2008. július 11. 15:00 - Apex

Blood+ : Londoni alkonyat 2. rész

Lassan felkelt és körbenézett. Már majdnem teljesen besötétedett. Az éjjeliszekrényre állított lámpát felkapcsolva a szoba sokkal barátságosabbnak hatott, mint délután, bár még mindig ugyanolyan hideg volt.

Saya folyton-folyvást az álmára  gondolt. A szóra, melyett Kai mondott. Az ő varázsszavukra, mely összetartotta az Otonashi családot. Lassan elfordította kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. A kopott komódon lelte meg az ennivalót, amit még Haji hozott. A hűséges Haji, aki már több száz éve mellette volt.

Az étel meglehetőssen jól esett, valamelyest jobban érezte magát tőle, lelki sebei pedig már kevésbé sajogtak. Miközben a sajt utolsó darbkáit majszolta, gondokodott és igyekezett objektíven felmérni a helyzetét...

-Elmenekültem , már megint megfutamodtam. Egy éve már annak... ott a hajón. Épphogycsak túléltük. Sajnos Díva is. – tekintete a sarokba támasztott katanára tévedt, mely égővörös köve még  a szoba fálhomályában is jól kivehető volt.

Ekkor a távolban üvöltés hallatszott, artikulátlan, eszelős, haragos üvöltés.

-Egy elfajzott! – ugrott  kardjához a lány, ugyanebben a pillanatban kitárult az ajtó és Haji esett be rajta, mellkasán hatalmas sebbel, melyből ömlött a vér.

-Haji! – rohant oda – Mi történt?! Ki tette ezt?

-A... az! – biccentet fejével az ablak irányába a férfi, miközben már a szájából is csorgott a vér.

Hatalmas, groteszk külsejű sziluett látszott az ablakban, majd vicsorgó hang hallatszott.

-Saya, menekülj! Nem győzhetsz ellene! Még nem! – lökte el magától a lányt.

Saya arcáról fokozatossan tűnt el a félelem, majd pedig szinte minden érzelem. Lassan felált Haji mellől, kivonta kardját a hüvelyéből, melyet a szoba padlójára hajított.

-Ez alkalommal nem futok el!  - a katanát maga elé tartotta, két markával szorította. Lehunyta szemeit és mélyet sóhajtott.

Az ablak szinte tokjából szakadt ki, amikor bevetette magát rajta az elfajzottnak  nevezett lény. Sokkal nagyobbnak és veszélyesebbnek tűnt, mint azok akikkel eddig dolguk volt. Viszont a szobába berontó lényt teljessen meglepte a szemből jövő támadás. Saya hatalmassat szökkenve,  az ágyon termett, amely az ablak mellett állot, majd újabb lendületet véve a pengét teljes testének minden erejével tövig nyomta a szörny hasfalába.

A lendület akkora volt, hogy  elvesztette egyensúlyát, ám mielőtt még a lány ki tudta volna húzni a kardot, hatalmas karmaival magához ölelte és így zuhantak ki az ablakon.

-Saya!- próbált feltápászkodni Haji, de még egy chevaliert is megbénítják az ilyen mély sebek egy időre.

-----

Tudattalan feketeség vette körül.

-Mi történt? – kérdezte magától. Érzékei tompák voltak, emlékei haloványak.

Egyszercsak lidércfényszerű derengés vette körül, viszonyítási pontot keresett a kibontakozó környezetben, amely elárulhatná, hogy hol is van.

Macskakövek végeláthatatlan sora húzódott tőle balra, jobbra pedig a borús ég. Az oldalán feküdt és mindene lüktetett. Amikor lassan már minden testájába visszatért az érzék, megpróbált mozogni.

KiZarjaival kapaszkodót keresett és nagy erőfeszítések közepette felült. Kardja pár méterre tőle feküdt egykedvűen a földön, egy bíborszín, csillogó porkupacon.

-Már emlékszem – kapott fejéhez – ezek szerint sikerült.

Körbenézett, minden kihalt volt. Szerencsére senki sem volt tanúja a hatalmas zuhanásnak. Végignézett magán és elfojtott sikolyt hallatott, amikor rámeredt lábaira, mely körül a hatalmas vértócsa már félig megalvadt. Lábszárcsontja és combcsontjai is több helyen kifordultak helyükből, eltörtek, az éles csontvégek pedig keresztülhatoltak az izmokszövetek rétegein.

Nyílt törései súlyosak voltak, ezt ő is tudta, de furcsamód csak tompa fájdalmat érzett.

A döbbenettel és párával terhes csendet a közeli szárazkapualj mordulása törte meg, amin a már részlegesen regenerálódott chevalier tántorgott ki.

-Haji! – kiláltott a lány – Ugye jól vagy? Kérlek segíts nekem!

-Saya, ne mozdulj! – parancsolt rá a férfi, majd óvatos léptekkel mellé sietett és letérdelt.

-Nagyon fáj? – kérdezte, miközben az összeroncsolódott végtagokat vizsgálta.

-Nem igazán érzem, tompa lüktetés mely néha éles hullámokkal egyesül.

-Figyelj rám – szólt jeletőségteljesen a Sayahoz, mint tanár a diákhoz – a sérülésed súlyos emberi léptékben mérve, de ... megtudod magad gyógyítani.

-Meggyógyítani? Hogyan?

-Csak koncentrálnod kell egy ideig erősen a lábaidra, el kell képzelned, hogy épek. Fel kell idézd a testednek, hogy milyen is a sértetlen állapot, akkor tudni fogja mi a dolga.

-A testem?

-Igen, de előbb helyre kell tenni a csontokat. Ez fájadalmas lesz, de csak ez az egy út van, ha újra járni akarsz.

-Felkészültem! – jelentette ki, majd visszaengedte felsőtestét a hideg kockakövekre.

Pár pillanat múltán éles fájdalmat érzett a törött végtagokban, amely önmagában még elviselhető lett volna, de sajnos a csontok ropogását, a szövetek cuppogását hallva teljessen kétségbeesett. A művelet talán 3-4 percig tartott Hajinak, aki szinte szakavatott és magabiztos mozdulatokkal rakta helyre a lábakat. Persze ez el is várható tőle, aki már megszámlálhatatlanul sokszor szenvedett hasonló sérülést.

-Készen vagyunk! Minden rendben? – Lassan ismét felültette a lányt.

-Persze, most már nem fáj annyira. Ügyes vagy ! – bár nem mondta volna ki az utlsót, gondolta magában. A jelenlegi helyzetben ugyanis enyhén komikussan hatott, hogy megdicsér valakit aki az előbb még a nyílt töréseivel bíbelődött.Most Saya, koncntrálnod kell! Nézz a lábaidra és képzeld , hogy épek! Minden más gondolatot űzz ki a fejedből!

Saya figyelte az élettelenek tűnő végtagokat és elképzelte, hogyan kellene kinézniük. Időnként bevillantak még az okinawai tengerparton a tett hosszú séták és az iskola edzőpályáján a rúdugrási gyakrolatok is.

Érzekeivel valami furcsát észlelt ám mégjobban megdöbbentette amit a szemével látott. Az ernyedt izmok ismét megfeszültek, az duzzanatok felszívódtak a bőr alól, a sebek beheggedtek, mintha soha sem lettek volna ott, végezetül pedig minden érzés visszatért beléjük.

-Mik vagyunk? Haji , mik vagyunk mi? – kérdezte borzongással vegyes eltűnődéssel.

-Erre csak akkor lelhetsz választ, ha megtalálod a testvéred chevalierjét. Amschel mindannyiunknál többet tud, egész halhatatlanságát ennek a kérdésnek a megválaszolására áldozta.

-Akkor indulnunk kell, mielőbb meg kell találjuk! – kezdett feltápászkodni a lány, miközben a férfi erős kezével a derekát tartotta.

-Most már rendeben leszel ? – kérdezte Haji aggodalmassan, utalva Saya közel fél évig tartó letargiájára.

-Nem kell aggódnod miattam, most már nem érdekel más a célom elérésén kívül! Lassan újra álomba merülök és szinte még semmit sem tettem. Meg kell akadályozzuk Dívát és követőit, hogy véghezvigyék mit terveznek, vagy legközelebb  már értelmetlen lesz az ébredésem...

-Jó ismét ennyire határozottank látni.  – jegyezte meg miközben lehajolt a katanáért és visszacsúsztatta tokjába.

A sötétség acéköppenyének szövete mintha meggyengült volna, úgy lett egyre világosabb. A kövér hold örökké bánatos arcképét végre nem fedték el a sűrű , szürke felhők. Ebben az idilli, hideg estében tántorgott a két bajtárs vissza a bérház emeleti szobájába, hogy kipihenjék az éjszaka fáradalmait. Újabb, legyőzött szörnyeteg hamvait hordta el a hajnali szellő, melyek meg meg csillantak a felkelő nap első sugaraiban.

Címkék: bloodplus
komment
2008. július 08. 15:00 - Apex

Blood+ : Londoni alkonyat 1. rész

Meredten nézett ki az ablakon, gondolatai a mérhetetlenül fájdmas mélységbe rántották, amelyből nincs kiút. A piszkos-sárga tapéta helyenként már levált a falról, hasonlóképp, mint ahogy egykori életének díszes cukormáza is lemállott  maga mögött hagyva ezt az őrült, bizarr, torz valóságot.

A lerobbant londoni lakás a külváros egyik elhagyatott negyedében állt. A késő délutáni szürkületben lassan leszálló köd bebújt az árkádok alá, végigkúszott a falak tövében mindent tejes fehérséggel vonva be. A lány az ágyon gubbasztott, nemrég ébredt fel. Úgy érezte, hogy lassan minden ereje elhagyja. Kisírt szemei újra könnybelábadtak, amint tudata ismét kitisztult a 3 napi folyamatos alvás után. Nem tudott erőt venni magán, csak bámult ki a mindent felfaló ködbe és az azt követő alkonyba, közben csorogtak a könnyei. Néha keservessen zokogni kezdett, ez mégjobban felemésztette a maradék erejét is.

-Saya! Felébredtél? Jól vagy? – hallatszott egy lágy, ámde kemény hang a szoba ajtaja felől. A lány nem akart válaszolni, minden amire szüksége van, az az, hogy békén hagyják.

-Semmi bajom, de kérlek hagyjál.

-Már egy hete nem ettél rendessen. Hoztam ennivalót. – próbálkozott a férfi, de nem hallott választ. -Leteszem az ajtó elé. Kérlek, egyél. Most elmegyek egy rövid időre. Ha kellek, csak mondd ki a nevem – ám erre sem érkezett válasz. A tálcát az étellel a földre akarta letenni, de látta, hogy minden irányba csupa kosz a padló, ezért a szemközti komód mellett döntött. Ha kinyitja az ajtót, pont rá lát majd. Felegyenesedett és megindult a lefele a lépcsőn.

-----

 

-Nankurunaisa ? – riadt fel Saya. Furcsa álma volt, drága öccsét és apját látta, amint lassan távolodnak tőle az Okinawai tengerparton. Próbált utánnuk futni, hogy megállítsa , hogy megölelhesse őket, de csak egyhelyben futott, kiáltásait pedig nem hallották. Viszont ott állt mögötte valaki.

-Még erre sem vagy képes? Milyen kétszínű vagy! Megígérted, hogy megvéded őket, erre tessék, az egyik már meg is halt! – a háta mögé nézve egy hosszú hajú árnyat látott. -Nővérkém. Annyira szánalmas vagy! Miért ragaszkodsz ennyire hozzájuk? – szólt ismét  az árny, majd hangossan felnevetett. – Nem tehetsz semmit, mert nem akarsz tenni semmit. Mert nem vagy képes rá! Micsoda igazságtalanság, hogy Joel téged tartott maga mellett és nem engem... De én bosszút álltam. Hahahaha....! Hála neked.... hiszen te engedtél ki....

-Diva! – mondta ki a nevet először tagoltan, ahogy átvillant rajta a felismerés, hogy ki az ki gúnyolódik rajta, majd elöntötte a kétségbeesés.

-Én nem ezt kartam!  - mentegetőzött Saya, majd térdre rogyott. – Én nem... én csak...én csak... jót akartam.

-Jót? Nővérkém, te bármit teszel is, csak rosszat hozol másokra. Vegyük pédául szegény Hajit... Te, elkényesztett kis fruska, a te hibádból zuhant le és halt meg! Persze neked semmi se szent, örök kárhozatra ítélted, magad mellé láncoltad. Nem is tudom, hogy miért engem hívtok szörnyetegnek, mikor rád jobban illik ez a jelző!

-Halgass el! Kérlek, halgass el! – zokogott.

-Mit csinálsz? – zengett egy ismerős hang, de ez nem Diváé volt. – Miért nem harcolsz?

-Kai! – tört fel Sayaból a sóhaj. – Nem tudok! Nem vagyok képes rá!

-Kelj fel! – lépett közel hozzá a fiú, majd karjánál fogva felrántotta a földről és magához ölelte.

-Ó, Kai, mindent tönkre tettem! Már nem tudom többé, hogy ki vagyok , hogy mit tegyek.

-Hát elfelejtetted? Nankurunaisa! Ez mindig visszavezet hozzánk. Apához , Rikuhoz és hozzám.

-Kai! – nézett fel fivérére. – Olyan távolinak tűnik minden... Olyan bizonytalannak...

-Kedves nővérem, hát nem emlékszel? Semmi sem lehetetlen, és minden bajon túljutsz majd. De ez küzdelem  és persze áldozatok nélkül nem megy. Apa és Riku is így kivánná. Ha nem jutsz túl magadon, akkor a saját létezésed bizonytalansága fog megölni.

-Nankurunaisa?

-Igen. Nankurunaisa.

Címkék: bloodplus
komment