:7


2012. május 02. 15:00 - morwen

Fate/stay Night

fatestaynight.jpg

Erről az animéről kétféle írást olvashattok. Az egyiket olyan írta, aki csak úgy véletlenül megnézte, esetleg kicsit utánanézett, hogy lám, ez egy játékból készült, de véleményének alapja nagyrészt az animére támaszkodik. A másik fajtát olyan írta, aki játszott a játékkal vagy más Type-Moon játékokkal, és ez az írásában is meglátszik, sok háttérinfót épít be, és inkább arról nyilatkozik, hogy jól avagy gyengére sikeredett az adaptáció. Persze a játékot általában tisztelni szokták, hiszen ha már megemlítik, akkor nyilván végig is játszották, mert ha nem tetszett volna, nem játszák végig a több száz óra játékidőt nyújtó (olvasási és nyelvismereti szinttől függ, és végül is regényt olvasol, csak közben megállsz a képeket is nézegetni) visual novel-t. Én ebből a kettőből az utóbbi táborba tartozok, viszont az adaptálással kapcsolatos problémák helyett inkább egy történetközpontú olvasatot szeretnék felvázolni, és ez alatt nem azt értem, milyen menők vagy unalmasak a harcok és ki mennyire tápos, hanem hogy itt vannak különböző személyiségek, akik egy különleges helyzetben ütköztetik az érdekeiket. Igen, ez tényleg unalmasabban hangozhat egyeseknek, de ha már az ember nekifog írni valamiről rendesen, akkor az a legkevesebb, hogy komolyan vegye.

Tovább
komment
2012. április 26. 15:00 - morwen

.hack//Quantum

Quantum.jpg

A .hack animék újabb tagja egy rövid, három részes ova, amit viszont a megszokottól eltérően nem Mashimo Kouichi (Noir, Madlax, Requiem for the Phantom valamint az összes eddigi .hack anime) rendezett. A Quantum egy új sor, egy tiszta lap, ami arra hivatott, hogy megújítson egy már ismert és sikeres franchise-t. Persze panasz nem érheti az eddigi animéket sem, de nyilvánvaló, hogy nem lehet a végtelenségig nyúzni a bőrt egy alapötletről, időnként kell egy kicsit újítani is. 

Tovább
komment
2012. április 04. 13:14 - morwen

Nisemonogatari

Nisemonogatari.jpg

A Bakemonogatari történetét folytató anime a folytatásokra jellemző problémákkal küzd. Ezeknek a problémáknak a nagy része persze abból fakad, hogy az előddel hasonlítjuk össze, de nem tehetünk róla, hiszen mégiscsak folytatásról van szó, ami alapoz az őt megelőző sorozatra. Így hát menthetetlenül belekeveredünk az összehasonlítgatás kiszámíthatóan egyszerű, egyet jobbra, egyet balra táncába.

A Nisemonogatari vizuális és narratív stílusa ugyanazokra az eszközökre épül mint elődje, de ez érthető is, hiszen ugyanaz az alkotó csoport áll mögötte (rendező, stúdió, stb.). Viszont ezúttal inkább a karakterábrázolásra terelődött a hangsúly, nevezetesen Araragi Koyomi két húgának bemutatására, illetve ezúttal a főszereplőnk árnyékában vámpír, Shinobu is nagyobb szerephez jut. Emiatt kevesebb a konkrét történés, sok esetben több rész öleli fel egy nap eseményeit, ami nagyrészt párbeszédekből áll. Nincs is értelme filler részekről beszélni a sorozat rövidsége miatt, viszont érezhetően megszaporodott a fanservice, ami a szokásosabb szituációk mellett extrémebbekkel (pl. a fogmosás, mint érzéki kínzás) is szórakoztatja az arra vevő nézőket.

Tovább
komment
2012. március 30. 15:00 - ElisB

Sekaiichi Hatsukoi

  Érdekes módon a barátaim által írt ajánlón egy yaoi/shounen-ai sem volt. A 2011 legjobbjai listán azonban azonnal megakadt a szemem az egyetlen yaoin, és mert akkora hisztéria van a stílus körül, így a Sekaiichi Hatsukoi első évada lett az áldozatom.

 Mivel új vagyok, ezért én még büntetlenül elmerenghetek a már unalmas kérdésen: „mit is esznek a yaoin a tizenéves lányok?”. (És ha már, akkor a yurit miért nem nézik ennyien?) A merengésemben persze az a csúnya-csúnya sztereotípia is benne van, hogy vajon az olyan „kislánykák”, akik az Utenáról csak annyit tudtak felfogni, hogy „kevés volt benne az akció” (akció értsd lány-lány dolog), úgy egyébként mit fognak fel abból, amit látnak. De ez tényleg csak úgy mellékesen jutott eszembe, és nyilván mivel nem vagyok már (sajnos) tizenéves tini lány igazából ezt nem is én fogom megfejteni.
A saját válaszomat tudom erre a kérdésre. De felnőtt fejjel azt hiszem könnyebb is válaszolnom és külön bontanom, hogy mi tetszett vagy mi nem tetszett, miért tetszett és miért nem tetszett. Minden esetre én a saját szememmel álltam neki a történetnek, ha ez majd valakinek nem tetszik, vagy nem elég hozzáértően fanos látásmód előre is bocsánatot kérek. Szóval leültem, és mintha a Fiúk a klubból egyik évadát néztem volna.
Tovább
komment
2012. március 15. 15:00 - ElisB

Strawberry Panic!

 Már amikor leírom a címet: Strawberry Panic! fejem búbjától a lábujjam hegyéig elönt a jóleső, édes guilty pleasure érzés. Mert igen, ez az anime egy igazi bűnös élvezet a javából. Az összes animefan fújjol, ha szóba kerül, és bármennyire is kutakodom a magyar oldalakon talán egy helyen találtam róla valamit érdemben, viszont volt annál több utalás és gúnyos megjegyzés.
 Értem én értem, de tegyük most félre az előítéleteket pár percre, mert nekem valamit be kell vallanom: Helló, Elis vagyok és szeretem a Strawberry Panicot!

Tovább
komment
2012. február 27. 15:00 - morwen

Katawa Shoujo

katawa_shoujo_by_1_kilometer-d3lkrcc.jpg

Középiskola egy japán városkában a hegyek között, napjainkban. Évközben beiratkozó, városból érkező fiú, aki az iskola kollégiumában fog lakni. Öt fiatal lány, különböző személyiséggel, temperamentummal, mind igazi egyéniség. Végül pedig lehetőségek véges számú halmaza a románcra. Dióhéjban így néz ki egy átlagos bishoujo jellegű visual novel. A Katawa Shoujo ezt azzal dobja fel, hogy szereplőinek nagy része valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezik. De nem kell megijedni, a végeredmény nem olyan meredek, mint amilyennek hangzik.

A játék keletkezésének története igazi lelkesítő anekdota. Egy doujin manga egyik oldaláról származott az alapötlet, és egy fórum olvasóinak annyira megtetszett, hogy rögtön elkezdett mindenki rajzokat és ötleteket bedobni. 2007 nyarán pedig megalakult a Four Leaf Studios, és elkezdődött a tényleges munka a rajongókból álló stábbal, akik szabadidejüket az alakulófélben levő programra áldozták. 2009-ben egy próbaváltozatot adtak ki, ami az első fejezetet tartalmazta csak, majd 2012. január 4-én jelent meg a végleges verzió. Tehát egy nemzetközi csapat által megalkotott visual novel játékkal van dolgunk, ami mégis teljesen "japán-szagú" olyan értelemben, hogy alkalmazza a megszokott kliséket, és a rendhagyó alapötlettől eltekintve a műfaj tipikus példájának nevezhető. Szóval hogyan is kezeljük? Úgy, mint egy rendes japán visual novel-t, vagy úgy, mint egy rajongói művet, egyfajta tisztelgést a játékműfaj, és általában a japán kultúra iránt? Igazából mindkét olvasat fontos, mert ha csak az előbbi szerint nézzük, akkor csalódunk a hiányosságok miatt, ha az utóbbit, akkor elámulunk az igényességen, ami jellemzi a grafikát és a történetet. Igazi határesettel van dolgunk, mert a neten található rajongói műveknél profibb, a kereskedelemben kiadottaktól viszont néhány vonatkozásokban elmarad, más téren viszont egyszerűen csak eltérő megoldásokat alkalmaz, úgyhogy időnként gondolkozóba eshetünk, jó irányból közelítünk-e a játékhoz.

Tovább
komment
2012. február 20. 15:00 - morwen

Sousei no Aquarion

Sousei no Aquarion.jpg

Mint tudjuk a Neon Genesis Evangelion (továbbiakban NGE) kilencvenes évekbeli nagy sikere után sokan próbáltak az anime farvizén befutni, és hasonló módon pszichológiai elemeket csempészni a szokásos óráisrobotos, „tizenéves-fiú-megmenti-a-világot” jellegű shounen animékbe. A shounen jelző már kevés is, hiszen nem csak a „mindent-lehet-ha-erősen-akarod” ideológiáról van szó, hanem arról, hogy egy személyes, mentális krízis szoros összefüggésbe kerül egy világban levő, sőt, az egész világra kiterjedő krízissel. Ezt nevezhetnénk nagy okosan sekai-kei műfajnak, ami olyannyira nincs pontosan definiálva, hogy leginkább csak példákat tudunk, mondani, és azokhoz hasonlítani. Jó példa a sekai-kei-re az NGE, de ugyanígy jó példa a Saikano is, szóval tényleg nem az óriásrobotokon van a hangsúly. Viszont ezek után a jól hangzó példák után beszélhetünk még az utánzatokról, vagy klónokról is, amikre ugyanúgy igaz lesz minden, amit az eredetiről elmondunk, mert hát ugyebár másolatok. Viszont a másolatokat nem szeretjük. Az eredetiségnek a történelem során mindig is nagyobb értéke volt, az ipari tömegtermelés korában meg talán még jobban felerősödött az eredetiség irátni igényünk.

Tovább
komment
2012. január 24. 15:00 - morwen

Deadman Wonderland

 

Börtön. Nem egy gyakori helyszíne animéknek. Talán azért, mert ez az a hely, ahová nem szeretnénk bekerülni, és nyilván annak se örülnénk ha a gyerekeink jutnának oda. A régi buddhista tanítás szerint pedig ha nem hallom a rosszat, nem látom a rosszat és nem beszélek rosszat, akkor nem leszek rossz (vagy nyugaton ugyanez megfordítva: azzá válsz, amire nézel), így érthető ha ódzkodnak börtönben játszódó, börtönről szóló animéket készíteni. A Deadman Wonderland viszont ezzel próbálkozik, megspékelve egy jó adag shounen beütéssel, mint pl. szuperképességek vagy tizenéves átlagos főszereplő.

A Deadman Wonderland se vállakozik arra, hogy élethűen bemutassa, milyenek manapság a börtönök, társadalomkritika helyett inkább egy utópiát mutat, ami azért nem is annyira furcsa, és könnyen megeshet, hogy találkoztunk is már hasonló megoldással nyugati filmekben. Az animében szereplő börtön leginkább egy groteszk cirkuszra emlékeztet. A rabok jelmezekbe öltözve parádéznak, szórakoztatják a látogatókat, és különféle véres játékokon küzdenek meg egymással. Akit halálra ítéltek, azt se végzik ki rögtön, ehelyett a nyakörvén keresztül folyamatosan mérget juttatnak a szervezetébe, és az ellenmérget a különböző programokon való részvételért kapott pontokból veheti meg. Persze ezek a programok általában több rab látványos halálával végződnek.

Főszereplőnk, Igarashi Ganta, persze ártatlanul kerül a börtönbe. Kicsit azért elgondolkodtató, hogy kiskorú létére halálbüntetést kap, nem egy vidám jövőkép. Ganta hangjából a Bleach nézői rögtön ráismerhetnek Hitsugaya Toushiro-ra, az őt alakító Park Romi karakteres hangját nehéz nem felismerni. Börtönbe kerülése után Ganta hasonló élményeken megy keresztül. Első lépésben van valami normálisnak mondható tapasztalata, egy szociális interakció vagy egy észrevétel a börtön működésével kapcsolatban, ami által rendszert próbál találni az őt körülvevő világban. Aztán a második lépésben ez a tapasztalata felülíródik valami véresebb és kegyetlenebb tapasztalat által. Ez a csalódás általi tanulási folyamat ismétlődik fiatal hősünk hétköznapjaiban, és próbálja lerombolni naivitását, idealizmusát és bizalmát az emberekben. A néző persze már az első ilyen alkalom után gyanakszik mindenkire. Ganta is fejlődik idővel, legfeljebb eleinte tűnik túl gyerekesnek a hozzáállása.

Ha mindez még nem lenne elég, a mindannapi túlélésért vívott harc bonyolultabbá válik, mikor Ganta bekerül a börtön színfalai mögé, ahol szuperképességekkel rendelkező rabok harcolnak egymás ellen a gazdagabb nézők szórakoztatására. Emellett persze az épp csak talpára álló, helyzetét kiismerő fiúnak az ártatlanságát is bizonyítani kell valahogy, vagy legalábbis első lépésben megszöknie a börtönből. Ez viszont túl nagy feladatnak bizonyul ahhoz, hogy 12 részben elmeséljék, és idegesítő módon épp akkor szakad vége a sorozatnak, mikor már kezdjük jobban megérteni, mi folyik valójában a háttérben, kik irányítják a börtönt, és ki a titokzatos gyilkos, aki helyett Ganta került a börtönbe. Egy nagyobb lélegzetű sorozatban viszont benne rejlik a jobban végigvezetett jellemfejlődés ígérete is, aminek a végén Ganta igazi keményfiúvá válhat, vagy paranoiás idegbeteggé.

Az anime témájából adódóan érint erkölcsi és társadalmi problémákat. Azonban ezeket egy tizenéves fiún keresztül kapjuk kézhez, akinek azért fontosabb dolgai is vannak a töprengésnél. Meg persze a korához és a shounen műfajhoz illő pátosszal fejti ki, hogy amit megtapasztal, az mennyire nincs rendjén vagy egyenesen embertelen őrültség. Félretéve, hogy mennyiben van igaza, szociográfia helyett inkább a börtönök alapvető társadalmi szerepéről fogalmazódhatnak meg kérdések a nézőben. Miért kellenek egyáltalán börtönök? Mi a céljuk, mi a szerepük egy társadalomban? Mikor mondhatjuk, hogy jól működik egy börtön? Az anime ezeket a kérdéseket abból szemszögből mutatja be, ami a börtönök természetéből ered: a társadalom azokat az elemeket izolálja, amik képtelenek az integrációra, kárt tesznek más emberekben vagy tulajdonban. A börtönöknek az elzárás mellett a másik célja elvileg az kellene legyen, hogy lehetővé tegye ezeknek az elemeknek a visszailleszkedését a társadalomba (már ha hiszünk Focault-nak és a Felügyelet és büntetés c. könyvben leírt összefoglalójának az utóbbi 3 évszázad börtönpolitikájáról Európában). Paradox módon viszont egy börtön falai között nem érvényesek a társadalomban működő szabályok, hiszen a börtönben bűnözők vannak, akik képtelenek ezeknek a szabályoknak a betartására. Ez áll Ganta kezdeti kiakadásai mögött. A későbbiek mögött meg pusztán az, hogy bár shounen animében szerepel, ez valamivel szemetebb a legtöbbnél, és a csalódásokhoz általában fizikai fájdalom is társul. Horrorról viszont nem beszélhetünk, főhősünk túl fiatal ahhoz, hogy magáévá tudja tenni saját halálának tudatát, és a cselekmény is túl akciódús ahhoz, hogy hosszabb jeleneteken keresztül legyen ideje rettegni.

Lássuk be, ennél jobb már nem nagyon lehet. Inkább örüljünk neki, hogy most már van anime ilyen témában is, hogy egyáltalán hozzá mernek nyúlni a témához, ami miatt sok országban biztos nem fogják levetíteni. Persze hatásvadász, és persze ez is egy felnőtté válás történet valahol, mint a legtöbb shounen anime. Bár érdekes, hogy itt a megfelelő erkölcsi értékek már eleve megvannak a főszereplőben, nem a külvilág vezeti rá ezekre, sőt, inkább mindenki más rossz példát mutat, és a körülmények is amellett vannak, hogy jobb bűnözőnek lenni egy ilyen világban. Ilyen szempontból nem is annyira a tanulásról, mint inkább az alkalmazkodás és a önazanosság megőrzése közti egyensúlyozásról szól az anime, ennek viszont még csak sejteni se tudjuk a végpontját, olyan hamar szakítják félbe a történetet. Ha lesz folytatás, mindenképpen érdemes megnézni.

Értékelés: 7,8

Linkek:
Wikipedia

ANN
AnimeAddicts
Animeweb

komment
2012. január 17. 15:00 - morwen

Giant Killing

A focis animék a kiszámíthatóbb műfajok közé tartoznak az animék széles palettáján. Nem nagyon szokták keverni más műfajokkal, nem jelennek meg hirtelen robotok a pályán, nem derül ki egyik játékosról sem, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, és egyébként nem is ember, hanem démon. Viszont garantált a szubjektív idő alkalamzása (2 perces monológok labdavezetés közben), az eltúlzott rúgómozdulatok, mozgásvonalak minden mennyiségben, és persze rivális csapat, játékos, akikkel folyik az egészséges versengés, az optimista kapitalizmus szellemében.

De van anime, ami többet foglalkozik a kispaddal, mint a pályán folyó akcióval? Nos, jelentem van. A Giant Killing egy másodosztályban tengődő focicsapat, az East Tokyo United edzőjéről szól, és különböző, garantáltan rendhagyó módszereiről, melyeknek segítségével gatyába rázza egykori csapatát, amiben csatárként játszott a dicső múltban. Takeshi Tatsumi nem hiszem hogy megfelelne az edzőkről kialakított nézeteinknek. Módszereiben leginkább Dr. House-ra, illetve Cal Lightman-re emlékeztet (Lie to me, nyomozós sorozat egy goromba, britt, két lábon járó hazugságvizsgálóval).

Első lépésben mindig csak megfigyeli a játékosokat, viselkedésüket a pályán. Nemcsak a személyiségükkel kalkulál, hanem a játékosok közti kapcsolatot is figyelembe veszi. Aztán előáll valami elég furcsán hangzó edzéstervvel, kezdő felállással, formációval vagy mond valami talányosat az egyik játékosnak, aki aztán ezen agyal egész edzés vagy meccs alatt. Csak az utolsó lépésben összpontosít az anime a játékosokra, ahogy meccs közben az említett belső monológok során megtalálják sok esetben jellemfejlesztő válaszukat, aminek a segítségével hatékonyabb tagjai lehetnek a csapatnak. Ennek a folyamatnak a variációival találkozhatunk végig az animében, időnként csoportpszichológiával és persze deviáns edzőnk humoros megnyilvánulásaival fűszerezve. Látszólag mi is tanulhatunk filozófiai mélységű dolgokat a fociról a játkosok fejével gondolkozva, például hogy a csatár kifejezetten jól teszi, ha önző, mert neki az a dolga, hogy ha megkapja a labdát, akkor berúgja, nem tétovázhat. Persze ez nyilván csak az adott játékosra, az adott formációnál érvényes, szóval aki azt állítja, sokat tanult a fociról az animéből, annak ne higgyünk.

Aki jobban kedveli az akciót a sportban, az viszont csalódni fog. Még a meccseknél sem a gólon, a cselezésen, a rúgásokon lesz a hangsúly, hanem a fejben eldőlő játékon, a stratégián, és a játékosok közti bizalmon és együttműködésen. Ha röviden össze szeretnénk foglalni az animét, azt mondhatjuk, hogy ez történik, mikor focis animét csinálnak az idősebbeknek, és a sorozatra valóban ráillik a seinen jelző. Aki inkább szuper magnumokra és láthatatlan labdákra vágyik, az maradjon meg a pár évente felbukkanó shounen típusú sportaniméknél, hátha megint fellángol a futball láz Japánban.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia

ANN
AnimeAddicts
Animeweb

komment
2011. december 20. 15:00 - morwen

Starship Operators

 [Köszöntsétek szeretettel Morwent, az AnimeComment egyik új szerzőjét! Reméljük nektek is tetszeni fognak az írásai, és még sokáig erősíti a csapatunkat
- AnimeComment]

 

A délutáni sci-fi sorozatokat senkinek nem kell bemutatni. Ugyanígy a sci-fi témájú animéket sem. Egyrészt ott vannak a nagy klasszikusok, az Akira, a Ghost in the Shell, amik stabilan csücsülnek kiérdemelt trónjukon, és az animékkel szemben tartózkodóbbak is hajlandóak elismerni létjogosultságukat, pláne ha intézményes megerősítést kap véleményük, és a Kossuth moziban vagy a Toldiban leadják az Akirát, vagy a királyi csatornán szinkronosan élvezhetik az ominózus szellemet a „páncélban” (fordítói túlműködés). Aztán ott vannak a nálunk kevésbé ismert és elismert, de a messzi keleten nagy múltnak örvendő alapvető művek, mint mondjuk a Gundam sorozatok. Ezek is elég profin szórakoztatják az űrhajókra és robotokra éhes közönséget, és high tech akció mellett általában van valami komolyabb mondanivalójuk is. A skála alján pedig a tizenéveseket lelkesítő művek állnak, amiknél a sci-fi már csak abban nyilvánul meg, hogy vannak lézerek és robotok, és persze a jövőben játszódnak, de a történet már átcsúszik ecchibe (Divergence Eve), hárembe (Infinite Stratos), vagy csak utánozza valamelyik kultikussá vált művet (RahXephon és a többi NGE klón, amik között azért van ügyes utánzat is, vagyis utánzat ellenére ügyes). Időnként azonban megjelennek olyan animék is, amik hűen követik a sci-fi ősi hagyományait, nem csúsznak át valami japán bugyutaságba, ugyanakkor elő tudnak állni valami – az animék szintjén legalábbis – újdonsággal.

A Starship Operators alapötlete kettős. Egyrészt a középpontba nem a látványos robbanásokat és a „zajos” lézereket állítja, hanem az űrhajó legénységét, és a közöttük kialakuló-formálódó kapcsolatokat. Másrészt a sci-fi tartalmat realista módon próbálja ábrázolni. Mit jelent ez? Kezdjük azzal, hogy légüres térben nem tud terjedni a hang, ezért ha valami felrobban, azt nem halljuk. Másrészt a lézer nem úgy viselkedik, mint a Star Warsban, hanem tényleg fénysebességen működik, tehát nem lehet kitérni előle, a hangeffektekről meg ne is beszéljünk. Aztán ott a mechanika: a sorozatban szereplő több ezer tonnás űrhajó, az Amaterasu 310 méter hosszú, és 105 méter a legszélesebb pontján. Méretéből kifolyólag nem tud valami fürgén mozogni, legfeljebb 2 G-s gyorsulásra képes, nem a legénység miatt, hanem egyszerűen azért, mert nagyobb erőhatástól szétszakadna a törzse. Végül pedig az űrben kilőtt szilárd lövedékek a súrlódás hiánya miatt nem vesztenek sebességükből, ezért a hatótávjuk elméletileg végtelen. Így az űrcsaták nem pár száz méteres távolságban folynak le, hanem több száz kilóméterre egymástól fognak lövöldözni a több napos manővereket követően pozícióba került űrhajók. Ez így rémesen unalmasnak hangzik, és csak a vágás miatt nem tűnik annak. Végül is ez nem akciófilm, hanem sci-fi, és abban tényleg van valami életszerűség, hogy a csaták nagyrészt fejben dőlnek el a stratégiai tervezés során. Mikor már elég közel kerül egymáshoz a két űrhajó, onnantól általában egy lövés eldönti a csatát, ha nem, akkor lesz nagyobb szerepe a taktiknak, a kitérő manővereknek, megtévesztésnek, hogy legyen lehetőség egy második tüzelésre.

A történet is rendhagyó: az Amaterasu legénysége végzős diákokból áll, akik első útjukról hazatérve meglepve tapasztalják, hogy bolygójuk harc nélkül letette a fegyvert egy agresszíven terjeszkedő nemzet hadserege előtt. Miután a tisztek elhagyják a hajót, a diákok fellázadnak, és elkötik a legmodernebb technológiával felszerelt Amaterasut. A realizmus itt sem marad el, a romantikusan hangzó menekülés politikai alapokat kap, mikor a bolygó volt miniszterelnöke a hajóra lép, és onnantól számüzetésben lévő kormány lesz a besorolása a hajónak, a kevésbé szimpatikus kalózhajó cím helyett. Persze anyagi támogatásra is szükség van, ezt úgy szerzik meg, hogy a legnagyobb tévécsatornával szerződést kötnek egy valóságshowra, ami bemutatja a menekülő és harcoló Amaterasu legénységének mindennapjait. Remek kifogás arra, hogy a híd tele legyen a legénység fotogénebb hölgytagjaival.

Innentől kezdetét veszi a többnyire kisebb összetűzésekből, diplomáciából és politikai manőverekből álló vesszőfutás. Mindenki tudja, hogy egy hajó semmit nem tehet egy több bolygóval és hatalmas hadiflottával rendelkező birodalom ellen, valójában csak az időt huzzák, hogy a politikai színtéren elég szövettségest gyűjtsenek ahhoz, hogy bolygójuk elfoglalását törvénytelennek nyilvánítsák és közbeavatkozzanak. Közben pedig megy az élet a fedélzeten is, leginkább kisebb klikkekben. A hídon a krízishelyzetekben inkompetens, de egyenruhában jól festő kapitány, Kanzaki Cisca nagyban támaszkodik elsőtisztjére, a főszereplőnek is tekinthető Kouzuki Shinonra, aki ötleteivel újra meg újra sikeresen menti meg az Amaterasut. Rajtuk kívül viszont rengeteg mellékszereplő van, és szinte a teljes legénység szerepel valamennyit, sokan megkapják a kis tragikus vagy romantikus 2 percüket, mert mindenkinek kijárt a pár perc rivaldafény.

Mégsem megy át szappanoperába az anime, két dolog miatt. Egyrészt a sok szereplő 13 részben nem tud kibontakozni eléggé. Másrészt a nálunk megszokott valóságshowktól elétrően itt nem ülnek a sejhajukon egész nap és unatkoznak az emberek, hanem szinte állandóan dolgoznak. A sok munka meg stressz miatt pedig nem sok idő marad a romantikus jelenetekre, összeveszésekre, kiborulásokra, intrikára. Ráadásul a cselekmény is elég szoros időrendet követ, túl sok dolog történik túl gyorsan, mintsem hogy lazíthatna a legénység. Ez persze sokak számára biztosan jó, abból a szempontból mindenképpen, hogy sci-fi marad az anime, és nem valami űrhajón játszódó josei anime. Abból a szempontból viszont elszomorító, hogy felvet egy megvalósítható ötletet, amit nem bont ki rendesen, sok esetben pedig el is kapkod. Külön fájdalom, hogy 1-2 főbb szereplőn kívül nem nagyon ismerhetjük meg a legénység többi tagját, de annyi felvillanást azért kapnak, hogy érdekesnek tarthassuk őket. Ilyen téren van az animében egyfajta potenciál, amit jobban ki lehetett volna használni, ha 26 részben tárgyalják, és persze ha nem vágnak ki két napot, ami alatt két űrhajó lőtávolba próbál kerülni. Persze értjük, mindenki munkamániás a fedélzeten, de 2 nap eseménytelenségbe bőven bele lehetett volna sűríteni pár értelmes jelenetet, még a napi rutin feladatok mellett is.

Az egyedi megközelítés igencsak dícséretes, a Starship Operators mégis középszerű marad. A sci-fi animék terén persze egyedi, de megvalósításban nem tud kiemelkedőt felmutatni. A képi világ, és a zene is erősen átlagos, ilyen téren nem kísérleteztek semmi egyedivel az alkotók. A történet már sokkal jobban átgondolt, és láthatóan nem egy shounen animével van dolgunk, de ez is egy könnyed délutáni olvasmány szintjén ragad meg, amiben a politika bizonyos távolságtartással, idealista módon van ábrázolva,:intrikus, ármánykodó „gonosz” politikusokkal, és rokonszenves, önzetlen „jó” politikusokkal. A dramaturgia részlegen szintén elkélne egy kis segítség, mert az nem valami nagy dráma, mikor a csak sms-ben kommunikáló barátnők közül az egyik meghal, és a másik nem biztos benne, hogy most akkor jóban voltak vagy sem, de persze rosszul esik neki a legénység bármely tagjának halála. Fantázia azért van az egyes szereplőkben, de nincsenek olyan hatásos párbeszédek, jelenetek, és a jellemeket se bontják ki rendesen. A legjobb ponjta az animének igazából a sci-fi rész, az űrcsaták, a fizika realista megközelítése, de ezek inkább ötletek, legfeljebb a vázát adhatják egy animének. Tehát piros pont az alkotóknak, hogy elő mertek állni a koncepcióval, de két fekete pont a kivitelezésért, hogy nem tudtak valami jobbat kihozni belőle.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

komment
süti beállítások módosítása