2008. október 07. 15:00 - Khaos

Saishuu Heiki Kanojo

Kavargó érzések...

Ennél jobban talán már művészet lenne kifejezni a SaiKano emberiség fölött elvérző hatalmas árnyát, ami, mondhatni csak egy újabb példa, az apokaliptikus és hatalomtól eltorzult jellemű emberiség baljós képeiből szőtt illúzióra, mégis, a maga realisztikumával és kulcscsontig vágó rideg ábrázolásával és kegyetlenül válogató sorsaival olyan, mint fényre szomjazónak a hajnalhasadás.
Az animén lehet gondolkodni, lehet belőle pszichológiai dolgozatot írni, lehet alternatív forrásként használni jövőnkről való elmélkedésekben, de miért ne nézzük meg csak mint laikus, érző, és érezni vágyó emberek, mindezek előtt.

Nos, végig mégsem lehet nézni. Ha csak arra gondolunk, hogy mire vártunk mindannyian az epizódok alatt, rájövünk, hogy talán ez az egyik azon kevés filmek közül, aminek kevesebb képkockáját láttuk, úgy, ahogy azok ténylegesen előttünk leperegtek, mint amennyit akartunk, vagy vártunk volna. A filmszakma egyik, véleményem szerinti, legzseniálisabb illúzióját kelti fel bennünk a film, amikor minden egyes ridegen, kegyetlenül, szürkén és monoton ábrázolt pillanaton át is csak azokon a szálakon, gondolatokon és szavakon függünk mi is, amiket a sorozat cseppnyi, de annál hatalmasabb romantikus impulzusa kelt.
És persze itt van még a téma is, amire már, megint csak kívülről és  utólag, de jöhet a hideg és a meleg is, csak hogy pár szót fecséreljek rá; egyértelműen megint megapjuk az animevilág egyik legelcsépeltebb sablonját, a gigantikus fegyverekkel csápoló kislányt, illetve az ezzel kapcsolódó filozófikus kérdésfeltevést, azaz meddig mehet el az ember, aki képes mindennél veszélyesebb fegyvert csinálni önmagából.

És persze itt van számunkra a megvalósítás is, mint afféle vegyesfelvágott, csak, hogy még jobban ráerősítsen arra, ami annyira élővé teszi az animét. Az apró nüansz, az arcokon állandóan jelen levő pír olyan, mint a fekete fehér tükrön megjelenő vércsepp, a régi néma szalagokon, szívfájdító lehet bizonyos pontokon meglátni a környezetet meghazudtoló emberi arcot, illetve észrevenni annak hiányát. A karcolhatóan durva háttérhez kapjuk a kissé játékosnak tűnő egyszerű arcokat és testeket, még színükben is szögesen egymásnak ellent vetve, az egész filmet a föld és az emberiség mint két külön pólus teljes elszeparálódására ráfestve, mint az utolsó igazi történetet, ami megéri a képeket.

A SaiKano egy sötétlő csoda, fekete gyémánt az animék között. Teljesen útálnivaló és borzongató külsejébe pedig, csakis önmaga eszményei, illetve a szereplők érzései visznek elegendő töltést ahhoz, hogy végignézzük, és aztán zavarodottan, esetleg idegenkedve nézzünk mindenre, ami körülöttünk létezik. Az élmény maga már elég lenne, hogy elvesztegessünk rá pár órát, de anélkül is túl tanulságos a kihagyáshoz.

 

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment