává változik. Meleg víz hatására viszont visszanyerik eredeti és természetadta állapotukat, ám valljuk be, ez egy kamaszfiú számára meglehetősen sovány vígasz. Főleg, ha apja és annak kebelbarátja épp a nyakába akarnak varrni egy házasságot, hogy a két család (no és persze teljesen mellékesen dojoik is) egyesüljenek. Hősünknél már csak a menyasszonyi maskarába erőltetett Akane tolerálja rosszabbul a kialakult helyzetet, és nem kevésbé Ranmát.

A Digital Dojo az össz-történet első 18 részét foglalja magában, ez az időszak pedig a karakterek részéről az összecsiszolódásé, nézői oldalról pedig a szereplőkkel való ismerkedésé. Beleláthatunk a "kicsit sem komolytalan" Tendo család mindennapjaiba, hogy aztán kirajzolódjon előttünk az apa és három lányának igencsak eltérő és ebből fakadóan sok kacagtató jelenetet szülő jelleme, valamint sor kerül a további, kisebb-nagyobb szerepekben tetszelgő figurák felvonultatására is. Ha végig nézünk a listán, láthatjuk, hogy szinte mindenkinek van valami bogara, kezdve a menthetetlenül szerelmes Tofu doktorral, a félelmetesen lüke Kuno testvéreken át egészen a Ranma életére törő régi ellenségekig.
A legtöbb komikum bölcsője természetesen a gender-bender probléma, ami általában mindig rosszkor és rossz helyen következik be. Az egész akkor válik igazán érdekessé, amikor más, Jusenkyot szintén megjárt szereplő is színre lép. Ezenkívül nem egy karakterünk úgy szerelmes az egyik Ranmába, hogy közben az ellenkező neműt a pokolra kívánja, s fogalma sincs róla, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon személy. A sorozatnak mindenképp ehhez kapcsolódó, plusz érdeme, hogy ha van is egy ecchi-beütésű vonulata, az korántsem erőltetett vagy ízléstelen módon jelenik meg.

A nevettetés mellett a sorozat másik éltető ereje a harcokban teljesül ki. Nemcsak Ranma, de Akane is értője egy-két fogásnak, s amikor a lány nem épp Ranmát gyepálja, mindig akad valaki, aki ilyen-olyan okból versenyre kel velük: vagy személyes bosszúból vagy egy iskolai megmérettetés keretén belül. S amit látunk, kérem szépen, az nem pusztán harc, hanem művészet a javából! Itt válik világossá, hogy csili-vili mechák és bankaiok nélkül is maximálisan le lehet kötni a nézők figyelmét, s a saját példámból kiindulva még azoknak a tekintetét is képes a képernyőre tapasztani egy-egy ilyen jelenet, akiknek amúgy nem kenyerük a shounen fight. Az egész pedig csak még látványosabb lesz, amikor a harcokat kombinálják valami mással, ebben az esetben például ritmikus gimnasztikával. 

Ami a rajzolást illeti, számomra igazi kuriózum volt: a képi világ nagyon-nagyon színes, ennek ellenére mégsem harsány vagy bántó a szemnek. Sőt, nekem például kifejezetten jól esett elnézegetni akár a helyszíneket, akár a karaktereket, főleg hogy ezutóbbiak még szemmel láthatóan egy másik kor női és férfi ideáljainak a grafikus megtestesítői: a mai animékben divatos nyurga-nyulán alakok helyett arányos és egészséges testfelépítésű szereplőket láthatunk, s talán ezért, talán nem, de valahogy az egész sokkal barátságosabb, emberközelibb. 

Történet és látvány szempontjából tehát minden adott a remek és bíztató kezdéshez. Az egyetlen, ami beárnyékolja az örömömet, a félelem a következő évadok és úgy általában a sorozat lehetséges önismétlésétől. Fogalmam sincs egyelőre, hogy mi vár rám, de egyet biztosan tudok: amikor észrevettem, hogy az első évad végére értem, reflexszerűen a szívemhez kaptam, majd eszembe jutott és megnyugtatott a gondolat, hogy itt és most még közel sincs vége semminek. 

Értékelés: 8.6

Link:
Wikipedia