Az animékhez fűződő élményeim során talán a Full Moon wo Sagashite iránt voltak a legambivalenesebb érzéseim az utolsó epizód megnéztével. Eddig szerencsére ritkán fordult elő, hogy olyan sorozattal találkoztam volna, amit félbe kellett hagynom, mert nem tetszett vagy nem kötött le. Az pedig nem hogy ritka, de szinte nullával egyenlő az esélye, hogy miután egyről lemondtam, hetekig motoszkáljon bennem mégis a kérdés: "Na de mégis, mi lehet a vége?" Így a Full Moon szabályszerűen visszakönyörögte magát a napjaimba.
52 epizódnyi tömény idol shoujóról van szó, amit még megkoronáz egy tízperces special rész, mely a sorozat első felének akármelyik részéhez hozzáilleszthető.
Történetünk egy olyan lányról (Mitsuki) szól, akinél talán még soha senki nem volt távolabb az álmai megvalósításától. Mitsukinek ugyanis szíve vágya, hogy sikeres énekesnő legyen, s ezzel beváltson egy régen tett ígéretet, ám ez súlyos betegsége miatt elképzelhetetlen. Ráadásul, miután két shinigamitól megtudja, hogy már csak egy éve van hátra, helyzete még kilátástalanabbnak tűnik. Vagyis tűnne, ám Mitsuki elhatározásra jut: ahelyett, hogy keseregne, maximálisan ki szeretné használni még megmaradt idejét...
Ahogy azt láthatjuk, egy nagyon szimpatikus főhőssel büszkélkedhet az anime: Mitsukit a jövőbe vetett töretlen hite hajtja előre,s ez meg is hozza hamarosan a gyümölcsét. A shinigamik segítségével eljut élete első válogatására, ahol aztán megnyílik előtte a zeneipar kapuja.
Az anime első és megközelítőleg nagyobbik fele így a karrierépítgetésre összpontosít. Számomra ezek a részek elég hamar monotonná váltak, s lehet szó paparazzikról, riválisokról, áskálódásról: végül mindig minden ugyanoda fut ki: hogyan sodródnak hőseink a szakadék szélére, majd onnan vissza a médiadzsungel centrumába, hála Mitsuki néha már erőltetett, s ebből fakadóan kicsit hiteltelen optimizmusának.
Itt következett hát be a szalagszakadás, ám a halál első részbeni kinyilatkoztatása, valamint Takuto, az egyik shinigami múltja körül felvetődő kérdések nem hagytak nyugodni, így folytattam az animét. Pár rész után pedig világossá vált számomra, hogy milyen jó döntés is volt ez! A második fele a sorozatnak ugyanis alaposan elüt a jól megszokott, ütemesen kattogó korábbi eseményektől, s olyan szinten fejbe-mellbe vágott, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha utána egy ideig fizikai nyomait is magamon viselem. Így tehát azoknak, akiket elsőre nem győzne meg a Full Moon, csak türelmet tudok kívánni, mert a továbbiakban ki fog fizetődni.
A képi megvalósítás kifogástalan, a mangaka Arina Tanemura stílusa igazán tetszetős. Mivel azonban egy zenés animéről van szó, picit talán fontosabb beszélni a dalokról. Főhősünket egy énekesnő szinkronizálja, akinek amúgy nagyon szép és a japánokhoz képest egyedi-mély hangja van. Ebből a szempontból jó választás volt, hisz így Mitsukit és Full Moont is olyanná lehetett varázsolni, akinek a hangjára felkapja az ember fejét. Ám valahogy mégis kontrasztosnak tűnik az egész, ami azt illeti, egész nehezen szoktam meg ezt a párosítást, még akkoris, amikor a 16 éves Full Moon énekelt. Egyébként ha már a daloknál tartunk: bár csak 4-5 szerzett darab van, amik az endingeknek hála minimum egyszer, jobb esetben kétszer elhangzanak részenként, valahogy mégsem válnak unalmassá, pedig 50 rész környékén elsőre merész vállalkozásnak tűnhet ez.
A fenti írás, remélem, jól mutatja, milyen volt a kapcsolatom ezzel a sorozattal. Elismerem, hogy nagyon sokak kedvence, hisz minden megvan benne, ami egy jó shoujohoz kell, de ettől függetlenül voltak idők, amikor tőlem nagyon távolinak, máskor pedig közelebbinek éreztem magamhoz.
Értékelés:7.3
Linkek:
AnimeAddicts
AniDB