Túl nehéz volt a reggel, a tavasz cirógató szele nyúlt be az ablakon, és töltötte meg a szobát. A reggeli napsütés látványa is cirógató megelet varázsolt a szobába. A felkelés túl nehéz volt - egyáltalán nem is volt igazán értelme felkelni egy ilyen napon. Az óra mégis fülsértően zajongott, és végül Makoto adta meg magát a szokásos rutinnak. Hugi már lenn ette a reggelit, amikor ő lerohant. Már megint késésben volt. Apa az újság mögül köszönt, és nézett megint furán, a mindig rohanó reggel egyik biztos pontjaként, majd anya köszönt el a konyhapult mellől.

Ha egy anime így kezdődik, akkor az erőltetett jelenetekhez, a vérhez, és drámai kérdésekhez szokott rajongó egy kicsit azonnal kényelmesebb, pozitívabb lesz, vagy éppen felhúzza a szemöldökét, hisz tényleg nem ehhez szokott. A Toki wo Kakeru Shoujo mégis így indul, és a különbség, amivel kezd, végig megmarad, és folyamatosan jelzi nekünk, hogy egy egyáltalán nem átlagos animét nézünk. Az a családmodell, ami az egész történetnek, az animének kicsit pozitívebb hátteret ad, talán a leggyakoribb jelenség amivel a képernyőkön és a mangák oldalain találkozhatunk. Tény viszont, hogy nincs is sok olyan sorozat, ami annyira közelítene a valósághoz, mint ezek a kivételes darabok.
A Koi Kaze a valós helyzetek és valós reakciók ábrázolásában alkot kiválót, és visszaadja mindazt, ami miatt feszélyezve érezzük magunkat egy válás utáni családban. Persze nem minden anime ugyanolyan, és habár akadnak olyanok, amelyek a valóságtól elrugaszkodott világban játszódnak, ezekben is találhatunk akár a való életről mintázott családokat. A mindent túlélő, és rendőröket minduntalan kikerülő Great Teacher Onizuka története például ilyen. Az Onizuka által bemutatott családok mindegyikének meg van a maga  defektje, mégis mindegyik tud a földön járni, mindegyik fogható problémákban fuldoklik, amit a túlbuzgó tanár úgy kavar fel, ahogy nem szégyell.

Ezen művektől eltekintve viszont, elmondható, hogy a Japán média valamiért egyáltalán nem preferálja az átlagos családot. Ha az anyáknak és apáknak nincs különösebb szerepe, gyakorlatilag teljesen kimaradnak a sorozatokból és filmekből, mintha jelenlétük, ha van is, nem számítana, illetve a tragédiák és a végletekig menő komédiák őket egyáltalán nem érintenék. Kérdés, hogy mennyire is jó úgy ahogy ez van. A komédiáknál persze nem gondolkodunk el az ilyesmin, viszont mi van akkor, amikor egy drámai animében egy család tagjának élete pokolba fullad, és egyetlen családtagot sem láthatunk, amint az felfigyel és segít. Mi ez, ha nem egy rossz példa elöljárása, főleg, ha tudjuk, hogy Japánban a korhatárok sokkal lejjebb járnak, tehát az, amit nekünk tizennégy éves kor után illik látni már tizenkét évesen általánosnak vesz valaki.
A shounenek, főleg a harcaikról híres végenincs sorozatok operálnak különösen kevés háttérrel, ha mégis megjelenik a híres-hírhedt bandák egyikének a családja, az sem éppen az általános. Mit várhatunk azoknak a vérrokonaitól, akik világméretű veszélyek végére tesznek pontot, és verekedési szakágaik élén állnak? Hát nem egy kedves és aranyos hozzáállást, így amikor Luffy évek után találkozik a nagyapjával, először is egy olyan kiadós verést kap tőle, amibe többen belehalnának, még a One Piece híresen halálkerülő világában is. Mondhatnánk persze, hogy a verekedős sorozatok természetesen kivételesek, de rögtön jön a kontra. A School Days folyamán miért nem látunk soha egyetlen szülőt sem, aki esetleg próbálkozott volna megóvni gyermekét a bajtól, vagy éppen visszatartani attól, hogy halomra szeretkezzenek a többivel? Az iskolai életről szóló történetek szintén díszes példái a család teljes hiányának, sőt talán kirívóbbak is, mint egy küzdelmekről szóló anime, lévén az adott tény, az iskola az élet egy olyan időszakáról szól, ahol a családnak még szerves része az ember. Persze kerülgethetjük a témát, mint az Azumanga Daioh, ahol a szülők megjelenítéséből a sorozat gúnyos macskatréfát csinál, de ha egy tanuló életében csak az iskola, a város néhány pontja, a telefon és saját szobájának magánya létezik, az igen szemöldökrángató tapasztalat, nem is beszélve a hihetőséről. Talán mindez nem is meglepő, hiszen ezek a sorozatok azok, amik el akarják hitetni velünk azt is, hogy három és négy éven keresztül lehet egyetlen fiú vagy lány után áhítozni.

Túllépve a család hiányos, vagy egyáltalán nem megjelenített mivoltán az animék többségében, elérkezünk azokhoz a történetekhez, melyek a családi környezet tragédiáit, sanyarú helyzetét, elhidegülését, elvesztését használják fő fegyverükként. Az ilyen történetek már-már túl sokszor utalnak különösen kegyetlen, vagy éppen kirekesztett alaphelyzetekre, ahol csak egyetlen választás akad, s ez pedig halálhoz, elszigetelődéshez, megbélyegződéshez vezet. Ha a számokat nézzük, ez a kategória is sokkal előzi be a "normális családot" megjelentető animéket, viszont ezekben az esetekben legalább az ok egyértelmű. A sanyarú sors persze brilliáns történeteket sző, erre rengeteg példát láttunk már, de ettől még a mennyiségi kérdés fennáll.
Ki ne emlékezne az Elric testvéreket végig kísértő családi tragédiáról, a küszködésről, amivel szembenéznek a Fullmetal Alchemist részei során, nem is beszélve a sorozatban megjelenő többi részletezett családot. De nem kell messzire mennünk, a mindenki által ismert és véleményekkel már bőven ellátott Elfen Lied is bőven kiveszi a részét a sokkolásból, és mélyen sebzett gyermekeket sodor elénk. Persze a család miatt, és annak elfogadásával szenvedő karakterek problémái sem mindig olyan egyértelműek és uralkodóak, mint az előző esetekben, viszont jelenlétük mindenképpen lehet meghatározó, ha bizonyos főszereplők személyiséségét vizsgáljuk. A Black Lagoon Rockja például, eltűnése után fél évvel, visszatérve Japánba, pár méterre családja házától végleg elveti a lehetőségét, hogy találkozzon velük, és habár hetekig tartózkodik a városban, soha többé nem keresi meg újra őket.

Szerencsére van másik, népesebb tábora is az animéknek, amikkel foglalkozhatunk a nem hétköznapi családok szempontjából, ez pedig természetesen a Japánok egyik legfelkapottabb kategóriája, a komédia, ami szinte minden más zsánerrel keveredett már. Dunát-Tiszát lehet rekeszteni azokkal az animékkel, amikben a központi karaktereket körülveszik a hibbantabbnál hibbantabb, csodabogár családtagok, minden korlátot átlépő kívácsisággal, túlságosan is szókimondó, bárminemű értelmes hozzáállást nélkülöző viselkedéssel, amiket elnézve szinte mindig a főszereplőnk marad az egyetlen normálisnak mondható személy. A Lovely Complexben megjelenő főszereplői családok gyermekeikkel szembeni cinizmusa még csak enyhe példa, vannak sokkal cirkalmasabban kihúzott családtagok is a műfajban.
Az érzékeny és érzelmeiket önmaguk előtt görgető lányok, akik ezen oldalukat heveny erőszakossággal takarják, szinte köznapi karakterek, Kaname és Hina alakjai legendásak, de koránt sem egyedülállóak. A Full Metal Panic és a Love Hina után még számtalan anime veti be a sémát a háremek első tagjaként. De ha már nőkről beszélünk, az anya szerepében is sokszor látható a hiperaktív, saját gyerekei agyára mászó, csak kivételes esetekben komoly nő, míg a távolabbi rokonok közül szinte biztos akad egy, aki az óceánoknál is szélesebb türelemmel, és ehhez mért lágy viselkedéssel rendelkezik, mint egy angyal, mondhatnánk, és gondolhatunk egyúttal az Ah, My Goddess című remekre is.
A férfi oldalon, apák szerepében főleg tetszelgő díszpéldány, a vetítési idő kilencven százalékát valahol máshol töltő alak, akinek (fő)szereplő létére soha sem fogjuk látni az arcát, mert mindig újság van előtte, és azt akkor sem veszi le, ha a ház oldala leszakad, ha pedig anyát éppen megerőszakolják a konyhapulton, akkor el tudja kérni tőle a sót - legalább nem kell felállnia az asztaltól. Egy másik, és sokkal fárasztóbb archetípus a kotnyeles apa, aki folyton kölyökként kérdezősködik, és soha nem érti meg a gyermekei problémáit, mindig figyelmeztetni kell, ha a gyereknek éppen szerelmi csalódása van - anya vagy hugi persze mindig tökéletes megérzéssel rendelkezik, hogy segíthessen neki ebben. Ha ehhez nincs szerencsénk, pedig látványos egyszereplős tragikomédia kezdődik a család többi tagja előtt, lásd: Bleach - Kurosaki Isshin és az egészfalas anyakép esete. Ezek mellé említhető még az ezermester, vagy éppen semmit tevő unokatestvér, aki pár epizódonként benéz a családhoz, ekkor is csak lézeng, és jól körülhatárolt ideáljai alapján udvarolgat, vagy éppen használja fel a család javait, ezért cserébe kitűnő személyiségét, vagy egy véletlenül pont akkor beütött problémára véletlenül pont kéznél levő orvosságot ajánl, általában félvállról, ezért pedig nagyon szeretik.
Amennyiben a példákat végigolvasva tűnődésen kapjuk magunkat, nem meglepő, hiszen több felsorolt karaktertípus egyáltalán nem csak családokon belül jelenik meg az animékben. Miért írhatók mégis ide? Sokszor az animék és mangák történetei kreálnak olyan háztartásokat, amik végül mindenképpen egy tanulságos együttéléshez vezetnek el, amit legtöbbünk, de a karakterek családjai is megirigyelhetnek, és lesznek nem is kevés történetben családnak nevezett, családként kezelt kapcsok. Persze ezeket sem kell túl komolyan venni, akár család akár nem, mert a melodramatikus lelkesedés egy kötődés felé krónikus zsepifüggőséghez, és latin-amerikai sorozatokhoz vezet.

Egy szó, mint ezer másik, az animék tudnak újat mutatni nekünk, legalábbis egy ideig. Hogy az egy idő után egyre könnyebben felismerhető helyzetek és karakterek mennyi ideig képesek az embert a képernyők elé kötni, mindenkinél más, viszont tény, hogy hatásos. Japánban már felnőtt az a generáció, aki elhiszi, hogy létezik igazi goth-loli és a családtag szabad préda, és csak akkor veszi észre a családját, ha az hasonlít egy animében látottra. Ezzel a gondolatmenettel már csak egy lépésre vagyunk a választól - vajon egy iskolás mennyit törődik a családjával, ha iskolai életről szóló animéken nőtt fel? Házi feladat utánanézni.
Hogy mégse zárjuk röidre a témát ennyivel, hozzá kell tenni, a család, csak úgy, ahogy például az érzelmek, az élet és a felelősségek olyan témák, amiket megéri egyszer-egyszer kiemelni abból a bonyolult képből, amiket az animék építenek elénk. Az anime és mangakultúra Japán sajátja, és az ipar kiinduló és célpontja is Japán és az ő lakói. Egy kultúrába kukkantunk bele tehát, ezzel együtt észben is kell tartani, hogy vannak különbségek kultúra és kultúra között, mielőtt kétségek és fenntartások nélkül elfogadjuk és magunkévá tesszük mindazt amit adni akarnak, bőven elég, ha ők maguk, vak vezet világtalant módján lesik el az élet csínját a képernyőkről, és lesznek olyanok, amilyen karakterhez hasonlítják őket.

Bento, avagy a dobozolt ebéd Japánból, ami manapság sok-sok főként animék és mangák után megőrülő embert őrjítenek meg mégjobban. Tény, a jelenleg is felkapott étkezési forma az új évezredben Japánban is olyannyira reneszánszát éli, hogy híre az ignoráns Magyar médiumok figyelmét is több éve elérte. Olvasóink persze legalább annyit tudnak a bentóról, hogy az Japánban szokásos, és ebédet tartalmaz. Láthattuk legalább ezer animében és mangában, melyek legtöbbje az iskolai életet, ezen belül is a romantikus zsánert képviseli, tehát talán észre is vettük a bentohoz kapcsolható Japán szokások egy részét. Ezeket, és a többit is persze, taglalja a mostani cikk, remélhetőleg mindenki kedvére és ínyére.

Tehát a bento, mint jelenség, a mait megközelítő formájában a Kamakura korig, a tizenharmadik századra, vezethető vissza, amikor is a dobozolt porciót seregek élelmezésére használták. Mai nevét valószínűleg a Momoyama korban, a tizenhatodik század második felében kapta, míg népszerűsége, mint általános étkezési forma a Meiji kornak, a tizenkilencedik század végének, és a vonatok, ezzel az utazások elszaporodásának köszönhető. A huszadik században az Amerikai megszállás alatt reformálódó Japán átvette az rendszerűsített iskolai és munkahelyi menük rendszerét, ezzel a bentot évtizedekre feledésbe kergetve, azonban a mikrohullámú sütők, és a könnyen felhasználható és olcsó műanyagok elterjedésével a hagyomány megújult, és mára a bento megint általános látvány lett. Iskolai, munkahelyi és utazás közbeni fogyasztása, házilag készített, vagy éppen boltban vett változata a mai Japán mindennapjainak képei közé tartozik.

Hogy mit lehet még egy menüről mondani, valamiről, amit Magyarországon talán meg se említenénk, mint speciális dolgot? Nos, elsőként kiemelném, hogy mint rengeteg, avagy éppen minden mást, Japán a bentoit is szépen besorolgatja, illetve típusokra választja, sok-sok séma szerint. Aszerint, hogy hogyan és mikor készül/vásárolható, milyen külsőségek, környezet jellemzi a bentot, és persze hogy miből készül.
Íme pár példa:
Ekiben: vonatállomásokon árult bento.
Hokaben: kirakodott, bazársoron árult bento.
Shidashi bento: étteremben készített, kiszállított bento.
Shokado bento: hagyományos Japán fekete, lakkozott dobozos bento.
Hinomaru: a Japán zászlót utánozó összeállítású bento.
Noriben: az egyik legegyszerűbb bento; rizs szójaszósszal.
Sake bento: lazacot tartalmazó bento.
Chuka bento: kínai menüt tartalmazó bento.

Ezek után pláne érdekelne ki nem lett éhes, és kit ne érdekelne egy jól elkészített bento-csoda, főleg ha az még szeretettel készült, például direkt nekünk. Merthogy a bentohoz a modern kultúra, mondhatnám az animekultúra erősen hozzákapcsolt néhány jellemzőt. A házilag készített dobozolt ebéd, főleg ha azt ajándékozzák a szeretet jelképe, iskolákban főként, a lányok egyik kifejezése a fiúk felé törődésükről.
Egy másik vonulat is létezik a sok között, ami habár koránt sem ennyire szép, inkább cuki (kawaii~), ez pedig a karaktereket tartalmazó bento. Aki kicsit is érdeklődött már a jelenség után tudhatja, hogy nagyon elszállt alakok nézhetnek ki a dobozból, ami egy megszállott keze alól kerül ki, hiszen ez a hobbi szintű dömping arra épít, hogy a Japán ételek nagy részét lehet többé-kevésbé tartósan formázni. Tehát ne ijedjünk meg, pandák, joystickek, Mariok, de még Hello Kittyk is bármikor megtámadhatják lelkünk nyugalmát és visszanézhetnek a bento aljáról, sok más csiricsáré közül. Az egyetlen pozitívum az, hogy a remekmű éhségünk csillapításával eltüntethető.

Értékelés: finom

Linkek:
Wikipedia
mult-kor.hu

Rohanó életünkben nincs sok idő, de minek is áldoznánk a drága, manapság túl sokat is vesztegetett időnkből valami nagyon idegen, nyekergő hangokat használó egyszerű, és egyébként sem érthető zenére, már ha ez zene egyáltalán...

Nos, nem kell, manapság semmi sem kötelező, ettől függetlenül sokan találnak meg ilyen zenéket is, legtöbben, merem megkockáztatni a kijelentést, azért, mert érdekli őket a Japán kultúra mibenléte pár (tucat) anime után. Mit szégyellnénk, azért olvassuk most ezt az írást, mert egy animés meghallott valamit egy animében, aztán az egész albumot végigülte, majd egy sor információt szerzett be róla. Mint már korábban írtam, az animék és a mangák a közösségalkotás mellett még legalább egy fontos dolgot adnak nekünk: érdeklődést, egy teljesen más világ iránt, nem egy olyan dolog iránt, amit odáig talán nem is tudtunk volna megérteni, még ha halljuk is bármikor az életünk során.
Bizonyára a legtöbb, valamivel, akár csak egy pár aprósággal is többet tapasztalt ember érezte már, ha valamin az emberek nevetnek, csak azért mert nem ismerik, ki tudja hány embert, azok életét és céljait nevetik ki belegondolás, ártó szándék nélkül. Persze ez sosem kell, hogy ilyen komoly legyen, mégis igaz, és mégis jelen van, minden nap minden percében, mert emberek vagyunk.

Kényelemben, sötétben, csöndbe burkolózva, tökéletes magányban, avagy csak a szemeket becsukva a buszon, hallva ezt a zenét, az ember lüktetni, bizseregni, hullámozni kezd. Nem kell érteni a szöveget, egyszerűen érezni, befogadni kell mindazt, amiről a zene szól, szól hozzánk, mesél régi történeteket, képzeletünkbe rajzol szélfútta fákat, a tenger partját, naplementét, meghitt színpadot, táncot, magányos pillanatot, tűz melletti estét - az élet pillanatait, úgy, ahogy azokat mindenki érti.

A ryukuyai zene, a maga enyhe és mély dobszavával, a mindent bejáró fuvolahangokkal, és a sanshin egyszerű pengésével, társulva a nyugat legérzékibb hangjaival, a zongora szivet dongató szólóival, és koránt sem utoljára a természet hangjaival, Ikue Asazaki hagyományokból előlépett tónusával napjaink egyik legszebb zenei jelensége, mintegy ajándék, pont abban a korban, amikor Japán felé annyi érdeklődés nyúlik. Nyílt szívvel ajánlom mindenkinek. Becsülendő és felbecsülhetetlen érték.

Linkek:
Wikipedia - Ikoue Asazaki
Wikipedia - Ryukuyai zene
Wikipedia - Sanshin

Február huszonegyedike, szombat reggel, autóban a rendezvény felé még koránt sem gondoltam volna, hogy annyi mindenben lesz részem, amennyiben végül lehetett. A rendezvény, aminek részese, sőt, egyik alakítója lehettem, egy iskola majd egész emeletén terült el, két hatalmas teremben folytak vetítések a nap során, az árusok bő kínálattal vártak mindenkit, a büfét mindenki duplán szerette olcsó, iskolára szabott árai, és egyszerű menüje miatt. Persze nem csak az animék és mangák vonzották a népet, de minden olyan dolognak részese lehetett a vendég, amiben még csak a legkevésbé sem tájékozott. Így lehetett látni nem egy animést leülni a kártyásokhoz, illetve távolabbról érkezett meeteseket már korán, az egyik szerepjátékos asztalnál játszani, és persze szinte minden szerepjátékos vagy kártyás is felpakolt az árusok anime-manga terén megkérdőjelezhetetlenül legnagyobb kínálatából.
Ennyinél az esemény persze nem állt meg, és láttunk kosztümösöket felvonulni a tömegben, szem, és fültanúi lehettünk az igazi fangörl jelenségnek, fotózhattunk kis kosztümöcskés lányokat, játszhattunk sógit, gót, hajthattunk papirokat origami módra, izgulhattunk fantasy és anime-manga ajándékokért a tombolán, kóstolhattunk szusit, és persze, kihagyhatatlanul, nézhettünk animéket is, nomeg nem egy előadást hallgathattunk meg, Japánról, animékről, képregényekről (Magyarhoni történetükről) és szerepjátékokról.  A délután bővelkedett bemutatókban, amik szemet laktató sokszínűséggel örvendeztették meg a nézőket. A példa kedvéért, ju-jitsu és capoueira csapatok is mutogatták tudásuk legjavát. Lehetett hallani hírét afféle meetes pusmogásnak is, ahol több városi csapat gyűlt szervezkedni, illetve az este ajtórázó tombolással záródott, amint a karaoke beindult, és tartotta magát órákon át. Az érdeklődő lelkek még ezek mellett is láthattak ezt-azt, az este egy kis szeletet lehetett látni a lelkes vámpír-szerepjátékosok kosztümös, elíziumi pillanataiból, nomeg megráztuk az iskolát egy kemény rock-koncerttel az északába menet.

De természetesen ez az esemény sem lehetett volna tökéletes, akadtak problémák bőven. A földszint, ahol az esemény elterült, mint a sokszínű macska, kissé átlathatatlanra sikerült, sokan igen valószínű, hogy egyszerűen azért nem találtak meg valakit, vagy éppen valamit azonnal, mert az információk elvesztek a környezetben, illetve nem volt elég a programok híreszteléséből. Néhol a hely rendezése sem volt éppen bökkenő, és akadálymentes, tehát volt ahol pangott a hatalmas szabad tér, míg máshol vágni kellett az állandó tömeget, és persze jó, hogy egész nap szólt a zene (bónuszpont azért, mert egyáltalán nem zavaró hangerővel) de a hozzá tartozó AMV förgeteg eléggé lagymatag színekben, egyáltalán nem felhívó jelenségként, szinte senkinek sem tűnt fel azonnal.

Összevéve hiányt és tartalmat viszont, még mindig túl és túlszárnyalt az esemény nagyon sok várakozást, egyrészt a szervezőkét, másrészt az összegyűlt meetekét, sok boldog tombola-ajándék nyertesét, és persze azokét is, akik várják ugyanezt, és talán még többet és jobbat is jövőre, hiszen a sikerre való tekintettel máris szinte biztosra vehetjük, a szervezőknek egyáltalán nem ment el a kedve egy következő alkalomtól.

Január 31, szombat, csípős reggel, leszállok a buszról, és már látom is az iskolát, ami helyet ad a sokat várt rendezvénynek, egy kiemelkedő pontnak a napjaim között. A rendezvény hirdet sok más, bizonyára érdekes esemény között animevetítést és jelmezbált, -versenyt is. Korábban, személyes beszélgetéseink, meghívásom alkalmával már hallottam arról, hogy a szervezésben bizony egy fiatal animés csapat is részt vesz, és nem tagadom, kíváncsi vagyok rájuk. A Debreceni Anime Egyesület (DAnE) gyűlésein eltöltött esték alatt sokat láttam már, persze ezek inkább voltak baráti beszélgetések, és hangos csicsergések, aranyos összevisszaságok, amikből sosem fogyott ki a lendület. A tavalyi eseményt is vidámmá tették az animés jelmezesek megjelenései, hiszen az animés az a furcsa exhibicionista fajta, aki a maga őrült jelmezével még hangos, és figyelemfelhívó szeret lenni.

Nos, a belépéskor valamit már lehetett látni, hiányzik a tömeg, hiányzik a nyüzsgés abból az embertömegből, ami már délelőtt, egy ilyen napon is tudott száz körülire duzzadni. Hamar megtaláltam az animéseket is, egymásnak pusmogva üldögéltek az egyik sarokban, és a folyosó felé nézegettek, várták a vetítést. A vetítőbe idő előtt beléptem, hogy megtudjam mi is várható, és kicsiny meglepetésemre a DAnE gyökeres tagjai ültek egyedül a teremben, és beszélgettek a várható programról. A köszönések után egyből szakmaiasabbra vettük a témát, és mint kiderült, elégedettek nem igazán lehettünk, hiszen a vetítésre kerülő filmek között nem volt túl nagy a változatosság. Az átlagos animés számára már régóta ismerős filmek kerültek a listára, Final Fantasy VII: Advent Children, Bleach és Naruto első mozik, és a Hellsing Ultimate I.

Röviden grasszáltam a vetítés előtt, megnéztem mit találok a rendezvény többi színén. A szerepjátékosok és a kártyások a számukra fenntartott teremben meglepő számot mutattak, ki is derült, hogy hova tűnt a száz belépett ember nagy része. Asztalok sokasága között, és ismerősöknek köszöngetve szlalomoztam végig a termen, gyönyörű kártyákat lestem meg csaták közben, hallottam kellemes történeteket, éppen akció közben levő harcosokat, majd visszasiettem, kicsit késve a vetítés helyszínére. Nos, a késésem nem tűnt fel, mivel a technikai csapat, két fiatal srác, még a hangok beállításán ügyködött. Az Advent Children már sokadjára akart elindulni, de a megoldhatatlannak tűnő probléma nem tágított. Pár perc múltán persze az egyszerű hibára fény derült, és elindult a film. A felirat szövegén a japánul értő közönség bizonyára mosolygott néha, és a kép is gyanúsan nem a megfelelő szélességgel rendelkezett, de már nem akadt több probléma, amíg benn voltam, ugyanis a korábban is jelenlévő, a szervezésben tapasztalatot kereső DAnE csapata idő, és valós tapasztalatok hiányában kénytelen volt elhagyni a helyszínt, s én is velük tartottam, lévén nem csak a vetítéseket megtekinteni jártam a helyszínen.

Az este beköszöntével, egy kellemes középkori bemutató végeztével elkezdődött a móka, hamarosan zene és mulatság töltötte meg a nagytermet, megérkezett az ekkorra már igen hiányolt nyüzsgés, persze most sem túlzóan, és hamarosan, amikor fiatal bandák vették át a terepet, már érezhető bulihangulat is akadt. Sajnálatosan azonban a kosztümök, amiket annyira vártam, csak mérsékelten jelentek meg, animések az esti órákra már nem is maradtak, így nem volt mit tenni, saját magam jártam körbe a megjelent beöltözőket, egy nagy csapatnyi középkorból kilépett fegyverforgatót, és pár furcsán összetartó egyént, akikről csak később tudhatta meg az érdeklődő, aki a sötétebb helyekre is elvándorolt, vámpírok Debrecen Hercegségéből...

Összefoglalva a napot, azt kell mondjam, az esemény igen kellemesen telt, habár nagy durranás nem lett, és nem is lesz belőle ezután. Az animékről, cosplayről és ezek felhajtásáról szólva, viszont nem lennék ilyen pozitív, hiszen szinte semmi sem történt úgy, ahogy egy felkészült csapattól várnánk, illetve a folyton érdeklődő jószágnak, az embernek nem jutott igazán semmi, amin csócsálhatott volna a vetítések során és után. A keserű szájíz persze kicsit épített, és kritikusi, mert ilyen rendezvény akkor sincs minden hónapban. Reméljük a következőn már jóval nagyobb és profibb felhajtást kap szívünk animált fele.

Míg mi idehaza szemezgetünk az újabb és újabb animék között, addig más országok fiai sem tétlenkednek, már ami az igényes animációkészítést illeti. Nem kivétel ez alól a koreai illetőségű SamBakZa névre hallgató trió sem, akiknek a munkássága sokunk számára ismerős lehet. Az ő kezük alól került ki a mára már ötrészessé duzzadt, több díjat is bezsebelt klipp-füzér, a There she is!, mely egy szerelmespár, Doki és Nabi történetét dolgozza fel. Tulajdonképp a már jól ismert Romeo és Júlia-történettel állunk most is szemben, egy eléggé rendhagyó megközelítésben. Ebben az alternatív világban ugyanis Romeonk nem más, mint egy macska, míg Júlia egy roppant lelkes és rajongótermészetű nyuszilány. Miután saját csatájukat megvívják, szembe kell nézniük az ítélkező társadalom nyomásával is, mi pedig megláthatjuk, hogyan válik egy pár magánélete közüggyé.
A sorozat első darabja 2004-ben hagyta el a stúdiót, majd lassan, de annál biztosabban jöttek a folytatások is, míg a befejező klip nem is olyan rég, ebben a hónapban jelent meg.
Az egyes részek alatt szöveg nincs - modern, pörgös dalok szolgáltatják a zenei aláfestést, a grafika pedig inkább az egyszerűségre törekszik, ettől függetlenül a japán animációból ismert és szeretett mimikák és gesztusok hamar megtalálták az utat a nézők szíve felé. Akinek van egy kis ideje, nyugodtan vessen pillantást a klippekre, vagy valamelyik videómegosztó portálon vagy akár a SamBakZa csapat honlapján is!

Pár perces szösszenetekről nagyon nehéz írni - pláne, ha nagyon sok van belőlük és nagyon nem kapcsolódnak egymáshoz. A Minna No Uta viszont a japán zenés animációnak egy olyan szegmense, amiről határozottan érdemes szót ejteni, még érdemesebb megnézni.
"A Minna No Uta kifejezés jelentése 'Mindenki dala' - az ötperces klippeket az NHK tévé-és rádiócsatornája sugározza naponta többször, immár 1961 óta. A program feladata tulajdonképp kitölteni a rendes tévéműsorok közötti szünetet. Míg a legtöbb epizód a kisebbeket célozza meg, nagyon sok olyan rész van, amely kifejezetten a felnőttek részére készült, így bátran állíthatjuk, hogy a show széles közönség körében tett szert népszerűségre. A MNU-nak a filler mellett közvetítő szerepe is van: új vagy akár már rég befutott, tehetséges énekesek mutathatják meg legfrissebb szerzeményüket, nem is akármilyen képi kísérettel: igényes, megbízható animátorok és rendezők felelősek a dallamok, és üzeneteik rajzokba formázásáért."
Pár előadó a teljesség igénye nélkül: Utada Hikaru, Gackt, Iwao Junko, míg a másik oldalról: Makoto Shinkai (5 centimeters per second), Atsuko Ishizuka (Nana), valamint Tomomi Mochizuki és Katsuya Kondõ (a Ghibli stúdió néhány alkotása).

Forrás:
Wikipédia

Animáció Világnapja; és itt most nem csak az animékről van szó, mert Amerika és Európa is alkot rengeteget az animációs iparban, igaz a célközönsége kisebb, és behatároltabb, mint a terjedő és elterjedt animének.
Ezt a tendenciát tisztán érezhetjük a Debrecenben ebben az évben is megrendezésre kerülő Animáció Világnapján, minek keretein belül tíz vetítési helyszínből csak egy helyen kap helyet sokunk kedvenc zsánere.
De ez legyen a legkisebb bajunk. Legalább nem kell választani, illetve szétszakadni két érdekes vetítés között, és mellesleg jó lehet találkozni azokkal, akik hozzánk hasonlóan szeretik a Japán filmipari remekeket.

Mint szervező nem is mondhatok mást, csak azt, hogy remélem minél többőtöket láthatlak a vetítések között beszélgetni, ismerkedni.
A most harmadjára megrendezésre kerülő rendezvényt Debrecenben úgy formáljuk egy kicsit évről-évre, hogy az animések kicsiny szubkultúrája egyre-egyre kijjebb dugja az orrát, és egyre nagyobb számmal jöjjön el, mutassa meg magát a többiek, és mindazok számára, akik ugyanúgy vevők lennének az animék világára, mint ők maguk, mert sokszor csak az éppen megtörténő mozdulaton múlik, hogy odamegyünk-e a másikhoz, vagy sem, illetve elmegyünk-e egy olyan eseményre, mint a 28-i világnap.
Gyertek el, és hozzátok el a barátokat, bartnőket, kiscsaládot, nagycsaládot, és egyébként is, mindenkit akit tudtok!

Októberben a népek,
Animéket néznek.

Linkek:
Apolló Mozi - moziműsor
Az Animáció Világnapja 2008 - hivatalos oldal

Elvben nem kapcsolódik szorosan a blog témájához, de gondolom, sokan szerettek mangát is olvasni, és esetleg nem csak netről letölteni. Ha otthon próbáltok meg beszerezni, az elég súlyos összegbe kerül és nagyon könnyen nagyot koppanhatsz.

Nézzünk meg két népszerű beszerzési módot. A Trillian amerikai kiadású képregényeket rendel meg itthonra, és azt tisztes felárral értékesíti. Elvben bármit meg tudnak rendelni, és egy-két hónapon belül át is veheted az üzletükben. Én mégsem ajánlom őket, mert egyrészt óriási felárral dolgoznak (eredeti ár közel kétszerese), másrészt pofátlanul hanyagok a rendelés felvételében. Az enyémet többször is sikerült elfelejteniük, illetve egyszer eladták másnak, amit kértem. Az utolsó alkalommal is személyesen mentem be, mire a faszi megkért, hogy a biztonság kedvéért még regisztráljak a honlapjukon is. Nem hiszem, hogy ennek ennyire bonyolultnak kellene lennie.

A másik népszerű a Bookline. Elég sokmindent rendelhetsz, ám a kínálat baromi hézagos, gyakori, hogy egy-egy tétel hiányzik egy sorozatból.

Nincs mit tenni, külföldről kell rendelni/hozatni. Ha hazahozatod, az barom drága, érdemesebb nyugat-európából rendelni, ha él kint bármilyen ismerős, akkor a dolog egyszerű, és nem drágább, mintha az USA-ban vennéd meg. Így 5-8 euróból kijön egy tankoubon, ami azért mégiscsak jobb ajánlat, mint az otthoni lehetőségek.