2009. február 20. 15:00 - Peorth

A Yamada család

A minap két Ghibli-dvd között vacilláltam a boltban: az egyik a Porco Rosso volt, amiről semmit sem tudtam, s helyzetemet a lustaság sem könnyítette meg, ami miatt nem akaródzott elolvasni a borító hátlapjára írt rövid ismertetőt. A másik esélyes A Yamada család volt, s mindamellett, hogy itt sem hagyatkozhattam előzetes ismeretekre, ráadásul még nagyon helytelenül feltört bennem az előítélet is a grafika miatt. Hogy végül mégis vettem egy mély lélegzetet, s bárhogy lesz, úgy lesz alapon ez utóbbit tettem a kosaramba, nevetséges vagy sem, a 12-es karikának köszönheti (amely 'elismerésben a Porco Rosso nem részesült :)), amiből arra következtettem, hogy talán mégsem egy kodomoról van szó. Ahogy aztán elkezdtem nézni a filmet, egyre jobban megnyugodtam, hisz A Yamada család valóban több, mint pár gömbölyített vonalból meghúzott ázsiai esti mese, s a film végére már csak önmagam szégyenlése maradt meg, amiért ezt feltételeztem egy olyan alkotói közösségtől, mint amilyen a Ghibli csapata.

Filmünket ezúttal is Isao Takahata rendezte 1999-ben, s külön érdekesség az egyszerű grafika mellett, hogy ez a Stúdió első számítógépes grafikával készült alkotása.

Ahogy az a címből már sejthető, a filmben a Yamada család mindennapjaira nyerhetünk nem kevés rálátást, sok-sok apró, néhol pedig hosszabb jelenet, pillanatkép által. A  készítők célja, nem meglepőem az volt, hogy egy átlagos japán család életét vigyék színre, s ezt maximálisan ki is hozzák a filmből: mivel alapvetően komédiáról van szó, mely főleg a jellemekre épül, a nézői oldaon adott a jókedv és a nevetés, de ahogy az a valóságban is lenni szokott, az élet nem pusztán ennyiből áll. Egy-egy pillanat erejéig felmerül a házastársi magány vagy akár a halál közelségének a gondolata is, de ezek tényleg csak olyan figyelmeztető szinten, amik megtartanak a valóság talaján. A mű alapgondolata, amire a végén gyűrűzödnek fel a látottak egyfajta rezignált hangot üt meg, ami alól nekem személy szerint kicsit kilógott a lóláb, de miután a megszokottól eltérően nem tanulságként, hanem inkább véleményként, konkluzióként tudom (vagy akarom) értékelni, annyira nem zavaró.
Mint ahogy azt írtam a film mozakios szerkezetű: nem egy lineráis történetvezetésről van szó, hanem kiragadott jelenetekről, mozzanatokról, melyeket a nagyobb részek végén egy-egy haiku választ el egymástól. Számomra ezek a kis versek voltak azok, amik jellegüknél fogva kicsit mindig emlékeztettek arra, hogy ezt a filmet tényleg az élet ihlette, minden lehetetlen és nevetséges helyzetével együtt. Külön tetszett meg és nagyon találó az a metafora is, ami a mozi elején a házasságról és a családról szól.

Bár a grafikával kezdetben fenntartásaim voltak, ezek végül teljesen feloldódtak. Nagy örömömre a mozgásábrázolás a megszokott módon készült, bár a szereplők jellegzetes padlófogásait, akármilyen őrültség is hangzott el előtte, nem éreztem odaillőnek, de lehet, hogy csak azért volt fura, mert ilyesmit Ghibli-filmben nem igazán lehet látni.
Itt említeném meg azt a stílusváltást is, amit pár jelenet erejéig (pl. a motoros bandánál) eszközöltek ki, és kicsit a nyugati képregények világát idézi, remek hangulatot kölcsönözve az adott szituációnak.
Mindent összevetve nekem nagyon tetszett ez a film, minden kedvességével és realisztikus vonásával együtt. A sok apró jelenet összevágásának pedig külön érdeme, hogy a történet végére mi is olyan sok "yamadás" élménnyel gazdagodunk, hogy egyfelől, hangozzék bármily közhelyszerűen, olyanok lesznek a szereplők, mint valami régi  jó ismerősök, akikben akár önmagunkra is ismerhetünk; másfelől, miután a tengernyi poén közül idővel úgy sem emlékezhetünk mindegyikre, bármikor is vesszük elő újra a filmet, a nevetés minden alkalommal garantált lesz. Egy szó, mint száz, aki szeretne látni egy jó kis családi vígjátékot, az készítse elő a távirányítót és/vagy egy videókazettát, hisz február 21-én (azaz holnap) 13:10-től az m1 jóvoltából Yamadaék most mindenki otthonába ellátogatnak.

Értékelés: 8.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

komment