A Japánból néha kiszállingózó párperces animációk mindenkit meg tudnak lepni. Nem hiába, általában ők azok, akik valamilyen kísérletezgetés végeredményei, és mint olyanok, játszanak a nézők zsigereivel és érzéseivel. Már írtunk a She and Her Cat című ötperces remekről, ami Makoto 1999-es kreálmánya, és mint ilyen, nem meglepő, hogy hallhattunk róla.

Az viszont már inkább meglepett, hogy a Comedy, és társai, merthogy vannak neki sokan, kifejezetten mintha rejtőznének a nyugati szemek elől, a Studio4°C, a filmet jegyző szinte ismeretlen animációs vállalat, pedig szintén alig érzékelhető. Pedig kicsiny utánanézéssel olyan dolgokat deríthetünk ki róluk, hogy ők készítették többek között az Animatrix három részét, illetve olyan filmeket is, mint a Memories sorozat. Ha kicsit jobban megnézzük a vállalatot, már meglepődni sincs időnk azon, hogy miért is találunk ilyen filmeket a nevük alatt.
Talán az első név, akit kidob a gép Koji Morimoto, aki, a már említett alkotásokon felül nem egy jelentős anime illetve alkotó környékén jegyzi magát, úgy mint az Akira animátora, illetve Miyazaki mellett a Kiki's Delivery Service animátora. Egy másik név, jelen filmünk rendezője, Koichi Mashimo pedig szintén letett pár kifejezetten ismert animét az asztalra. Az ő listájában csipegetve látjuk a Noir-t, a .hack// filmeket, a Tsubasa Chronicles-t és a Blade of the Immortalt is.

Halálosan komoly. Sötét. Borzongató.

Vagy mégsem.

Az alig tíz perces rövidfilm hátborzongatóan kezeli azokat az elemeket, amiket a filmes tudomány már évtizedek óta a legklasszikusabb horrorfilmekben használ. Használja őket olyannyira, hogy az ember már előre megborzong, amikor a bevezető monológ és a vele párhuzamos képek felfedik előttünk a ködös és sejtelmes erdőt és várat, ahol a titokzatos kardforgató él, majd amikor a monológ csöndjébe beleszivárognak az Ave Maria elnyújtott tónusai, valószínűleg mindenki automatikusan a fejébe tóduló legszörnyűbb képekkel készíti fel magát a filmre.
Jellemző, hogy a sejtelmes bevezetés után hamarosan emberközelibb lesz az emlék, majd hirtelen biztosan elnevetjük magunkat, hiszen túl sokáig mi sem görcsölhetünk azon, hogy mi lesz, majd végül megtekinthetjük a Schubert Luciferéhez méltó befejezést, lévén a mű ihlette a kisfilmet. Máshová nem is nyúlnék magyarázatért, olyan mértékben érezni a darabon a Japántól idegen vonásokat a történeten.

Mint az már említve volt, a filmben a vizuális elemeket roppantul megtalálták. Az alakábrázolással az animáció egyértelműen szakít a japán hagyományos formákkal, és végre vészesen európaiak az arcok, míg a kevés színhasználat is hozzátette a maga hatását a műhöz. A kísérteties múlt idézése, és a kevésbé élénk jelen mind az elmúlás folyamatos, félelmetes érzését vonja az egész filmre, amitől minden, ami nem komor vagy zord, azonnal fekete humorrá, vagy furcsán, abszurdan érzővé válik.
Remélem a hangzáshozhozzá sem kell tennem semmit, nálam a választás automatikusan tíz pontot hoz a hangoknak, és félelmetesen hozzáad az európai hangulathoz. Szó szerint.

Akár borzongani, akár látni egy cseppnyit a régi álmokból, rémálokból persze, akár látni valami újat, ami valahonnan nagyon ismerős, akármit is szeretnénk, pár percét mindenképpen megfizeti az anime. A fekete humor kedvelőinek ínyenc csemege, míg a komolyabb érdeklődéssel felvértezettebbek is bizonyára elhümmögik majd magukat.

Kötelező darab.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Választottam annak idején egy nagyon nehéz témát, a családon belüli kapcsolatok megjelenését az animékben, ami eljuthat odáig is, hogy később akár komolyabb, társadalomtudományi munka is születik belőle. A probléma, itt magát a témát jelentve, két igen erős pólusból tevődik össze, és mindkettő igen komoly társadalmi véleményfotmáló erőt képvisel.
Jómagam mindíg is elsődlegesen vizsgáltam a vérfertőzést, mint való életből származó, sokrétűen megjelenő, lerázhatatlan jelenséget Japánban és a Távol Keleten. A témában, általánosan és globális szinten író tudományos munkák ignoránsan viseltetnek az emberi tényező, mint pszichikális jelenség felé. Nagyon kevés munkában jelenik meg az érzelem, mint lehetséges okozó, illetve alakító erő a kapcsolatban, miközben a biológiai folyamatok, és evolúciós elméletek, majdhogynem kizárólag az állati szintű tényezőket tárgyalják ki a témával kapcsolatban.
Azonban, kutatásaim során, illetve túlzottan beleásva magam a biológia illetve a társadalomtudomány számtalan ágába, rá kellett, jönnöm, hogy még ha tökéletesen tisztában leszek a vérfertőzés, mint jelenség viselkedésével és megítélésével, akkor sem leszek sokkal közelebb ahhoz, amiért elkezdtem a problémával foglalkozni, hiszen az animék Japánbeli megítéléséről sem tudunk sokat, nem hogy egy nagyon kérdéses jelenség megítéléséről az animékben. Ezért láttam neki, félretéve az eddigi kutatásaimat a társadalom és az anime alapvető találkozásával foglalkozni, hogy aztán majd következtetéseket vonhassak le az animék valóságot tükröző mivoltának, illetve a megítélés kérdéseiben.

Az alapvető általános feltételezés szerint, csakúgy mint az összes fikció, az anime is egyfajta nem létező, akár teljesen irreális, akár szupernaturális világot hozhat létre, amiben viszont mindenképpen, ha a legmegbúvóbb nyomokban is, de jelen kell lennie valamilyen benyomásnak abból a közegből, ahonnan származik. Ilyen pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor akár Európai, vagy Amerikai környezetet mesélő animében jelen van a bento, a tetőn étkezés, illetve a szülői szigor, vagy éppen a jelenlét teljes hiánya, és talán akkor is, amikor a testvérek, szülő-gyerek közötti kapcsolatról akkor sem esik szó, javaslat, meggyőzés, ha a barátok, vagy ismerősök tudnak róla.

Az út, amíg valódi, és bizonyított információkat hozhatok fel, mint tényleges eredményt, még nagyon messze van, de bízhatunk benne, eljön még az idő, amikor közelebbről vizsgálódhatok, és közvetíthetek majd az AnimeComment számára.

A téma utolsó írása
 

Amikor ott álltak egymás előtt, olyanok voltak, mint a hegy és a domb. A hegy kopár, és zord, a domb virággal teli, hívogató.
Hogy mikor változtak meg, nem tudom, de a domb zöldje megkopott, a hegy tetején pedig, kinőtt végre egy virág...

Bennünk nem volt meg az, amit annyi éven át ott lenni véltünk és áltattuk magunkat, hogy létezik, míg ők akaratlanul is átélik és érzik, olyan erővel mint mi talán soha, annak ellenére, hogy tudják, nem lenne szabad...

Mindaz ami nekem, és velem együtt mindenkinek érthetetlen és megérthetetlen őrület lett egy kedves kis apróságból, nekik kellemetlen és szokatlan korlátokból lett gyönyörű, mégis fájdalmas szenvedély...

Kell-e értékelni a világ legelhasználtabb kliséjét használó filmet? Kell-e törődni a művészi értékkel, a megvalósítással, ha a tartalom a világ egyik legérthetetlenebb, és legbotrányosabb jelensége? A művészet, mint szó lenne a kulcs az elfogadáshoz, még ha az csak tizenháromszor húsz percig tartana is? Túl sok olyan kérdést tudnék még feltenni, amivel egyfolytávban évekig tölthetnénk meg ezeket az oldalakat, de azt hiszem, és még csak nem is tudom, hiszem, nem érdemes. Nem érdemes egy ilyen filmet kívülről nézni, mint egy a boncterem fölött a vizsgálóablakból dirigáló professzor, hanem inkább operálnunk kell, ott lenni, ahol az összes titkot meglátjuk, és ehhez el kell fogadnunk, és át kell élnünk: testvérszerelmet látunk, hallunk, érzünk.
Részesei vagyunk egy csodálatos, egyszerre kínzó érzéseket keltő történetnek, teli megfoghatatlan korlátokkal, általunk kreált falakkal, és egy érzéssel, ami mindezt semmivé teszi, és megváltoztat két embert úgy, ahogy másokat, körülöttük bárkit, sehogy sem fog.
Mégsem kell megijednie senkinek, ez a sorozat nem kedvez a romantikát kedvelőknek jobban, mint bárki másnak. Mindez benne van, azonban van legalább annyira realista, ködös és megtévesztő amennyire a manapság létező világ, ami elől mindanyian menekülünk.

A Koi Kaze sztorijának, vagy inkább a történet vezetésének kiemelkedő pontja a mellbevágóan reális pszichológia. A szereplők szinte körülrajzolják azokat a viselkedésformákat, amikben mi is leéljük az életünket, és talán ez az az oldala a filmnek, amitől igazán ijesztővé válhat a néző számára. Ha csak egy cseppnyire is átéljük valamelyik szerepet, azonnal belekerülünk a helyzetbe, amiről csakis mi tudjuk, miként vélekedünk, és ha ez számunkra, a lelkünk számára sok, nem csak, hogy nem tudunk majd később azonosulni az animációval, de kérdéses, hogy tudunk-e róla jót mondani egyáltalán.
Természetesen ide is jut pár kérdés. Ha feltételezzük, hogy a Koi Kaze Japánban egy szokványosnak mondható romantikus seinen, akkor vajon mi szűrhető le abból, hogy ezt a sorozatot a Japán tizenévesek is átlagosként, szokványos történetként értékelhetik, illetve a rmantikus gyűjteménybe ugyanúgy bekerül, mint hagyományos kapcslatokat mesélő társai?

Mégis, ha a Koi Kaze nem az lenne ami, egy hagyományos kis történet lenne egy idősebb férfiról és egy iskolásról, akkor mennyire éreznénk ugyanúgy magunkat, mennyire lenne szép a tiltott romantika, illetve mennyire lenne megfogó a szereplők lelki világa, amibe kívülről beláthatunk. Valószínűleg koránt sem ennyire, de akkor talán nem is beszélnénk Koi Kaze-ról. A történet úgy lett gyomrot és térdet remegtető, zsebkendőszorongató, hogy két testvér szenvedését néztük végig a képernyőn, és talán pont ez az, amiért a végignézés után egy kicsivel széleseb képben is tudunk a világra gondolni. Pont úgy ahogyan ez az írás, talán egyre több kérdést is felteszünk magunknak vagy egymásnak, és végül sokkal többet értünk meg magunkból és másokból, a világból, mert még akkor sem csak a filmről szól minden, ha csak arról beszélünk.

És ha már beszélünk, biztosan megemlítjük azt, ahogyan a szereplők kinéztek, mozogtak, változtak és beszéltek. Ez is hozzá tartozik a teljes képhez, méghozzá nagyon is pozitív előjellel. Mindkét főszereplő hangja, de szerencsére általánosan az összes szinkron a kiváló  kategória felső határát súrolja az érző háttér sugárzik, a hangszínek élesen és lágyan változnak, mi pedig mindig  érezzük, hogy kiben mi változik. Az ábrázolás azonban más, azaz még egy újabb kérdés. Hogy miért nem tökéletesebbek, és miért nem élethűbbek a karakterek megjelenései, számomra kicsit homályosak. Ugyan nem tökéletesek, egyáltalán nem az utcáról szalasztottak az emberalakok, mégsem volt bajom azzal, hogy ott érezzem mögöttük, vagy méginkább bennük a lelket. Mit tesz a különbség, mit tesznek a fehéren sötétlő nyitott szájak, a néha kipukkanó illúzióbuborékok, amikor a kifejezések elnagyolódnak? Talán pontosan jótékonyan megelőzik az átélést, vagy éppen megakadlyozzák a figyelmünk eltrelődését? Talán mindkettő.

Nehéz a film, nem is gyereknek való, de még csak tizenévesnek se nagyon. Nem éri meg úgy megnézni, hogy van amit nem fogunk belőle megérteni, mert amit elszalasztunk az jóval több mint "csak egy film." Tapasztalat, kíváncsiság, gondolkodás és megértés mind születhet a film nyomán, de vigyázni kell. Ha valami tiltakozik ellene nem szabad magunkra erőltetni az epizódokat, kiszen mindig lesznek még üres, bágyadt, gondolatoktól forrongó éjszakák és mások, akikkel kibeszélhetjük a film után, ami előjön belőlünk. Talán erre mind szükség lehet.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A következő Miyazaki- anime a sorban az 1988-as Totoro – A varázserdő titka. Egy mindenféle rejtett utalástól és mögöttes tartalomtól mentes, imádnivalóan aranyos gyerekmesének lehetünk részesei, ha rászánunk erre a műre másfél órát.
A történet főszereplője a 11 éves Satsuki és 4 éves húga, Mei. A kislányok édesapjukkal a zajos Tokióból egy új házba költöznek az erdő mellé. A költözésnek szomorú oka van: édesanyjuk súlyos beteg, már rég nem jöhetett haza a kórházból, és az ő számára szeretnének ideális körülményeket teremteni majdani hazatérte után. Mei élvezi az új helyzetet, napközben az udvaron játszik, vagy a fák közt barangol, és összebarátkozik annak védőszellemeivel, a szőrmók totorokkal. A különös varázslények nem mutatják meg magukat akárkinek, a felnőttek előtt például láthatatlanok. Satsuki is ég a vágytól, hogy találkozhasson a furcsa szerzetekkel, és a szerencse mellé pártol: a legnagyobb totoro egy nap megáll mellette a buszváróban, elviszi az édesapja esernyőjét, felszáll egy macska alakú buszra, előtte azonban búcsúzóul még néhány elültethető magot ad ajándékba.
A Totoro igazából nem szól semmi különlegesről: bemutat egy ideális kis családot, a segítőkész szomszédokat és kiemel egy rövid időszakot életükből. Nincs harc, akció, megoldandó probléma – bár az édesanya elvesztésétől való félelem beárnyékolja a gyerekek boldogságát, a történet végére ez a veszély is elhárulni látszik. A természet tisztelete itt is megjelenik, de nem a korábbi példázat- stílusban, hanem a szereplők viselkedésében, természetszeretetében köszön vissza.
A seiyuuk igazán kitettek magukért: a két kislány viháncolását, sikítozását, kiabálását a lehető leghitelesebben sikerült visszaadni. A grafika a Miyazakitól megszokott színvonalat hozza, bár az öreg nagyinak kivételesen nincs kampós orra. Nagyon vicces volt, hogy egyes szereplők mennyire nagyra tudják tátani a szájukat, és Mei igazán aranyosra sikerült.
Ezt az animét a lehető legnyugodtabb szívvel ajánlom a legkisebbek figyelmébe, biztos vagyok benne, hogy érteni és szeretni fogják. Az idősebbek pedig igyekezzenek gyerekszemmel nézni, különben könnyen abba a hibába eshetnek, hogy irreálisnak titulálva a mesét apróságokon kezdenek kötekedni.
És hogy vajon csak a két kislány élénk képzeletéből léptek elő a koromcicák, a totorok és a macskabusz, vagy tényleg léteznek csodák és varázslények? Úgy gondolom, ezt döntse el mindenki saját maga.

Értékelés:10

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

„Ezer évvel az ipari civilizáció összeomlása után rozsda és törmelék borítja a Földet. Átokfölde felett a gomba módra szaporodó halálos erdő mérgező dögpárát áraszt. Átokfölde terjedése az emberi faj maradékának létét fenyegeti.” 

Miyazaki Hayao egyik legkiforrottabb és legnépszerűbb korai animéjével állunk szemben (magyarul is megjelent, címe: Nauszika – A szél harcosai). Nemcsak a rendezés és a rajzolás munkáit látta el, Miyazaki maga írta a forgatókönyvet is, saját mangája alapján. Ebből adódóan azt hiszem, ez az egyik „legmiyazakisabb” anime, a mester legtöbb későbbi témája, motívuma és az értékrendje is tisztán megjelenik benne.

A fent leírt alapszituációból kiindulva megismerhetjük Naushikát, az erős és talpraesett fiatal lányt, aki a Szél Völgyének hercegnője. A Völgy szerencsés helyzetben van, a mindig fújó szélnek köszönhetően nem veszélyezteti a közelben terjeszkedő Átokfölde gyilkos párája. Lakói békésen élnek, erejüket megfeszítve próbálják megóvni ezt a kis paradicsomot, és mindenek felett szeretik hercegnőjüket, aki gyakran barangol Átokföldén, annak titkait lesve. Egy nap azonban rejtélyes repülő zuhan a Völgyre, aminek rakománya – mint kiderül – a világ roncsait évszázadokkal ezelőtt felégető démonok egyikének újjáéledő teteme. Az idilli állapotoknak ezzel úgy tűnik, örökre vége szakad, és a Völgy népének feje felett megindul a harc a szomszédos országok között.

Félelmetes az az utópia, amit az anime bemutat: az emberiség esztelenségében addig gyötörte a Földet, addig szipolyozta erőforrásait és addig szennyezte ész nélkül, míg az megálljt parancsolt. A természet megelégelte az ember áldatlan tevékenységét és fölé kerekedett: a földdel tette egyenlővé a városokat, romba döntötte az emberi civilizációt minden vívmányával együtt és csak keveseket kímélt meg. Az ember ostobaságával pedig csak tetézte a bajt: az utolsó pillanatig nem volt hajlandó beismerni gyengeségét, és harcolt a feldühödött természet ellen, amíg csak el nem érte a teljes pusztulás állapotát. Ám az ember még ekkor sem tud nyugodni: a történet jelenében a megmaradt országok maroknyi népessége még mindig nem ébredt rá, hogy jobban járna, ha megpróbálna együtt élni a saját magának köszönhető helyzettel – ehelyett gyilkos háborúkat folytat és a már többször elpusztíthatatlannak bizonyult Átokfölde elpusztítására tör.

Egyértelmű a párhuzam a történet szereplői és korunk embere, a világban jelenleg zajló folyamatok és a felvázolt „megtorlás” között. Miyazaki animéje minden erejével azt ordítja az arcunkba, hogy kapjunk a fejünkhöz, ha még nem túl késő, és gondolkozzunk el rajta, hogy hogyan éljük fel a tartalékainkat és életterünket a mindenható fogyasztói társadalom normáit követve, és véssük eszünkbe, hogy a természet okos: megjegyzi, hogy mit követtünk el ellene, és egy nap megbosszulja (mint az anime vége táján előtérbe kerül, a természet másképp is okos: ha hagyják, képes megtisztítani önmagát mindattól a mocsoktól, amivel az emberiség elárasztotta)

Ha mindenáron negatívumot akarnék keresni, talán a zenét említeném, ami a tipikus nyolvanas évekbeli stílusjegyeket viseli magán (mivel 1984-es műről beszélünk, ez igazán nem csoda). A fentiek után viszont azt mondom, hogy teljesen mindegy lenne az is, ha háttérzeneként csikorgó fűrészeket hallanánk, az sem vonna le túl sokat az anime értékéből.

Végezetül ajánlanám ezt az alapművet mindenkinek nem csak megnézésre, hanem utána történő nagyon erős elgondolkozásra is arról, hogy ő vajon mit tesz, és nem tesz meg Földünk és egyben a saját maga jól megfontolt érdekében.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Talán mindannyian emlékszünk még az igazi ifjúsági filmek idejére, amikor a magyar filmekben gyerekek és fiatalok hozzánk hasonló napjait nézhettük végig, kicsit másként, mindig valami kalanddal, valami csipetnyi varázsporral feldobva.
A Toki wo Kakeru Shoujo, merthogy ez az anime tisztességes neve, ugyanezt a hangulatot kelti bennem minduntalan, és mindig újra meg újra a képernyő elé ültet.
A szereplők élete, ahogyan a problémáikkal, érzelmeikkel, és a furcsaságokkal megküzdenek, minden olyannyira reális, hogy máris Japánban érezzük magunkat...

Igaz az anime elejétől kezdve nem történik semmi, nem hinném, hogy izgatott volna, ha egy buta apróság körül forog az egész film, mert ezt a hatást, ezt a szinte fogható, élettel teli animációt nem lehet megunni. A háttér is megszólal, a stílus egyszerűen rajzolja magát tovább a képzeletünkben. Minden annyira átélhető, és annyira emberközeli, hogy azt érezhetjük, ha kinyújtjuk a kezünket, belenyúlunk a képernyőbe, bele is esünk a világba amit látunk.

Azért mégis történik valami, hogy véletlenül se csak a szimpla illúziót szeressük a filmben, és főhősünk olyasmire ébred rá, ami megváltoztatja az egész életét, mindezt anélkül, hogy kiugrasztaná önmagát gyermeki valójából. Nem történik heroikus pálfordulás, nincsen világmegváltás, egyébként világvége sincs, minden a maga medrében folyik tovább, és mindaz amivel a főhősünk ezután megküzd az sem több a saját butaságainál, illetve vakságánál. De szerethetősége pont ebben van. Bugyuta, felelőtlen, és végtelenül naiv módon pazarolja el újonnan jött lehetőségeit, pontosan ugyanúgy, ahogyan addigi életét élte, hogy aztán kicsit felnőjön a mű végére.

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Egy fiú és egy lány, akiket egymás mellé sodort a sors, majd eltépett egymástól az élet. Ennél többet kár lenne mondani, de talán még így is sokat mondtam mindazoknak, akik imádnak maguk felfedezni egy alkotást.
A Byousoku 5 Centimeter a 2007-ben készült animék krémje, kvázi bizonyíték arra, hogy léteznek még alkotók, akik képesek a mai, minden más ághoz hasonlóan, profitorientált médiaiparban is keresztülvinni igazi mesterműveket.

Hogy miért vagyok benne biztos, hogy az 5 Centimeter Per Second mestermű? - Nos, nálam jobban hozzá- és szakértők állítják, a tehetséges, nagy hatású embereknek van a legsokszínűbb hatása környezetükre. Legalább annyira megosztják, mint egybeolvasztják az embereket maguk körül, de minden esetben igaz, hogy szinte mindenkire tevékeny hatással vannak. Ez az igaznak bizonyuló tézis pedig ugyanígy értelmezhető művekre is...

Hogy ezek ellenére mégis teljesen megosztja a nézőit az alkotás, annak főként a történetvezetés, azaz részben az előbb említett eszközök az okai. Sokunk, és most nem kizárólag az animefan társadalomról beszélek, túlzottan hozzá van már szokva a felgyorsult cselekményű, túlzott hatásokkal dolgozó, és feleslegesen érzékeket aktiváló filmekhez, amelyek ugyan időlegesen igen hatásosak, hosszú távon torzíthatják az érzékelésünket, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

Sokan felejtünk el, sajnos nem meglepően, megborzongani a természet orrunk előtt fekvő csodái láttán, megnézni a távolban a naplementét, csak azért eltűnni egy éjszakára a városból, hogy az éjszakai égre pillantsunk a tökéletes csöndben.
Hányszor gondoltunk úgy a párunkra utoljára, hogy ténylegesen bukfencet vetett a gyomrunk, vagy éppen vágytunk a szerelemre, hogy az tényleg fájt?
Az életünk rövid és teli van közönnyel, nyögvenyelős, szürke, fáradságos időkkel, de ha nem is nézünk magunk köré, csak a képernyőre, akkor előbb utóbb azon kaphatjuk magunkat, hogy átrohantunk ezen a rövid időn, és nem is néztünk szét magunk körül igazán.

Az anime érdeme, és szinte sikoltozó mondanivalója mindaz, amit a sietősek nem fognak meglátni benne. A vontatottság, a felszín alatt, pár mondat vagy képkocka erejéig megjelenő tényleges üzenet, életkép az, amit sokak valószínűleg nem értenek meg, vagy éppen nem jól értelmeznek.
Ha valaki képes a felszín alá látni, az sem feltétlenül elég, hiszen a probléma, amit végül kézhez kapunk maga is egy több felől megközelíthető téma, amelyek közül csak kevés megközelítés vezet valódi eredményhez.

"Napjaink rohanó világa." Sokszor halljuk a kifejezést, és szinte soha nem gondolunk bele, hogy valójában mit is jelent. Ez a világ, a kifejezés legalábbis, sok mindenre jó, legfőkképpen saját magunk félrevezetésére.
Ha ez a világ valamiért rohan, az éppenséggel miattunk van, hiszen mi rohanunk benne. Ha valami a rohanó világ miatt történik az tehát miattunk van. Csináltunk tehát egy céltáblát, amire lőhetünk ha nem akarjuk bevallani, hogy elrontottunk, vagy éppen folyamatosan elrontunk valamit...

Makoto Shinkai többi munkájához hasonlóan ebben a műben is érezni lehet a különlegesen jellegzetes jövőképet, ami mit sem változtat a tényen, hogy mi emberek ebben a jövőképben is ugyanolyan elesettek és hibákkal teliek maradunk, mint amilyennek ismerjük magunkat.
Makoto, nem csak ezzel az egy munkájával, de az összessel, mintha folyamatosan igyekezne megmutatni Japánjának, az embereknek, hogy egyáltalán nem jó irányba haladnak, azzal, hogy a jövőbe néző tükröt rak eléjük időről-időre, és egy fájó ponton, happy end nélkül, ha úgy tetszik realisztikusan bontakoztat ki egy rövid történetet, úgy hogy az mindig kora legszebb és legfigyelemreméltóbb filmje lesz. Nomeg, ha megértik, a legfájdalmasabb...

Ezt a furcsa kontrasztot megfigyelhetjük a Byousoku 5 Centimeteren is. Képminősége fantasztikus, animációja már-már élőképet megszégyenítő, mégis jellegzetes anime marad.
A történetet kiválóan támogató időzítéssel hatásvadász módon játszadozó természetábrázolások talán a legemlékezetesebb pillanatok, amiktől néhol egyszerűen elállhat az ember lélegzete.
Ebből a környezetből ugranak ki az emberek, főként a főszereplők, mint érzékelhetően animésen rajzolt karakterek, hogy folyamatosan vonzzák tekintetünket és könnyítsék tudatalattinknak a behelyettesítést.

A zenei aláfestés kellően lágy és olyannyira behódol a filmnek, hogy aligha hiszem, bármikor be tudnám azonosítani a filmkockák nélkül a valódi zenét, de ez fordítva is igaz, nem hiszem, hogy sok más ennyire a filmmel együtt élő muzsika született volna az utóbbi időkben.
A szinkron nem érdemel túlzott emlegetést, hiszen nem sok beszéd zajlik, viszont azt kiemelt helyen meg lehet említeni, hogy a főszereplő, és mesélő hangja kiváló választásnak bizonyult a kívánt hangulat folyamatos érzékeltetése szempontjából, talán azért, mert Makoto Shinkai pontosan tudja mit akar elmondani, és azt hogyan akarja a tudtunkra adni.

Hogyan is fejezzem be... Ez a film valahol gyerekeknek is kell, hogy látható példa legyen, mégsem ajánlanám teljes szívvel bárkinek, bármilyen korban, a lényeg csak azon van, hogy képes e megérteni a néző mit lát. Ez az alkotás olyasmi, amivel emlékeztethetjük magunkat arra, hogy mit akartunk, álmodtunk, és mit tehetünk még azért, hogy ezek ne vesszenek el. Ez az, ami kiütheti a naivitást a fiatalabbak szeméből, és megmutathatja nekik, hogy mi az, amiért egyáltalán nem jó felnőttnek lenni, megkomolyodni, elfelejteni a régi vágyakat és álmokat, átlagos, robotoló boldogtalanságban leélni azt az életet, amitől annyit várnak még.
Ez az anime nem fáradt, munka utáni estékre való, sem kóla és popcorn mellé. Bárki aki végig akarja nézni jobban teszi, ha friss fejjel ül le a képernyő elé, hogy tényleg értse amiről a sorok és képkockák közötti sugallatok szólnak.



Értékelés: 10

Linkek:

Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime