2012. március 01. 15:00 - ElisB

Ano Hana

[Sziasztok kedves Olvasók! Ma ismét egy új szerző mutatkozik be az oldalainkon,
fogadjátok őt szeretettel! - Animecomment]

 Miközben ezt az animét néztem azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem néztem eddig friss dolgokat. Biztosan benne lehet az is, hogy új vagyok még ebben a szubkultúrában (a másfél év ugye igencsak újszülöttnek számít?) és egy hosszú-hosszú listával vérteztek fel barátaim, hogy mi is az, amit kötelező megnéznem. Azt hiszem a lista igencsak jól sikerült, mert a rajta szereplő címek egész egyszerűen beszippantottak ebbe a világba. Ezért aztán mikor önálló döntés előtt állok, hogy mit is kellene bepróbálni, kicsit mindig bizonytalankodom, és olyasmit választok, amihez bőven van anyag és kritika/vélemény, hogy ne fogjak mellé. 

 Mégis, amikor az Ano Hana (a teljes címe: Ano Hi Mita Hana no Namae o Bokutachi wa Mada Shiranai, ami nyersfordításban valami olyasmi, hogy: „Még mindig nem tudjuk annak a virágnak a nevét, amit azon a napon láttunk”) leírását megláttam egy a 2011 legjobbjait taglaló listában, azt éreztem, hogy ezt egyszerűen most meg kell néznem. 

 Ahogy teltek múltak a részek azt gondoltam, hogy erről az animéről könnyű lesz írni.Mert hiszen ami ennyire jó, arról nem lehet nehéz. Aztán, ahogy itt ülök és telnek a percek, a bevezető után csak nem jöttek azok a szavak. Valahogy ellopta... Mert szavak, szavak, szavak. Szavak, mint bájos, lélegzetelállító, lélekgyilkolóan fájdalmas... ezek mind-mind nem tudják leírni azt, amit valójában éreztem az anime alatt és főleg, amit éreztem az utolsó rész minden pillanatában. Túl egyszerű lenne, ha szavakkal leírható lenne. De pont ez a lényeg, hogy valahol annyira mélyen érinti meg az ember lelkét, hogy nem az. Azt hisszük, hogy már mindent tudunk a felnövésről, hogy ez velünk is megesett, de pont ezért válik annyira valóságossá az egész érzés, amit a részek pergése közben elfog minket. Azt hisszük láttunk már elég szomorú, a gyermekkor elhagyásáról mesélő történetet, azt hisszük semmi újat nem mondhat már nekünk és mégis aztán, miközben az utolsó képsorok is leperegnek, azt érezzük, hogy nem, nem láttunk eleget még. A harmadik x-en túl, a felnövés minden mennyét és poklát átélve állíthatom, hogy ez volt eddigi életem legszívszorítóbb filmes élménye.  

 A történet hat kisgyermekkori jó barátról szól, akik valaha elválaszthatatlanok voltak, amíg egy baleset, amiben egyikük Meiko "Menma" Honma életét vesztette, közéjük nem állt. Hatuk életét ez a tragédia teljesen felforgatta, hiába telt el tíz év, az a nap az egész életüket meghatározta. Egy nap Menma megjelenik a csapat vezetőjénél, Jintannál, mintha mi sem történt volna. A lányt csak ő látja és ottlétének oka van, teljesítenie kell egy kívánságát, hogy átléphessen a túlvilágra. A gond csak az, hogy erre a kívánságra Menma maga sem emlékezik, csak azt tudja, hogy a teljesítéséhez újra mindannyiuknak együtt kell lennie. Ahhoz azonban, hogy segíteni tudjanak Menmának, hogy békében nyugodhasson, saját elrejtett érzéseikkel kell megbirkózniuk, sokévnyi keserűséget kell maguknak is feldolgozniuk. 

 Az anime igazi ereje a karakterekben rejlik. Egyikük sem tökéletes, mind – mind esendő, tele hibákkal és érzésekkel, és ettől igazán szerethetőek. Itt van Jintan, aki azóta a tragikus nap óta bezárkózva éli a napjait, nem jár iskolába, otthon ül, tévézik, játszik és alig lép ki a házból. Vagy Anaru, aki elsőre úgy tűnik, mint aki éli a tizenéves lányok mindennapjait, de valójában bűntudatot érez Menma halála miatt, és dühös Jintanra. Dühének egyéb okai már az első pillanatban sejtjük… Poppo, aki elrejti a bánatát az örökké vidám álarca mögé. Személyes kedvencem Yukiatsu akiről most többet nem mondanék, mert hatalmas spoiler lenne, és végül Tsuruko aki évek óta csak követi Yukiatsut és próbál segíteni neki, miközben mélyre eldobozolva őrzi iránta érzett szerelmét. 

 A grafika egyszerűen tökéletes. Néha, egy-egy elrobogó vonatot látva, vagy lemenő nap figyelése közben az az érzése az embernek, mintha valódi filmet nézne. A színek és a hátterek élessége mind-mind hozzájárulnak az anime szomorkás hangulatához. Az ending nekem személy szerint jobban tetszett az openingnél, és amikor az utolsó rész legdrámaiabb jelenetében felcsendül az ending az egyszerűen felejthetetlen.

 Ha mindenképpen hibát akarnék keresni, akkor annyit találnék, hogy a szereplők bemutatásánál Popporól szinte semmit sem tudunk meg. De ez már tényleg csak kukacoskodás. 

 Az Ano Hana bár romantikus kategóriába tartozik, mégsem lép át egy pillanatra sem nyálasba. A karakterek hihetetlenül szerethetőek, nem tökéletesek, egyszerű tizenéves gyerekek. Az utolsó rész pedig szívfacsaróan gyönyörű. És úgy morzsoltam el nem egy könnycseppet, hogy egy pillanatra sem válik giccsessé.
Igen, sírtam.
És nem, nem szoktam.
Sőt egyáltalán nem szoktam. Az idejét sem tudom, hogy mikor gördült ki egyetlen könnycsepp is a szememből egy filmes, sorozatos élmény hatására. De az utolsó rész végén igen, bevallom ország-világ előtt: sírtam. Aki látta már az animét, az talán megérti miért, aki még nem, az meg fogja majd.

 Erről a kis szösszenetről méltán íródott annyi pozitív ajánló és kritika, nehéz is újat írni, nem is akarom megtenni. De egy biztos, hogy az elmúlt év egyik legjobbját köszönthetjük benne, egy csodálatos történet a gyermekkori barátságokról és a felnövésről, az a fajta ami feltétlenül a látni kell. És tudom-tudom, szőrösszívűbbnek kéne lennem, de azt hiszem az majd legközelebbre marad, mert az Ano Hana megérdemli a tökéletes jelzőt. 

Értékelés: 10 

Linkek: 
ANN
Animeaddicts
Wiki

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://animecomment.blog.hu/api/trackback/id/tr634221002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.