2012. február 09. 15:00 - morwen

A distancia pátosza - Byousoku 5 cm fanfic

631135473.jpg

 

- 1 -

 

Öt éves lehettem, mikor először találkoztunk a játszótéren egy meleg tavaszi délután. Egyrészes piros ruhájában, kezében egy kis zöld lapáttal olyan daccal állt a homokozó közepén, mint egy elkényeztetett hercegnő. Mégis sírva futott el, mikor néhány fiú megdobálta vizes homokkal. Attól a naptól fogva nem játszottam a többi nagycsoportossal az óvodámból, viszont minden hétvégén találkoztam a velem egyidős lánnyal, Eszterrel a játszótéren. Az oviban még nem igazán csúfoltak emiatt, általános iskolában már igen. Egyszer szünetben a táblára egy nagy szívet rajzoltak, benne a nevemmel és alatta Eszterével. Mikor a büféből felértünk a terembe rajtunk nevettek és mutogattak ránk. Eszter mérgesen rárivallt az osztályra, hogy ki volt az. Fogtam a rongyot és gyorsan letöröltem a táblát, majd látva, hogy Eszter szemében már gyűlnek a könnyek, kézen fogtam és kirángattam a teremből. Arról az óráról hiányoztunk, sétáltunk a folyosókon és beszélgettünk.

Tovább
komment
2008. március 30. 15:00 - Khaos

Byousoku 5 Centimeter

Egy fiú és egy lány, akiket egymás mellé sodort a sors, majd eltépett egymástól az élet. Ennél többet kár lenne mondani, de talán még így is sokat mondtam mindazoknak, akik imádnak maguk felfedezni egy alkotást.
A Byousoku 5 Centimeter a 2007-ben készült animék krémje, kvázi bizonyíték arra, hogy léteznek még alkotók, akik képesek a mai, minden más ághoz hasonlóan, profitorientált médiaiparban is keresztülvinni igazi mesterműveket.

Hogy miért vagyok benne biztos, hogy az 5 Centimeter Per Second mestermű? - Nos, nálam jobban hozzá- és szakértők állítják, a tehetséges, nagy hatású embereknek van a legsokszínűbb hatása környezetükre. Legalább annyira megosztják, mint egybeolvasztják az embereket maguk körül, de minden esetben igaz, hogy szinte mindenkire tevékeny hatással vannak. Ez az igaznak bizonyuló tézis pedig ugyanígy értelmezhető művekre is...

Ha végignézik a filmet, az értő szemek sok új, avagy régi-új eszközt fedezhetnek fel benne, amikkel az érezhetően is megszabadít minket a nem kívánt, hangulatromboló, potenciálisan problémás részletektől, amiket sok-sok animében az orrunk előtt hagynak.
Beszélhetünk a klisék szinte teljes hiányáról, a narráció tökéletes időzítéséről, és sem túl sokat, sem túl keveset mondó hozzáfűzéseiről, az epizódok összetettségéről, az átvezetők keltette homályról, gyakorlatilag mindegyik eszközzel több pluszpontot hozott magának a film, mint amennyi az átlagkritikus lapján lenni szokott.
Hogy ezek ellenére mégis teljesen megosztja a nézőit az alkotás, annak főként a történetvezetés, azaz részben az előbb említett eszközök az okai. Sokunk, és most nem kizárólag az animefan társadalomról beszélek, túlzottan hozzá van már szokva a felgyorsult cselekményű, túlzott hatásokkal dolgozó, és feleslegesen érzékeket aktiváló filmekhez, amelyek ugyan időlegesen igen hatásosak, hosszú távon torzíthatják az érzékelésünket, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

Sokan felejtünk el, sajnos nem meglepően, megborzongani a természet orrunk előtt fekvő csodái láttán, megnézni a távolban a naplementét, csak azért eltűnni egy éjszakára a városból, hogy az éjszakai égre pillantsunk a tökéletes csöndben.
Hányszor gondoltunk úgy a párunkra utoljára, hogy ténylegesen bukfencet vetett a gyomrunk, vagy éppen vágytunk a szerelemre, hogy az tényleg fájt?
Az életünk rövid és teli van közönnyel, nyögvenyelős, szürke, fáradságos időkkel, de ha nem is nézünk magunk köré, csak a képernyőre, akkor előbb utóbb azon kaphatjuk magunkat, hogy átrohantunk ezen a rövid időn, és nem is néztünk szét magunk körül igazán.

Az anime érdeme, és szinte sikoltozó mondanivalója mindaz, amit a sietősek nem fognak meglátni benne. A vontatottság, a felszín alatt, pár mondat vagy képkocka erejéig megjelenő tényleges üzenet, életkép az, amit sokak valószínűleg nem értenek meg, vagy éppen nem jól értelmeznek.
Ha valaki képes a felszín alá látni, az sem feltétlenül elég, hiszen a probléma, amit végül kézhez kapunk maga is egy több felől megközelíthető téma, amelyek közül csak kevés megközelítés vezet valódi eredményhez.

"Napjaink rohanó világa." Sokszor halljuk a kifejezést, és szinte soha nem gondolunk bele, hogy valójában mit is jelent. Ez a világ, a kifejezés legalábbis, sok mindenre jó, legfőkképpen saját magunk félrevezetésére.
Ha ez a világ valamiért rohan, az éppenséggel miattunk van, hiszen mi rohanunk benne. Ha valami a rohanó világ miatt történik az tehát miattunk van. Csináltunk tehát egy céltáblát, amire lőhetünk ha nem akarjuk bevallani, hogy elrontottunk, vagy éppen folyamatosan elrontunk valamit...


Makoto Shinkai többi munkájához hasonlóan ebben a műben is érezni lehet a különlegesen jellegzetes jövőképet, ami mit sem változtat a tényen, hogy mi emberek ebben a jövőképben is ugyanolyan elesettek és hibákkal teliek maradunk, mint amilyennek ismerjük magunkat.
Makoto, nem csak ezzel az egy munkájával, de az összessel, mintha folyamatosan igyekezne megmutatni Japánjának, az embereknek, hogy egyáltalán nem jó irányba haladnak, azzal, hogy a jövőbe néző tükröt rak eléjük időről-időre, és egy fájó ponton, happy end nélkül, ha úgy tetszik realisztikusan bontakoztat ki egy rövid történetet, úgy hogy az mindig kora legszebb és legfigyelemreméltóbb filmje lesz. Nomeg, ha megértik, a legfájdalmasabb...

Ezt a furcsa kontrasztot megfigyelhetjük a Byousoku 5 Centimeteren is. Képminősége fantasztikus, animációja már-már élőképet megszégyenítő, mégis jellegzetes anime marad.
A történetet kiválóan támogató időzítéssel hatásvadász módon játszadozó természetábrázolások talán a legemlékezetesebb pillanatok, amiktől néhol egyszerűen elállhat az ember lélegzete.
Ebből a környezetből ugranak ki az emberek, főként a főszereplők, mint érzékelhetően animésen rajzolt karakterek, hogy folyamatosan vonzzák tekintetünket és könnyítsék tudatalattinknak a behelyettesítést.

A zenei aláfestés kellően lágy és olyannyira behódol a filmnek, hogy aligha hiszem, bármikor be tudnám azonosítani a filmkockák nélkül a valódi zenét, de ez fordítva is igaz, nem hiszem, hogy sok más ennyire a filmmel együtt élő muzsika született volna az utóbbi időkben.
A szinkron nem érdemel túlzott emlegetést, hiszen nem sok beszéd zajlik, viszont azt kiemelt helyen meg lehet említeni, hogy a főszereplő, és mesélő hangja kiváló választásnak bizonyult a kívánt hangulat folyamatos érzékeltetése szempontjából, talán azért, mert Makoto Shinkai pontosan tudja mit akar elmondani, és azt hogyan akarja a tudtunkra adni.

Hogyan is fejezzem be... Ez a film valahol gyerekeknek is kell, hogy látható példa legyen, mégsem ajánlanám teljes szívvel bárkinek, bármilyen korban, a lényeg csak azon van, hogy képes e megérteni a néző mit lát. Ez az alkotás olyasmi, amivel emlékeztethetjük magunkat arra, hogy mit akartunk, álmodtunk, és mit tehetünk még azért, hogy ezek ne vesszenek el. Ez az, ami kiütheti a naivitást a fiatalabbak szeméből, és megmutathatja nekik, hogy mi az, amiért egyáltalán nem jó felnőttnek lenni, megkomolyodni, elfelejteni a régi vágyakat és álmokat, átlagos, robotoló boldogtalanságban leélni azt az életet, amitől annyit várnak még.
Ez az anime nem fáradt, munka utáni estékre való, sem kóla és popcorn mellé. Bárki aki végig akarja nézni jobban teszi, ha friss fejjel ül le a képernyő elé, hogy tényleg értse amiről a sorok és képkockák közötti sugallatok szólnak.



Értékelés: 10

Linkek:

Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

komment
2007. szeptember 14. 16:39 - public hikikomori

Byousoku 5 Centimeter

Alapvetően a kísérletezést lehet szeretni az animék között. Sőt, kifejezetten lelkesítő, ha egy alkotó valamennyire próbál kitörni az Excel Saga óta betegre szivatott klisék világából. Shinkai Makoto-t ezért is kell szeretni, többször bizonyította már tehetségét. Ami azonban a Kanajo to Kanojo no Neko-ban (She and her cat) az igazi ötletet adta - a nézőpont megváltoztatása - itt nevetséges hatást kelt.
Miről is van itt szó? Fiatalok évei múlnak, és az érzéseik eltompulnak, a szerelmük elmúlik. Rengetegszer feldolgozott téma. Shinkai Makoto jó stílusérzékéről tesz tanúbizonyságot az elképesztő minőségű animáció. A rajzolt tájak szinte életre kelnek, minden a helyén van, egy pillanatra sem lehet érezni, hogy a rajzolt forma sterilizálná a megjelenítést. A probléma a nézőpont. A teljesen akciómentes mozi alatt szinte végig "belső monológok" mennek. Nem mintha ez idegesítő volna - a minőséggel itt sincsen gond - csak éppen az egész olyan elképesztően valószínűtlen.  Az, hogy az író-rendező Shinkai a szereplőkkel mondatja el a saját gondolatait, már a film elején erőltetté válik. A végeredmény pedig egy tényleg gyönyörű, filmként viszont alig értékelhető fércmű.
Én azt hiszem, maradok néhány korábbi filmjének a csodálója.

Értékelés: 7,3

Linkek:

ANN
Aoianime
komment