2011. február 07. 15:00 - Peorth

Hanasakeru Seishounen

 A 2009-es év talán egyik legalulértékeltebb sorozataként is szokták emlegetni a Hanasakeru Seishounent - nem is annyira az elért pontok, hanem sokkal inkább a nézettsége kapcsán.
Tény és való, hogy Itsuki Natsumi mangája, mely 1987-ben került először forgalomba (tehát egy igazi veterán darabbal állunk szemben), több helyen is feszegeti a shoujok napjainkban megszokott és mostanság divatos műfaji határait és talán nem mindenkinek a tetszését nyeri el, hogy a kezdeti reflektorfényből kikerül a négy gazdag bishounen Kajika szívéért vívott versenye, átadva a helyet egészen másfajta harcoknak, melyek hátterében közel-keleti véres trónviszályok, vallási fanatizmus és sokszor szerencsétlen emberi sorsok felgöngyölítetlen múltja áll, amelyekről olykor talán jobb lenne nem is tudni.

Igazából rég láttam már olyan animét, aminek ennyire igényes, összetett története lett volna - sokkal inkább emlékeztetett a hagyományos, élőszereplős sorozatokra, amelyekben a cselekmény A-ból B-be tart és nem csak úgy lóg az áldott időtlenségben. Valószínűleg ennek az is az oka, hogy az animét jegyző gárdának egy kész, befejezett valamivel volt dolga, nem pedig egy olyan sztorival, aminek a kifutási vonalával még maga a mangaka sincs feltétlen tisztában, és ez azért nagyon sokat számít. 
Ami különösen tetszett az animében, az a számtalan nosztalgikus, shoujok hőskorát idéző elem, amely abszolút helyt állt a modernebb kivitelezés mellett is. Ez többnyire a grafikára jellemző, de történeti szinten megint csak érzékelhető valami a '90-es évekre jellemző fokozott érdeklődésből az egzotikus Közel-Kelet iránt mind a politika, mind a fantasztikum nézőpontjából. Így a nézők nemcsak térben tehetnek nagy képzeletbeli utazásokat, de időben is, hála a korhű és hangulatos jeleneteknek.
Pozitívum a szereplőgárda is - gyakorlatilag nincs olyan karakter, aki hidegen hagyná a nézőket, s személy szerint nem nagyon találkoztam még annyira ellenszenves "főgonosszal" animében, mint amilyet a HanaSeisho tudhat magáénak (itt említeném meg a seiyuu hátborzongatóan negédes és egyszerre remek munkáját, ami nem marad hatás nélkül). Ami a többieket illeti, tán már csak az én szeszélyemnek tudható be, hogy bár általában mindig szimpatizálok a főhősökkel, itt ez most nem feltétlen jött össze. Ebből kifolyólag nem mindig tudtam teljes beleéléssel és egyetértéssel követni az eseményeket, nagy fordulatokat, s a dolgomat az sem könnyítette különösebben, hogy a több szálon futó cselekmény vonulatai néha igen kuszán kapcsolódnak össze. A történések és szereplők közti kapcsok már-már a szappanoperák szövevényességével riogatják az embert, s én nem egy alkalommal szabályosan tartottam attól, hogy melyik szereplőről mi fog még kiderülni, ami esetleg átírhatja minden eddigi spekulációmat a végkifejletet illetően vagy addigi megítélésemet az adott karakterrel kapcsolatban. Ennek ugyanakkor megvan a maga pozitívuma is, hisz az anime gyakorlatilag a legvégéig képes izgalomban tartani a nézőt kinyírhatatlannak tűnő, de végzetüket megkerülni nem tudó szereplőivel.

Nem tudom, van-e konkrét válasz arra, miért dobták az emberek az első részek után az animét (talán a kerettörténetül szolgáló, romantikus élőszereplős társasjáték riasztotta el őket) vagy egyáltalán nem mernek/ mertek nagyon belvágni a sorozatba, amíg futott - a sugárzásra, subolásra való várakozás valószínűleg nagyban kicsinálja az élményt egy olyan hosszabb, összetett történetű animénél, mint amilyen ez is. Ugyanakkor az is biztos, hogy a sorozat, még ha nem is a legjobb, üdítő a sok egyformaság mellett és visszahoz egy csipetnyi klasszikusságot a modernitásba - már ezért megérdemelne egy próbát, máskülönben pedig tényleg szórakoztató darab a maga eredeti módján.

Értékelés: 7.4

Linkek:
AnimeAddicts

Wikipedia

komment