2008. március 12. 15:00 - Khaos

Bokura Ga Ita

Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?

Ha nem tudjuk a válaszokat, akkor talán egyszer kiülhetünk éjszaka a csillagos ég alá valahol, minden zajtól és mesterséges fénytől elzárva. Becsukhatjuk a szemünket, és kiüríthetjük a gondolatainkat. Vannak idők, amikor szükség van erre is, amikor szükség van egy kis túlcsordulásra, hogy lássuk saját magunkat egy alkotásban, hogy tudjuk érezni is amit egy anime érezni enged.

Ha mindig csak felfogjuk amit látunk, és tudjuk, hogy milyen klisék, és milyen eszközök lehetnek mögöttük, akkor egy idő után nem csoda, ha belefásulunk majd. Ha már nem azért nézzük az animéket, amiért egykor a meséket, és amiért egykor az ágyban végighallgatott meséket imádtuk, akkor talán nincs értelme keresni újakat, és vissza kellene mennünk azokra, amik miatt régen elkezdtük szeretni őket, és rájöttünk, hogy nem tudjuk abbahagyni.
Sok mindent fedezhetünk fel ugyanabban az animében a hosszú évek után, amit annak idején, talán gyerekként, nem tudtunk volna, és talán rájövünk, hogy így is újra akarunk még nézni párat, így, hogy mást látunk bennük.
Ha újra felfedezzük milyenek voltunk régebben, talán szeretnénk is visszamenni akkorra, ha nem is szó szerint, hanem inkább azért a naivságért, és azért a nyitott kíváncsiságért, amivel rá tudtunk csodálkozni az első mesékre, animékre.
Amiért mindezt leírom, az nem más, mint a Bokura Ga Ita. Ez az anime nem érdemel félig-meddig figyelmet, sem fásult kíváncsiságot. Ez az alkotás olyan, mint a ritkán virágzó növény, amire lehet, hogy éveket várhatunk, de ha nem vigyázunk arra az érdeklődésre, amivel nekiindultunk a dzsungelnek aminek a közepén ott a virág, akkor már nem fog jelenteni nekünk semmit, és mi magunk tiporjuk el csalódottságunkban. Mert tényleg nincs benne semmi különleges, ha nem úgy nézünk rá, ahogy a gyerek, aki mindenre kíváncsi, még akkor is, ha megégeti a kezét.

Egy iskolai szerelemben nincs semmi különleges, mindenkivel megtörténik, csakúgy, ahogy az első szerelem, az első csók és a szüzesség elvesztése. Kis, ártatlan és teljesen átlagos főszereplő lánykánk mindezen esik át, azonban van valami az animében, a történetben, ami másként jön le a képernyőről, mint a többi esetén. Az új iskolában való évkezdés mindig, már-már nem is olyan meglepő, meglepetéseket tartogat, és ez it sincs másképpen. Nanami megtalálja a kis baráti körét, és beleszeret az osztály, de valószínűleg az iskola leghelyesebb srácába, aki nem utasítja vissza. A kezdeti habozás hamar véget ér, és a két fiatal egy pár lesz. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden közéjük áll. Nem csak pár kívülállóval, vagy csalódott szerelmessel, hanem két egész világgal meg kell küzdeniük. Mindkettejüknek tragikus hőssé kell válniuk, hogy minden akadályt leküzdjenek, és a végén rájöjjenek, végre ismerik egymást, tudják mit akarnak egymástól, és nem inognak meg többé.
De hogy mi is ez a két világ, ami annyi nehézséget ad mindkettejüknek? Nem más, mint ők maguk. Hibáik, félelmeik, naivságuk és tudatlanságuk. Ők maguk, és nem mások azok, akik  annyiszor megakadályozzák saját boldogságukat. Tévednek és tévedek; bizalmatlanok, vagy éppen nem bíznak önmagukban, nem őszinték a másikkal vagy éppen önmagukkal, miközben folyton elmennek a tanácsok mellett. Teljes joggal mondhatják egymásnak és hallhatják barátaiktól, hogy bolondok, ostobák és idióták.
Sokszor nem kell több ennél, csak egy kósza gondolat, pár szó kergeti kétségekbe valamelyiküket, hogy végül megint és megint rájöjjenek, hogy mekkorát hibáznak. És persze minden egyes hiba után egyre nehezebb és nehezebb a bocsánatkérés, egyre több amit meg kell bánni, és egyre nehezebb megtalálni a választ arra, hogy miért vannak még mindig egymással. Aztán egyszer csak kiderül, és mindkettejük ráébred, hogy mindaz amin keresztülmentek, csak még jobban összeköti őket, és végre elfogadni látszanak mindent.
Ha eddig senkinek sem rémlik mihez hasonlíthatjuk legjobban a Bokura Ga Ita-t, akkor megmondom. Az élethez. Nincs még egy ennyire őszinte és a legapróbb érzésekig menő anime, ami ennyire tisztán és közelien tükrözi mindazt, ami velünk is megtörtént már, vagy ránk vár, ha egyszer túl komolyan akarunk valamit.
A monológok, a párbeszédek, a tanácsok és a hibák, minden valódi és kézzel fogható, önmagától is beszélő mondanivalót és üzenetet tartalmaznak, ami mindenkire vonatkozik. Nincs olyan, aki ne fogadhatna meg valamit abból, amit hall és lát ebben a műben, nincs olyan, aki ne ismerne rá legalább egy hibára, egy szituációra, vagy ne mosolyogna keserűen, régi emlékek miatt...

Minderre az anime képi világa első nézésre csöppet sem erősít rá. Sőt, aki még nem látott ennyire egyedien rajzolt alakokat biztosan nem szokja meg egy ideig a túlontúl egyszerű és gyerekesnek tűnő arcokat, azonban, ha az ember kezdi érezni azt, amit az anime adni akar, ez a különösség eltűnik, és minden álomszerűvé válik. A rajzolók bizonyára nagyon jól tudták, hogy minél egyszerűbb az ábrázolás, az emberi elme annál könnyebben azonosítja önmagát a szereplővel.

A filmek ezeken túl is tökéletesen irányítják a figyelmünket, így nem veszünk el a látványban. Azokban a részekben, ahol a súlyos döntések, és lelki problémák, érzelmek játszanak főszerepet, a világ eltűnik előlünk, és belépünk egy álomképbe, ahol csak azok a szavak és képek visszhangzanak, amiket közvetíteni akarnak nekünk.
Az iskolában és az utcán játszódó jelenetekben pedig, igen sajátságosan van megoldva az emberi szelektív figyelem érzékeltetése. Akik nem fontosak számunkra és a szereplők számára, jobbára csak körvonalaikban vannak jelen, színtelenül, arctalanul, hogy ne kalandozzunk el a jelenetben.
Másik figyelemirányító tényező a szemek gyakori eltüntetése. Mindenki, aki valóban fontos szerepet játszik és részt vesz a beszélgetésekben, belevonódik a történetbe, részletesebb kidolgozást kap, de még így is, gyakran tűnnek el az arcokról a karakterisztikus tényezők, és egy-egy beszélgetésen belül is ráirányítódik a figyelmünk azokra, akik ténylegesen a középpontban vannak. Azok a részek pedig, ahol a legfontosabb kérdések dőlnek el, vagy oldalnézetben, vagy csak az egyik szemet ábrázolva zajlanak, hogy a figyelmünk mindig kötve maradjon.

A zenék, és az aláfestések még tovább erősítik a képi világ, és az intim közelségbe került lelki világok hatását, nem egyszer a film közben használva a sorozat csokorba szedhető drámai zeneszám-gyűjtemény darabjait, kiemelve a fontos pillanatokat, és folyamatosan érzékeltetve, hogy az anime minden egyes pillanata az érzelmek körül forog.
A szinkronon, habár különösen nagy alakításra nem volt szükség, szintén érződik a jól megtervezett választás. Minden fontos szereplő hangja tükrözi azt az általános képet, amit a külsője, hozzáállása, cselekedetei tükröznek.

Összevonva a sorozatot felépítő elemeket, könnyen érezhető a lassú, nyugodt cselekményvezetés. A gyakran részenként többször bekövetkező ugrások, akár vissza, akár előre nem gyorsítanak semmit, és nem siettetik semmivel a történetet, és egy idő után biztosak lehetünk benne, hogy ha valamit hiányolunk, látni is fogjuk, mert a készítők valamilyen rejtélyes októl vezérelve minden lehetséges apró részletre odafigyeltek.
Az animének továbbá van egy misztikus hatása, amivel a maga húsz percét olyannyira el tudja nyújtani, hogy az ember a részeken belül is el tudja felejteni magát, és amikor egy átvezetőt lát, már nyúlna is, hogy a következő részt kapcsolja, de rájön, hogy még csak az epizód fele ment le. Ugyanez a hatás jellemző a sorozat egészére. Magamat legalább ötször kérdeztem arról, hogy a következő húsz, tizenkét, hat, három részben mi történhetne még, csak hogy hasból mondjak párat.

Végszóként jöjjenek az ajánlások, és ezúttal pár saját gondolat, ami erősen megülte a gyomromat azon az éjszakán, amikor az egész sorozatot megállás nélkül, szinte mániákusan néztem végig. Amikor véget ért a huszonhatodik rész, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen sorozat belefut egy ilyen végbe, de belefut, sőt. Azoknak akik a sorozat után ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal, mint én, és utánakeresnének a manga folytatásának, azoknak már most ajánlom, ne tegyék. Egy ilyen történet addig szép, amíg nem szól bele az anyagi érdek, de ott ahol az anime véget ért láthatóan olyan átvezetés következik a mangáknál, amit az addigi siker ösztökélt.
Ha már így előrefutottam, és kissé túl is léptem saját köreimen, ismét negatívan folytatom. Nem tudnám igazán sorba szedni, hogy ki mindenkinek ajánlom az animét, de azt tudom, hogy azok, akik sejtik magukról, hogy nem hajlamosak az álomszerű szerelmi történetek, és a drámai hangulatok felvételére, vagy éppen kellően átérezni azt amit az anime tud adni, azok egyszerűen menjenek el a sorozat mellett, egy ilyen sorozat számukra talán csak csalódás.


Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime
komment

A bejegyzés trackback címe:

https://animecomment.blog.hu/api/trackback/id/tr12369861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.