2009. június 02. 15:00 - Peorth

Junkers come here

Az a pár őrültebb anime, amihez eddig szerencsém volt, megtanított arra, hogy egy beszélő kutya legyen a legkevesebb, amin ezentúl fennakadhatok. Ám amikor megtudtam, hogy kis snauzerünk nem csak lelkes fecsegő és sorozatfüggő, de még a vécéhasználat kultúráját is ismeri, először elbizonytalanodtam, majd  esélyt adva a filmnek, lelkiekben felkészültem egy újabb Pom Poko-féle komolytalan komolykodásra. Ehhez képest ami kikerekedett a történetből a majd' két óra alatt, egy fogalommá vált  a 'kellemes csalódással'.

Történetünk főszereplője a 11 éves Hiromi - az ő kutyája Junkers. Sőt, nemcsak kutyája, de valósággal egyetlen társa is a kislánynak. Bár nem kéne így lennie, Hiromi mégis azoknak a magányos gyerekeknek a sorsát éli, akik alig látják szüleiket, mert azok megállás nélkül dolgoznak. Mire Hirominak sikerül az évek során hozzászoknia ehhez a különös, de korántsem szokatlan felálláshoz, addigra újabb traumákkal kell szembesülnie: nem elég, hogy plátói szerelméről, Keisukeről hirtelen kiderül, hogy menyasszonya van, de véletlenül fültanúja lesz annak is, amikor szülei a válásról beszélgetnek. Egyedüli vígaszt Junkers jelent(het) számára, aki olykor esetlen, de mindig jószívű és őszinte szavakkal bíztatja Hiromit. Közben az igazi segítség sem várat sokáig magára, Junkers elárulja hogy képes teljesíteni kis gazdája három kívánságát. Vajon élni fog Hiromi a lehetőséggel? S ha igen, mennyire képes egy 11 éves kislány megfontolt és előrelátó döntést hozni?

Maga a beszélő csodakutya ötlete nem éppen a legerdetibb gondolat, mégis a legtöbb példa, amit láthattunk rá a mozizás történetében, csúfos blődibe fordult át azáltal, hogy ostoba és gyerekes poénokkal valamiféle cirkuszi látványosságot csináltak szegény négylábúból. Ennek az animének egyértelmű előnye, hogy egyfelől megkíméli a nézőt a szereplők szokásos első döbbenetétől (hisz a történet elején már eleve adott és természetes tény, hogy Junkers nem hétköznapi snauzer), másfelől pedig Hiromi teljes mértékben egyenrangú félként, barátként kezeli Junkerst, ugyanakkor a megbecsülése jeleként vigyáz rá, hogy a kutya képessége titok maradjon, a saját érdekében. Kifejezetten jót tett a filmnek az is, hogy bár Junkers személye központi elem, az események mégsem körülötte forognak, hanem egy meglehetősen komoly és aktuális problémakört boncolgatnak: a szinte szülők nélkül felnövő gyerekek helyzete és a válás hírének feldolgozása rögtön visszarántja a nézőt a valóságba a csodák világából. Komoly és megható filmnek lehetünk tehát a szemtanúi, de azért nem egy jelenet van, amin elmosolyodunk, hála az állandóan jelenlévő sziporkázó humornak vagy egy-egy viccesebb helyzetkomikumnak. A történet menete lassú lépésekben halad a végkifejlet felé, ám úgy hiszem, a hosszúság itt elkerülhetetlen: 70-90 percben nehezen lehetett volna ilyen szépen kibontani mindent.

A karakterdizájn a mai animékhez képest teljesen más, de ez nem is olyan meglepő, hisz a mozi lassan 15 éves lesz. Ennek tudatában ne számítsunk különösebb részletkidolgozásra, árnyékolásra vagy hatalmas szemekre. Az érzelmek kifejezése viszont nagyon is a helyén van, s Hiromi egyik legszebb arcát akkor láthatjuk, amikor karácsony estéjén kipirul a futástól. A hátterek kidolgozottsága megint csak külön fejezetet érdemelne: a szép, erős színezéssel nem fukarkodtak a rajzolók, ráadásul a technika, amivel dolgoztak, olyan hatást kelt, mintha csak pár perccel ezelőtt satírozták volna be az adott felületet. Amíg néztem az animét, olyan érzésem volt a hátterekkel kapcsolatban, mintha azok valójában gyönyörű képeslapok lennének. Mivel a szereplők színezése ettől valamennyire eltér, az összhatás néha úgy festett, mintha a karakterek és a bg rétegét kivágták, majd egymásra lapították volna. Ettől független a vizuális élmény még mindig az egyik legjobb, amit valaha láttam és igazán üdítő a sok, számítógéppel színezett és képileg tökéletességre hajazó sorozatokhoz képest.
Itt említeném meg a filmzenét is, ami mind hangulatában, mind dinamikájában tökéletesen passzol a maga jelenetéhez, s már a kezdő dallamok azonnal belopták magukat a szívembe. Ezt az élményt a két énekes betétdal csak tovább fokozta, és akkor még nem is beszéltünk a két főszereplő hangját adó seiyuuk zseniális munkájáról.

Valaki azt írta a mozifilm kapcsán, hogy mindig is lesznek olyan animék, amiket alig ismernek, pedig igazán érdemes lenne megnézni őket. Nos, az illetővel csak osztozni tudok ezen a véleményen: a Junkers come here nem más, mint egy vérbeli családi film, mely a kellemes kikapcsolódás mellett pár fontos gondolattal is megajándékozza a nézőket,  ráadásul tökéletesen megfér egy polcon olyan Ghibli-klasszikusok mellett is, mint a Totoro vagy a Kiki.

Értékelés: 9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

komment