2008. július 11. 15:00 - Apex

Blood+ : Londoni alkonyat 2. rész

Lassan felkelt és körbenézett. Már majdnem teljesen besötétedett. Az éjjeliszekrényre állított lámpát felkapcsolva a szoba sokkal barátságosabbnak hatott, mint délután, bár még mindig ugyanolyan hideg volt.

Saya folyton-folyvást az álmára  gondolt. A szóra, melyett Kai mondott. Az ő varázsszavukra, mely összetartotta az Otonashi családot. Lassan elfordította kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. A kopott komódon lelte meg az ennivalót, amit még Haji hozott. A hűséges Haji, aki már több száz éve mellette volt.

Az étel meglehetőssen jól esett, valamelyest jobban érezte magát tőle, lelki sebei pedig már kevésbé sajogtak. Miközben a sajt utolsó darbkáit majszolta, gondokodott és igyekezett objektíven felmérni a helyzetét...

-Elmenekültem , már megint megfutamodtam. Egy éve már annak... ott a hajón. Épphogycsak túléltük. Sajnos Díva is. – tekintete a sarokba támasztott katanára tévedt, mely égővörös köve még  a szoba fálhomályában is jól kivehető volt.

Ekkor a távolban üvöltés hallatszott, artikulátlan, eszelős, haragos üvöltés.

-Egy elfajzott! – ugrott  kardjához a lány, ugyanebben a pillanatban kitárult az ajtó és Haji esett be rajta, mellkasán hatalmas sebbel, melyből ömlött a vér.

-Haji! – rohant oda – Mi történt?! Ki tette ezt?

-A... az! – biccentet fejével az ablak irányába a férfi, miközben már a szájából is csorgott a vér.

Hatalmas, groteszk külsejű sziluett látszott az ablakban, majd vicsorgó hang hallatszott.

-Saya, menekülj! Nem győzhetsz ellene! Még nem! – lökte el magától a lányt.

Saya arcáról fokozatossan tűnt el a félelem, majd pedig szinte minden érzelem. Lassan felált Haji mellől, kivonta kardját a hüvelyéből, melyet a szoba padlójára hajított.

-Ez alkalommal nem futok el!  - a katanát maga elé tartotta, két markával szorította. Lehunyta szemeit és mélyet sóhajtott.

Az ablak szinte tokjából szakadt ki, amikor bevetette magát rajta az elfajzottnak  nevezett lény. Sokkal nagyobbnak és veszélyesebbnek tűnt, mint azok akikkel eddig dolguk volt. Viszont a szobába berontó lényt teljessen meglepte a szemből jövő támadás. Saya hatalmassat szökkenve,  az ágyon termett, amely az ablak mellett állot, majd újabb lendületet véve a pengét teljes testének minden erejével tövig nyomta a szörny hasfalába.

A lendület akkora volt, hogy  elvesztette egyensúlyát, ám mielőtt még a lány ki tudta volna húzni a kardot, hatalmas karmaival magához ölelte és így zuhantak ki az ablakon.

-Saya!- próbált feltápászkodni Haji, de még egy chevaliert is megbénítják az ilyen mély sebek egy időre.

-----

Tudattalan feketeség vette körül.

-Mi történt? – kérdezte magától. Érzékei tompák voltak, emlékei haloványak.

Egyszercsak lidércfényszerű derengés vette körül, viszonyítási pontot keresett a kibontakozó környezetben, amely elárulhatná, hogy hol is van.

Macskakövek végeláthatatlan sora húzódott tőle balra, jobbra pedig a borús ég. Az oldalán feküdt és mindene lüktetett. Amikor lassan már minden testájába visszatért az érzék, megpróbált mozogni.

KiZarjaival kapaszkodót keresett és nagy erőfeszítések közepette felült. Kardja pár méterre tőle feküdt egykedvűen a földön, egy bíborszín, csillogó porkupacon.

-Már emlékszem – kapott fejéhez – ezek szerint sikerült.

Körbenézett, minden kihalt volt. Szerencsére senki sem volt tanúja a hatalmas zuhanásnak. Végignézett magán és elfojtott sikolyt hallatott, amikor rámeredt lábaira, mely körül a hatalmas vértócsa már félig megalvadt. Lábszárcsontja és combcsontjai is több helyen kifordultak helyükből, eltörtek, az éles csontvégek pedig keresztülhatoltak az izmokszövetek rétegein.

Nyílt törései súlyosak voltak, ezt ő is tudta, de furcsamód csak tompa fájdalmat érzett.

A döbbenettel és párával terhes csendet a közeli szárazkapualj mordulása törte meg, amin a már részlegesen regenerálódott chevalier tántorgott ki.

-Haji! – kiláltott a lány – Ugye jól vagy? Kérlek segíts nekem!

-Saya, ne mozdulj! – parancsolt rá a férfi, majd óvatos léptekkel mellé sietett és letérdelt.

-Nagyon fáj? – kérdezte, miközben az összeroncsolódott végtagokat vizsgálta.

-Nem igazán érzem, tompa lüktetés mely néha éles hullámokkal egyesül.

-Figyelj rám – szólt jeletőségteljesen a Sayahoz, mint tanár a diákhoz – a sérülésed súlyos emberi léptékben mérve, de ... megtudod magad gyógyítani.

-Meggyógyítani? Hogyan?

-Csak koncentrálnod kell egy ideig erősen a lábaidra, el kell képzelned, hogy épek. Fel kell idézd a testednek, hogy milyen is a sértetlen állapot, akkor tudni fogja mi a dolga.

-A testem?

-Igen, de előbb helyre kell tenni a csontokat. Ez fájadalmas lesz, de csak ez az egy út van, ha újra járni akarsz.

-Felkészültem! – jelentette ki, majd visszaengedte felsőtestét a hideg kockakövekre.

Pár pillanat múltán éles fájdalmat érzett a törött végtagokban, amely önmagában még elviselhető lett volna, de sajnos a csontok ropogását, a szövetek cuppogását hallva teljessen kétségbeesett. A művelet talán 3-4 percig tartott Hajinak, aki szinte szakavatott és magabiztos mozdulatokkal rakta helyre a lábakat. Persze ez el is várható tőle, aki már megszámlálhatatlanul sokszor szenvedett hasonló sérülést.

-Készen vagyunk! Minden rendben? – Lassan ismét felültette a lányt.

-Persze, most már nem fáj annyira. Ügyes vagy ! – bár nem mondta volna ki az utlsót, gondolta magában. A jelenlegi helyzetben ugyanis enyhén komikussan hatott, hogy megdicsér valakit aki az előbb még a nyílt töréseivel bíbelődött.Most Saya, koncntrálnod kell! Nézz a lábaidra és képzeld , hogy épek! Minden más gondolatot űzz ki a fejedből!

Saya figyelte az élettelenek tűnő végtagokat és elképzelte, hogyan kellene kinézniük. Időnként bevillantak még az okinawai tengerparton a tett hosszú séták és az iskola edzőpályáján a rúdugrási gyakrolatok is.

Érzekeivel valami furcsát észlelt ám mégjobban megdöbbentette amit a szemével látott. Az ernyedt izmok ismét megfeszültek, az duzzanatok felszívódtak a bőr alól, a sebek beheggedtek, mintha soha sem lettek volna ott, végezetül pedig minden érzés visszatért beléjük.

-Mik vagyunk? Haji , mik vagyunk mi? – kérdezte borzongással vegyes eltűnődéssel.

-Erre csak akkor lelhetsz választ, ha megtalálod a testvéred chevalierjét. Amschel mindannyiunknál többet tud, egész halhatatlanságát ennek a kérdésnek a megválaszolására áldozta.

-Akkor indulnunk kell, mielőbb meg kell találjuk! – kezdett feltápászkodni a lány, miközben a férfi erős kezével a derekát tartotta.

-Most már rendeben leszel ? – kérdezte Haji aggodalmassan, utalva Saya közel fél évig tartó letargiájára.

-Nem kell aggódnod miattam, most már nem érdekel más a célom elérésén kívül! Lassan újra álomba merülök és szinte még semmit sem tettem. Meg kell akadályozzuk Dívát és követőit, hogy véghezvigyék mit terveznek, vagy legközelebb  már értelmetlen lesz az ébredésem...

-Jó ismét ennyire határozottank látni.  – jegyezte meg miközben lehajolt a katanáért és visszacsúsztatta tokjába.

A sötétség acéköppenyének szövete mintha meggyengült volna, úgy lett egyre világosabb. A kövér hold örökké bánatos arcképét végre nem fedték el a sűrű , szürke felhők. Ebben az idilli, hideg estében tántorgott a két bajtárs vissza a bérház emeleti szobájába, hogy kipihenjék az éjszaka fáradalmait. Újabb, legyőzött szörnyeteg hamvait hordta el a hajnali szellő, melyek meg meg csillantak a felkelő nap első sugaraiban.

Címkék: bloodplus
komment
2008. július 08. 15:00 - Apex

Blood+ : Londoni alkonyat 1. rész

Meredten nézett ki az ablakon, gondolatai a mérhetetlenül fájdmas mélységbe rántották, amelyből nincs kiút. A piszkos-sárga tapéta helyenként már levált a falról, hasonlóképp, mint ahogy egykori életének díszes cukormáza is lemállott  maga mögött hagyva ezt az őrült, bizarr, torz valóságot.

A lerobbant londoni lakás a külváros egyik elhagyatott negyedében állt. A késő délutáni szürkületben lassan leszálló köd bebújt az árkádok alá, végigkúszott a falak tövében mindent tejes fehérséggel vonva be. A lány az ágyon gubbasztott, nemrég ébredt fel. Úgy érezte, hogy lassan minden ereje elhagyja. Kisírt szemei újra könnybelábadtak, amint tudata ismét kitisztult a 3 napi folyamatos alvás után. Nem tudott erőt venni magán, csak bámult ki a mindent felfaló ködbe és az azt követő alkonyba, közben csorogtak a könnyei. Néha keservessen zokogni kezdett, ez mégjobban felemésztette a maradék erejét is.

-Saya! Felébredtél? Jól vagy? – hallatszott egy lágy, ámde kemény hang a szoba ajtaja felől. A lány nem akart válaszolni, minden amire szüksége van, az az, hogy békén hagyják.

-Semmi bajom, de kérlek hagyjál.

-Már egy hete nem ettél rendessen. Hoztam ennivalót. – próbálkozott a férfi, de nem hallott választ. -Leteszem az ajtó elé. Kérlek, egyél. Most elmegyek egy rövid időre. Ha kellek, csak mondd ki a nevem – ám erre sem érkezett válasz. A tálcát az étellel a földre akarta letenni, de látta, hogy minden irányba csupa kosz a padló, ezért a szemközti komód mellett döntött. Ha kinyitja az ajtót, pont rá lát majd. Felegyenesedett és megindult a lefele a lépcsőn.

-----

 

-Nankurunaisa ? – riadt fel Saya. Furcsa álma volt, drága öccsét és apját látta, amint lassan távolodnak tőle az Okinawai tengerparton. Próbált utánnuk futni, hogy megállítsa , hogy megölelhesse őket, de csak egyhelyben futott, kiáltásait pedig nem hallották. Viszont ott állt mögötte valaki.

-Még erre sem vagy képes? Milyen kétszínű vagy! Megígérted, hogy megvéded őket, erre tessék, az egyik már meg is halt! – a háta mögé nézve egy hosszú hajú árnyat látott. -Nővérkém. Annyira szánalmas vagy! Miért ragaszkodsz ennyire hozzájuk? – szólt ismét  az árny, majd hangossan felnevetett. – Nem tehetsz semmit, mert nem akarsz tenni semmit. Mert nem vagy képes rá! Micsoda igazságtalanság, hogy Joel téged tartott maga mellett és nem engem... De én bosszút álltam. Hahahaha....! Hála neked.... hiszen te engedtél ki....

-Diva! – mondta ki a nevet először tagoltan, ahogy átvillant rajta a felismerés, hogy ki az ki gúnyolódik rajta, majd elöntötte a kétségbeesés.

-Én nem ezt kartam!  - mentegetőzött Saya, majd térdre rogyott. – Én nem... én csak...én csak... jót akartam.

-Jót? Nővérkém, te bármit teszel is, csak rosszat hozol másokra. Vegyük pédául szegény Hajit... Te, elkényesztett kis fruska, a te hibádból zuhant le és halt meg! Persze neked semmi se szent, örök kárhozatra ítélted, magad mellé láncoltad. Nem is tudom, hogy miért engem hívtok szörnyetegnek, mikor rád jobban illik ez a jelző!

-Halgass el! Kérlek, halgass el! – zokogott.

-Mit csinálsz? – zengett egy ismerős hang, de ez nem Diváé volt. – Miért nem harcolsz?

-Kai! – tört fel Sayaból a sóhaj. – Nem tudok! Nem vagyok képes rá!

-Kelj fel! – lépett közel hozzá a fiú, majd karjánál fogva felrántotta a földről és magához ölelte.

-Ó, Kai, mindent tönkre tettem! Már nem tudom többé, hogy ki vagyok , hogy mit tegyek.

-Hát elfelejtetted? Nankurunaisa! Ez mindig visszavezet hozzánk. Apához , Rikuhoz és hozzám.

-Kai! – nézett fel fivérére. – Olyan távolinak tűnik minden... Olyan bizonytalannak...

-Kedves nővérem, hát nem emlékszel? Semmi sem lehetetlen, és minden bajon túljutsz majd. De ez küzdelem  és persze áldozatok nélkül nem megy. Apa és Riku is így kivánná. Ha nem jutsz túl magadon, akkor a saját létezésed bizonytalansága fog megölni.

-Nankurunaisa?

-Igen. Nankurunaisa.

Címkék: bloodplus
komment
2008. június 21. 15:00 - Khaos

BLEACH ep 2 - Lidércek

A földön fekvő fiatal, vézna fiú éppen, hogy elkúszni tudott a csatározó szörny és a fekete-kimonós férfi útjából, amikor meglátta a második, hatalmas szörnyet közeledni. Karjai mintha csak maguktól cselekedtek volna, fel akarták emelni, de amint az izmaira egy kicsi erőkifejtés is várt, égető fájdalom költözött az ösztönök helyébe.
Az utolsó dolog amit a könnyektől homályos tekintete megpillantott, az a szerzetes elmosódott alakja volt, amint egy hosszú botot fogva kiugrott az ajtón, ahová korábban eltűnt...

A következő pillanatban, amikor kinyitotta szemét már a hátán feküdt, valami puha anyagon, a terem egyik hátsó részében. Hirtelen fellökte magát ülőhelyzetbe, mire a feje fájón lüktetni, szemei előtt a világ pedig ugrálni kezdett.
-Ne olyan gyorsan, fiú! - A hang az ajtó felől jött, majd a szót felváltotta egy elhúzódó ajtó hangja. Amint a kép kitisztult, a srác meglátta a szerzetest. -Ne aggódj, már elűztük a lidérceket.
-Lidércek? Azok tényleg lidércek voltak? - A fiú zavartan nézett a szerzetesre, aki éppen akkor ült le mellé, és egy ott levő láda tetejét felemelve, kis csészét szedett elő. Miközben a csészét a meglepett iskolás kezébe nyomta, és elővette a teáskancsót, folytata nyugodt mondandóját.
-Igen, lidércek. Hiszen láttad őket, nemde? - Amint kitöltötte a teát, először nézett a fiúra.
-Igen, persze. Csak sosem mertem elhinni. Nem találkoztam olyannal még, aki látná őket, mint én.
-Látod, látod. Csak be kellett volna jönni a szentélybe.
- Azzal a csuhás felállt, és a maga nyugodt tempójában tűnt el az egyik ajtóban, bizonyára, hogy folytassa napi teendőit. Mielőtt azonban kiért volna kiáltásnyi távolságból, visszaszólt a fiúnak. -Ha haza kívánsz menni, csak nyugodtan. Felhívtam a szüleidet, hogy nálunk voltál, mert pár huligán megvert az utcán.
Talán jobb is volt, hogy nem volt már a teremben, ugyanis a srác anbban a pillanatban, ahogy meghallotta mondandóját, hatalmas sóhajjal vágta magát fekvésbe, amitől feje eszeveszetten sajogni kezdett, és könnyei is potyogni kezdtek.

MIÉRT PONT ÉÉÉN?

Később, amint hazafelé ment, folyton csak azon gondolkodott, hogyan tudná kimagyarázni magát, de mivel az ötletek nem akartak jönni, illetve a feje az erős koncentrálástól gyakran sajogni kezdett. Amióta csak eszét tudta, mindig menekülnie kellett a lidércek elől, ezért sosem barátkozott össze senkivel, hogy nehogy bántson valakit, a szülei pedig folyton azt hitték, hogy fiukat mindig bántják. Anyja óvónő volt, aki folyton vigyázott rá, és letorkolta, ha aggodalmat okozott otthon, apja pedig szigorú és erős ember lévén ragaszkodott hozzá, hogy fia végre járjon el valamelyik dojóba, hogy meg tudja védeni magát.
Éppen amikor a gondolatai végére ért találta szemben magát a házuk ajtajával. Lemondó sóhajjal nyitott be, és száját már nyitotta is hogy bejelentse érkezését, amikor anyja hisztérikus alakja jelent meg a kert felől rohanvást jövet.
-Végre, hogy itthon vagy Ryuken! Hát nem gondoltál rá, hogy halálra izguljuk magunkat miattad? És hogy nézel ki már megint..
 
 
 
Folytatása következik...
Címkék: bleach
komment
2008. május 26. 15:00 - Khaos

BLEACH ep 1 - Az a bizonyos nap...

Japánban, és habár a történetünk szempontjából ez igazán semmi fontosat sem jelent, Tottori tartomány Hiezu nevű kicsiny falucskájában járunk. A helyi összevont középiskola, a Hiezu High tanulói éppen klubfoglalkozásaikon voltak, így hősünk, egy törékeny alkatú, 15 éves, ám kinézetében inkább egy magas 13 évesre emlékeztető fiú, egyedül sétált hazafelé...

A hőség elviselhetetlen volt, a srác pedig már a sétálástól is pihegett. Éppen közeledett a park felé, amin minden nap átvágott iskolába, majd hazafelé menet, és hálásan gondolt a fák árnyékára, amikben hamarosan végigvonulhat egy jókora távon, azonban a háta nem úgy tűnt, hogy kedvelné az ötletet. Ahogy lépésről-lépésre közeledett a park, a fiú hátán úgy vonult végig egyre erősebben a borzongás, majd amikor végre feleszmélt aléltságából, és felfogta miért is érzi olyan furcsán magát, már hallotta is a hangokat.
Lépése megtorpant, és alig észlelhetően elfordította fejét, csak, hogy szeme legsarkából láthassa a két szörnyet, amint azok egymásnak feszülve vetődnek felé. Minden porcikája sikítani akart, zsigereit pedig elárasztotta az a furcsa érzés. Újra a park felé nézett, és elrugaszkodott a talajtól.
A következő pillanatban már jóval alrébb, a parkot közvetlenül körülölelő járdán tette a földre a lábát, a szörnyetegek a háta mögött pedig éppen hatalmas fogsoraikat mélyesztették a betonba ott, ahol az előbb ő állt. Éppen megindult volna a park sűrűjébe, amikor egy nagy, sötét árnyék tűnt fel mellette. Az ijedelemtől hátratántorodott, majd amint végignézett a fekete kimonoba öltözött hatalmas férfin, csak még jobban megijedt. A férfi furcsa arccal bámulta a szörnyeket.

-Nem igaz! Látja őket?! - Már kapokodott a levegőért, és tudta, hogy ma már csak egyet ugorhat, erre pont most találkozik valakivel! -Ilyen nincs! - Azzal átkarolta a hatalmas ember derekát, és pokolian égő izmokkal mozdította meg a meglepett alakot. A következő pillanatban könnyekkel küszködve lökte el magát a talajtól, hogy aztán a park bozótjai között roskadjon össze. A kimonós férfit továbbvitte a lendület, de ő legalább sikeresen talpon maradt.

-Ez meg mi volt? - A hatalmas alak a fiú fölé tornyosult, aki éppen a felállással küszködött.
-Megmentettelek. - Az remegő középiskolás a bozót levéltengere fölött lesett a két zavartan kutakodó szörny felé.
-NEM kellett volna! Azért jöttem, hogy harcoljak velük! - A férfi kirobbanó hangjára azonnal felfigyeltek a szörnyetegek, és meg is indultak feléjük. A srác remegő lábakkal, egy fába támaszkodva áltt fel, és fordult új irányba.
-Akkor küzdj meg velük magad, én inkább eltűnök. - Futni akart, de csak ténferegni tudott. Szerencsére, amint kimondta az utolsó szavakat, már rá tudta kényszeríteni magát, hogy gyorsabban szedje a lábait, de az esély, hogy elérje legalább azt a sarkot, ami a szentély felé vezető utcára vezet, siralmasan kevés volt. -Talán...

A következő pillanatban valaki megragadta a karját, és a fiú szinte elájult az ijedelemtől, ami arra legalább jó volt, hogy a férfi úgy kaphassa a vállára, mintha csak egy fél zsák rizst akarna cipelni, aztán mérföldes, lóugrásszerű léptekkel kezdett el futni a sarok felé, amerre a fiú indult. -Merre?
Amint elűntek a sarok mögött, a fiú fellélegzett, és gyorsan elhadarta a fekete ruhásnak a szentély pontos helyét. Az először hasznos óriás lábai majdhogynem pár pillanat alatt elröpítették őket a szentélyhez, majd amikor beléptek az épületbe ők voltak az elsők, amiket a fiú láthatott közelebbről. Amint beljebb voltak az ajtón ugyanis, a férfi nemes egyszerűséggel leborította magáról a srác fájdalomtól méla testét.

Az egyedüli szerzetes, aki akkor éppen a főteremben volt, meglátva a betolakodókat, azonnal felállt, és felháborodva lépett a két üldözött felé, majd pár lépés után megtorpant, és elkerekedett szemekkel rohant el a terem egyik oldalában nyíló bejáraton.
A fekete ruhás épphogy meg tudott fordulni. Az egyik szörnyeteg az ajtót, és annak keretét szétzúzva tört be az épületbe, és a meglepett férfi felé kapott, akinek csak arra volt elég ideje, hogy kihúzza kardját annak hüvelyéből. A dög ledöntötte a lábáról, és koponyaszerű fejének hatalmas agyaraival ráharapott a vállára.
A kimonós fogait összeszorítva próbált birkózni, csak, hogy meg tudja lendíteni a kardot, majd egy vehemens vágással megszabadította a szörnyet az egyik karjától, mire az fülsüketítő erejű üvöltéssel tántorodott vissza az ajtó romjai felé, összeütközve az éppen megérkező másik, nagyobb szörnyeteggel.
A férfi elszánt pillantással tápászkodott fel, és habár vállán a kimonó rongyosra szakadt ujja már ázott a vértől, előreszegezett karddal várta a folytatást...


És ezzel még korántsem lett vége azon furcsa eseményeknek, amiket egy napsütéses vasárnap délután foglalt szavakba három jóbarát, hogy aztán hétről hétre várják saját történetük továbbgörgését, figyeljék miként változnak és válnak egyre erősebbé azok a szereplők, akik az ő szavaikkal beszélnek, és az ő akaratuk szerint cselekednek, talán nem is tudván, hogy minden amit tesznek mekkora hatással lehet mindarra, amivel később kell szembenézniük.

Folytatása következik...
Címkék: bleach
komment
2008. május 03. 15:00 - Khaos

Fanartist: Hasumi

Hasumi, akiről nem tudhatjuk, hogy mennyi idős, illetve hova valósi - azaz igen titkolódzós egy hölgyemény - nem egy tipikus fangirl, nincsenek gyűjteményei, poszterei, figurái amik árulkodnának arról, hogy nála is a Japán animációs kultúra az első. Ő tipikusan az a lány, aki mellett elmész az utcán, merthogy még csak animeconon sem láthattad soha. Oda se jár.
A születéstől fogva tehetséges és kreativitásra törekvő művészlélek szeret kísérletezni, megismerni új stílusokat, és még figyel arra is, hogy ne csak mainstream animékből alkosson, ahogy ő fogalmazott "számomra jól esik megismertetni új dolgokat az emberekkel."

Lássunk neki. Animefan vagy ugyebár, mik a kedvenceid?
Inkább manga-fannak hívnám magam igazából - írja nevetve – a kedvenceim pedig állandóan változnak, most, sok év után leálltam például a Narutoval, sok ember bánatára, sokáig ez volt a favorit, most inkább kevésbé ismert animék, mangák felé vettem az irányt. A mostani kedvencem a Peace Maker Kurogane, Katekyo Hitman Reborn, és mellette Arina Tanemura mangákat is olvasok. Aki ismeri ezeket, most már tudja, hogy az ellentétek embere vagyok. :)

Bizonyára tudod, a világon már mindenütt vannak animés-mangás boltok, amik mindenféle holmit árulnak a fanoknak. Vettél már hasonló dolgokat?
Van egy Narutos fejpántom, de igazából azt kaptam, nem vettem… Én már csak ilyen vagyok, a fan-cuccok annyira nem érdekelnek.

Ugyanúgy, mindenütt vannak fanklubok, de akárhogy is hívhatjuk őket. Valahol tagságod, fanlicenszed van?
Nem, és valószínűleg soha nem is lesz. (A DeviantArton benne vagyok néhány virtuális klubban, de főleg önreklámozás céljából…)



Mondj nekünk valamit a kezdésről. Mikor találkoztál először az animékkel, és mik voltak az első sorozatok, filmek?
Ez könnyű. Egy bizonyos kereskedelmi csatorna alakulásakor a Dragon Ball. Ráadásul ez volt a leghosszabb ideig a kedvenc animém.
Micsoda érdekesség. Leányzó és nem a Sailor Moon jut eszébe ilyenkor...

Emlékszel még mi fogott meg az animékben? Mi volt az, ami miatt onnantól kezdve a képernyőre tudtál tapadni? És mi a helyzet most?
Igazából, amikor elkezdtem nézni a DB-t, akkor még nem hallottam az animéről, mint műfajról, csak jóval később tudtam meg, hogy ilyen létezik. Addig csak a történet fogott meg.
Akkor egy fogós kérdés. Tudod-e melyek voltak azok az animék, amikkel valószínűleg te is találkoztál már, merthogy jóval korábban vetítették őket itthon is, mint a Dragon Ballt vagy a Sailor Moont?
Hehhe, emlékszem egy Grand Prix nevűre, meg volt valami manós is… A Candy Candy-t is néztem, még nagyon kicsi koromban.
A te, és minden olvasónk okulására, akkor itt egy kisebb lista a Magyarországon  eddig vetített animékről az animeadók megalakulása előtt:
Csipp Csupp Csodák (Kalánka néni meséi)
A Repülő Ház
A Könyvek Könyve
Hosszúlábú Apu
Nils Holgersson Kalandjai
Kimba a Fehér Oroszlán
Ezüst Nyíl
Az Utolsó Egyszarvú
80 Nap Alatt a Föld Körül Willy Foggal
Manóvári Manók
Candy Candy

Grand Prix
A Pálya Ördögei
Sailor Moon
Dragon Ball
Dragon Ball Z

Tovább haladva - vannak kedvenc stílusaid? Esetleg kedvenc alkotók, stúdiók?
Mint fentebb említettem, eléggé az ellentétek embere vagyok, alapállásban az akció, humor és thriller jönnek be, de a shoujo animéket is elég jól emésztem mostanság. Az örök kedvenc azért a shounen ai (no meg a yaoi).
Örökké érdekelt, hogy mi fog meg egy lányt, ezekben a filmekben...
Ezt én sem tudom megmagyarázni… Jó és kész.
Ez is lányos magyarázat volt. Úgy látszik ma sem jutok közelebb az igazsághoz.

Milyennek találod az animék humorát – azaz mit is gondolsz a Japán humorról?
Ez igazán változó, én úgy gondolom, hogy nem minden animének feltétlenül jó a humora, amelyik vicces akar lenni, az Excel Sagát pölö ki nem állhattam, és akkor finoman fogalmaztam. Amúgy viszont vannak nagyon jó humorú animék, amiket szeretek, ilyen például a Gintama.

Mi a helyzet az erőszakkal?
Bírom a vért... :)

És persze ez sem maradhat le – szexualitás? Ecchi? Hentai?
Nekem ez a két műfaj nagyon nem jön be, no comment.
Micsoda visszakozás...
Szerintem ezzel úgy vannak az emberek, hogy valaki szereti, van aki nem. Én a második kategóriába tartozom.

És a végére pár csípős kérdés: Tízes skálán mennyire ítélnéd magad elborult rajongónak? Mennyi időt töltesz animék mellett? Vannak problémáid a fan-lét miatt?
Amikor az időmből kitelik (és szigorúan csak akkor) nézek animéket, ami általában ahhoz vezet, hogy mindig van egy csomó új sorozat, amit ’majd megnézek’. Aztán lehet, hogy el sem jutok odáig. És mivel nem vagyok annyira rajongó, eddig még problémám sem származott belőle. Körülbelül 3-4-et mondanék.
De így is elégedett vagy, igaz?
Persze, nem célom őrült fangirllé válni.

Mit hiszel az animék ellen, gyakran felvonultatott előítéletekről?
Igazából a szüleim is elég nagy előítélettel tekintenek az animére, szóval tudom, milyen az. Egyáltalán nem értek egyet vele, szerintem addig nem tudod, hogy mit hagysz ki, amíg nem próbáltad.



A folytatásban áttértünk a fanartokra, és végigkérdeztem Hasumit mindenről, amit csak tudhatunk a kábel másik oldalán lakozó alkotóról...



Menjünk vissza a kezdetekhez. Tehetséges gyerek voltál? Alkottál annak idején?
Igazából én olyan gyerek voltam, aki mindenben jó volt, de semmi sem érdekelte. Ez azt jelentette, hogy a rajzórákon általában összedobtam kb. 10 perc alatt a feladatot, aztán pénzért a többiekét is. :) (De ez titok…) Azon kívül viszont eszembe sem jutott volna rajzolni mielőtt megismertem az animéket. Igazából csak nem éreztem a rajzot kihívásnak.
Honnan jön ez az önbizalom? Mesélj még, ez érdekesen hangzik...
14 évesen elvégeztem egy rajzfilmrajzolói tanfolyamot, utána egyből fel is vettek volna munkához, csak a suli miatt nem tudtam menni (most meg más munkám van), amúgy meg rajzból sosem kaptam ötösnél rosszabb jegyet. ;)

Bárhogy is történt, mostanra már igazi fanartista vált belőled. Tanultad, vagy magad fejlesztetted a tudásodat?
Olyan mestereim voltak, mint Akira Toriyama, Masashi Kishimoto, Rumiko Takahashi vagy Maki Murakami. Tőlük mindtől tanultam valamit, ami segített a fejlődésben, habár olyan ember sosem volt az életemben, aki a kezemet fogja, amikor rajzoltam, vagy hogy kijavítsa a hibáimat.

Hogyan dolgozol? A hagyományos vagy az elektronikus alkotást kedveled? Milyen eszközöket használsz?
Igazából a digitális rajzolást jobban szeretem, mert valahogy jobban kézre áll, meg általában szebbek is a digitálisan elkészített műveim, bár lehet, hogy ezt csak én érzem így – és megint nevet. Tradicionális eszközökkel is dolgozom, sőt, a rajzolást ezekkel kezdtem el, és csak akkortájt tértem át a digitálisra, amikor a DeviantArton regisztráltam, ekkor kaptam meg a Wacom rajztáblámat, és még mindig ugyanazt használom, mint akkor. Bár a program fejlődött, Photoshop CS-sel kezdtem, most CS2-esem van. Ha tradicionális médiáról van szó, akkor Copic filceket használok.

Hogyan lettél az a művész, aki vagy most? Már az elején a rajongás vitt rá az alkotásra, vagy máshonnan kezdted?
Ami a legjobban hajtott, az a kíváncsiság volt, hogy én is tudok-e úgy rajzolni, mint azok az emberek, akik az animéket készítik. Nem volt túl egyszerű dolgom, mert a családom nem nézte túl jó szemmel az új hobbimat, de valahogy mégiscsak sikerült.
Folyton ezt halljuk az animékből, és lám: a kemény munka vezet valahova.
Azért még nem érzem magam az út végén.

Végülis majdhogynem átugrottam egy fontos kérdést:
Melyik anime volt az első, amiről rajzoltál?
Azt hiszem, hogy az első fanartjaim a Sailor Moon és Dragonball kategóriákból kerültek ki. Most már meg nem mutatnám azokat a képeket semmi pénzért… :)
Semmi pénzért?
Ehh… Elástam őket… Valahova… (Csak viccelek, megvannak, de tényleg, nem szívesen mutogatom.)

Mostanság mik ihletnek meg?
A mindenkori kedvenceim inspirálnak a fanartok elkészítésében.

Huh, folyton csak animékről kérdezek. Vannak más forrásaid is?
A zene sokat segít, és inkább az életből, mint az animékből merítek ötleteket, habár a szereplők az animékből vannak.

Ha már itt vagyunk, beszélhetünk egy kicsit a szerelemről. A világhálón hatalmas a felhajtás mostanában a fanok között a különböző párosítások ügyén. Mit gondolsz ezekről? Vannak kedvenceid?
Igen! :)
Micsoda szűkszavúság...
Hosszú lenne ecsetelni. A lényeg, hogy semmi bajom nincs a párosítások nagy részével.

Még tovább gázolva a témában, mit gondolsz a szexuálisan túlfűtött képekről?
Nem bánom, hogy vannak ilyenek is, ha nem lennének, ki kellene találni őket. Ebben az esetben lehet, hogy én lennék az első, aki kitalálja. Igazából ez is egyfajta kifejezőeszköze az érzelmeknek. Ha jó a kép, akkor nagyon elgondolkodtató is tud lenni egyben. De sajnos ez a stílus néha pengeélen táncol az ízlésesség és az ízléstelenség között, és néha átcsap ízléstelenbe, de inkább az ilyen képeket nem nézem meg, nem kommentálom.

Túljutva a forró témán, vannak saját karaktereid, sztorid, amiről alkotsz?
Persze. Most is épp azt halogatom.
(Ebben a témában mindenki visszafogja magát.)

A kreativitásnál járunk. Mit szólsz a neten fellelhető fanart-ellentáborról, akik azt hangoztatják, hogy a fanartokban nincs kreativitás és eredetiség?
Egyetértek, egy bizonyos szintig. Ha sok fanartot rajzolok egymás után, akkor úgy érzem, hogy kell valami eredetit rajzolnom, mert nem tudom hová tenni azt a rengeteg energiát, ami a kreativitásból fakad. Olyankor elviselhetetlen tudok lenni, bármelyik ismerősöm tudja bizonyítani...


Biztos vagyok benne, hogy nem egy kellemetlenség akad egy tehetséges ember számára, amire mások nem is gondolnának. A saját rajongóid nem okoztak még bosszúságot neked?

Szerintem, ha nem adod ki a neved, életkorod és pontos címet, akkor elég jól el lehet kerülni a zaklatást. Hozzám már eléggé megszűrve jutnak el az ilyen dolgok, amúgy sem szoktak nagyon megkeresni az emberek.
A ’RajzoldlenekemXYkaraktert’ kezdetű mondatot is ritkán hallom. Igazából nem is érzem magam híresnek emiatt, csak egy szokványos csajszinak, aki rajzol a szabadidejében.





Azt hiszem sokkal többet nem kell mondanom, Hasumi intellektusa és egyszerre élettel teli egészséges egója áramlik a szavaiból, még ha azok csak írottak is, emellett viszont meg van benne a józan tudat, ami szükséges ahhoz, hogy az ember ne szálljon el önmagától.
Érdekes beszélgetés volt, amit szivesen folytatnék még, habár igen valószínű, hogy nem sokáig maradnék az AnimeArt keretein belül, mivel valahogy érzem, Hasumiról még sok helyen hallhatnánk...

Hasumi a deviantART-on:
ANBUkakashi1.deviantart.com
komment
2008. április 27. 18:00 - Khaos

Hellsing - Az utolsó éjjel

Vámpír. Azok a csótányok odakinn azt hiszik tudják mi az.

Elengedte a függönyt ami visszalebbent helyére és eltakarta az utcafrontot, amit idáig nézett. Ő már tudta milyen érezni a halhatatlanságot, vágyni a vér után, és sóvárogni a régi vágyakért. Értette miért válnak a mesékben szörnyeteggé a hosszú évek után a főgonosz vámpírok, akik mindig visszatérnek, és még a hagyományos módszerek sem hatnak rájuk igazán.

Micsoda vicc. Ha lenne ilyen már rég nem az lenne a világ amilyen most.

Megfordulva széles vigyorral nézte a szajhát aki ruha nélkül, kívánkozóan nézett rá az ágyról. Tudta, hogy a nő csak azért bámulta úgy, mert látta a köteg pénzt amit neki ígért az estéért, de mégis vigyorgott miatta. Több sem kellett, hogy nekilásson a legjobb szórakozásnak amit idáig csak lelt a sötét városi éjszakákban. Újraéledtek a régi gyönyörök, majd amikor a szajha beleájult a fáradtságba, minden csepp vért kiszívott belőle.

A nők ízéhez nincs fogható, semmilyen formában.

-Látom szórakozni tudsz, poronty. - A nő nyakából kiszakítva magát kellett felugrania, és a pillanatnyi gyűlölet azonnal eltűnt. Megtorpant, majd a hulla görcsös karjában megbotolva vágódott hátra. A földre érkezve újra önmaga volt, és simán kigurulta az esést a szék felé, amire a ruháját dobta. A következő pillanatban már a nadrágja alatt volt a keze, és amíg a szemével a hang gazdáját leste, egyre csak a berettát kutatta. Elkerekedtek a szemei.

A vörös kabátos?! Megöltem! Ezüstöt használtam!

-Az nem elég. - A vörös karima alatt megvillant a beszélő fogsora, és a homályba burkolt arc groteszk vigyorba nyúlt. Felemelte a kezében levő pisztolyt, és pár nyikorduló hang kíséretében roppantotta össze.
A 'poronty' keze felhagyott a kutatással. Már egész testében remegett.

Valamit...

Hosszú évek passzív bénasága után zsigerei megmozdultak.

... érzek...

Régesrég érzett borzongás futott végig minden porcikáján.

Félek.

Lenézett a másik kezére. Elfehéretett ököllel markolta ledobott pólóját, és karja végig libabőrös volt.

Félek!

Elvigyorodott. Maga elé tartotta remegő karjait, majd kezei újra ökölbe szorultak.

Érzek!

Meg kellett köszönnie. Meg kellett köszönnie ezt az érzést. Az érzést ami mintha kikeltette volna a koporsóból amiben minden nap fekszik.

ÉRZEK!

Átvetette magát az ágyon, ordítva, mámorban úszva, minden porcikájában érezve a lüktető parazsat ami távol akarta tartani a másiktól.
Még egy pillantás.
Még egy az örömtől kipréselt röhögés.
A kabátos sehol...


A jobb karján feküdt. A kar nem mozdult, de valami szokatlant még érzett vele. A balja is csillapíthatatlanul remegett de legalább mozgott. Feljebb küzdötte magát az ágyon, hogy láthassa, jobbjába szürke por ömlik abból a szétroncsolt lyukból ahol pár pillanattal azelőtt még a mellkasa volt.

Hideg...
Címkék: hellsing
komment
süti beállítások módosítása