Azumanga, avagy a tökéletesen édes, mézesmázos agymenés Japánból, amit csak szeretni lehet, már ha az ember kibírja. Mert ki kell bírni több dolgot is, egyrészt a hülyeség többrétű, és alattomosan mindenhol megjelenő formáit, másrészt ezek ténylegesen minden egyes lehetőségben való kihasználását. Merthogy ha kihasználásról van szó, a hülyeségben az Azumanga a nyerő; minden minőségű és mennyiségű képi és alkalmazott agymenés megjelenik előttünk az egyszerű percekig való szóismétléstől az álmokban látott baromságokig.
De ennyire talán ne lovaljuk bele magunkat, mert ettől még az Azumanga tud nagyon cuki, sőt még kellemesen megérintő is lenni. A történet, ami hat lány életét követi végig a középiskolai években, szépen kavarog, és megmutatja nekünk a hat életet kicsit és nagyon közelről, az általános problémáktól a vágyakig, és a barátságtól a gondoskodásig.
Minden a történetben jelen lévő érzés és jelenség köthető valakihez, így kellemesen megoszlik a figyelem minden szereplő között, és nincsen központja a történetnek sem. Egyszer-egyszer a közös pillanatokon kívül is látjuk a lányokat, otthon, foglalkozva saját kis életükkel és problémáikkal, másszor pedig csak rájuk koncentrál a történet; legtöbbször és leghosszabban a kis csapat közös meséinek vagyunk része, és inkább pillanatképeknek, amik az iskolában játszódnak.
Az Azumanga képi világa mindent tükröz, ami megjelenik benne, így főképpen a végtelen cukiságot, és a mérhetetlen emberi hülyeséget kellett a rajtolásnál egy tető alá hozni. A meglepően egyszerű animáció jól megoldja a problémát, és az animálás maga mégis jó minőségű; láthatunk lassú, kidolgozott mozgásokat, és persze átugorhatjuk a hátterek iránti igényeinket, úgy sem fog feltűnni, nincs rá szükség, úgy is minden szem a lányokra és dolgaikra fog koncentrálni.
A hangzás szintén jól meg van oldva, a szinkronhangok erősen szuggesztívek, és nagyon is szerethetőek, mindenkinek meg van a maga karakteres beszédstílusa, még az üteme is, ami még élvezhetőbbé, és Japán nyelvtudás nélkül is érthetővé teszi a Japánok számára parodizált életképeket. A zenék persze butácskák, meg kellemesek, rózsaszín felhőket kavarnak a fejünk fölé, s így összegezezve nem lehet azt mondani, hogy bármi is hibásan lenne megoldva az anime környékén.
Azumanga Daioh. Be kell valljam én csak a harmadik nekifutásra tudtam tovább nézni egy résznél, ez pedig az olvasóknak, akik velünk vannak huzamosabb ideje talán el is mond valamit. Persze amint tovább jutottam, és egyre jobban éreztem, hogy az Azumanga tartogat valami nagyon mást is, mint az eszeveszett baromság, amivel indít, nos azzal párhuzamosan automatikusan megszerettem, sőt olyan képeket és hatásokat kaptam, amiktől úgy gondolom, az első pár rész afféle próba; ha az ember elbukik rajtuk, akkor bizony túl komolyan veszi az élet dolgait. Az Azumanga Daioh csodáiról nem éri meg beszélni, ezeket látni kell, érezni, és szeretni. Ha tehát valaki úgy olvas, hogy még nem látta őket, hát akkor animére fel!
Értékelés: valahol a kenyérpirító és a törölköző között...
Négykockás kis "comix"-ból lehet "filmet" csinálni, ahogy az kiderült az abszolút melléfogás Garfield-oknál is. Egyszerűen, ha megbontod a "három-kocka-és-akkor-egy-poén" ritmust, egy teljesen másik művet kapsz, csak a szereplőket hagytad meg. De mit lehet velük kezdeni, mikor lényegében egydimenziósak? (Itt nem a Kázmér és Hubáról, meg a többi remekműről beszélek).