Tonari no Kaibutsu-kun

2014.09.09. 05:54

Kedves Olvasók!
Fogadjátok újra szeretettel Kiyonori Kitae kritikáját a blogunkon!

 

tonari2.jpgGondolom, mindenki ismeri a felfújtakat. Kívülről gyönyörű díszítés borítja őket, azonban ha az ember veszi a fáradságot, és belenéz, szembesül vele, hogy maga a sütemény kevés anyagot tartalmaz. Persze ennek ellenére finom, csak épp nem elég egy főétkezésre, és általában nem fogja meg úgy az embert, hogy az illető évek múltán is vissza-vissza gondoljon rá.

Az amerikai filmipar népszerű lett, és ezzel együtt megkezdődött a tömeggyártás. Mára már csak minden tizedik vagy huszadik film igazán jó, a többit pedig speciális effektekkel és kevéssé tehetséges, de előnyös kinézettel rendelkező színészekkel adják el. Ennek egy jó példája a Transformers 4, ami három óra hosszú, a története egyenlő a nullával, és mégis hatalmas bevétel fűződik a nevéhez. Sajnos az animeipar ugyanezt a tendenciát mutatja, az előző példához hasonló a Guilty Crown, ami egy csodálatos grafikával rendelkező sorozat, viszont nagyjából semmilyen logikus és izgalmas cselekményt nem tartalmaz. Mint a felfújtak.

Ki nem látott még csillogó szemű shoujo figurákat? Egyértelműen a romantikus történetek estek először áldozatul a tömeggyártásnak, mert ezeket a legkönnyebb eladni, hiszen sok embernek elég a cukormáz, nem néznek bele, és nem is zavarja őket a tartalom hiánya. Őszintén szólva az Itazura na Kiss volt az utolsó olyan shoujo (2012 nyarán láttam), amire azt tudtam mondani, hogy ez a rengeteg giccs és hülyeség ellenére tetszik. Ezután sok szezonális, újonnan indult műfajtársával próbálkoztam, de hamar lelohadt a lelkesedésem, inkább dobtam az összes nyáltenger sorozatot. A Tonari no Kaibutsu-kunt a nővérem hatására kezdtem el, és 1 rész elég volt ahhoz, hogy igazán lenyűgözzön a komolytalanságával, de ugyanakkor magával rántson. Hiába készült 2012-ben ez a sorozat, mégis minőségi lett, a Brains Base stúdió többi munkájához hasonlóan (Durarara!!, Baccano!, Natsume Yuujinchou stb).

Yoshida Haru a kelleténél nagyobb verekedésbe keveredik, ezért felfüggesztik, majd a büntetés lejárta után sem akar iskolába jönni. A bajkeverő, fekete hajú és szemű fiútól mindenki tart, az emberek nagy része legszívesebben messziről elkerülné, és pont ezért kerül a képbe Mizutani Shizuku, az érzéketlen, tanulásmániás lány, aki megkapja a feladatot: vigye el a házit a zűrös osztálytársnak. Ezen a ponton a nézők a jól megszokott sablonokat láthatják körvonalazódni, mondjuk kiderül, hogy valamilyen trauma miatt zárkózott be a srác, de a lány csak azért is utat talál a szívéhez. Jelen esetben azonban ezt Haru nem teszi lehetővé, ugyanis egy ötéves szintjén viselkedik és naiv örömmel fogadja Shizukut, barátjának tekinti, és elég gyorsan szerelmet is vall neki a maga tapintatlan, sokkoló módján, Shizuku pedig egészen egyedi módon reagál, és ezzel megkezdődik a páros közös története.

Haru és Shizuku különös, a shoujo történelemben talán egyedülálló páros, ugyanis mindketten független, önálló emberek. Haru például annak ellenére, hogy szereti Shizukut, végig kezelhetetlen és agresszív marad, Shizuku pedig céltudatos és érzéketlen. Persze vannak pozitív tulajdonságaik is, csak épp az a furcsaság lép föl a sorozat folyamán, hogy egyikük sem válik hibátlan csodálatossággá a szerelem hatására. És pont ezért szerethetőek. A mellékszereplők szintén sokan vannak, és a butácska szépségtől az antiszociális gimnazista lányon keresztül a nagy riválisig minden karakter megtalálható közöttük, és valahogy mégis sikerült megoldaniuk a készítőknek, hogy egyikük se váljon idegesítővé.

A grafika szép, bár messze van a reálistól, de nem rossz értelemben. A színek erősek, de nem zavaróak, a karakterdesign nyilván a legnagyobb részben a mangakának köszönhető, de ettől függetlenül meg kell említeni, hiszen az anime részét képezi, és nem lehet rá panasz. Az árnyékok leegyszerűsített, kissé furcsa ábrázolása pedig inkább egyedivé tette az összképet, mintsem rontott azon. A zenével sem nyúlt mellé Nakayama Masoto, annak ellenére, hogy eddig alig-alig foglalkozott ilyesmivel. Az opening hangulatos, bár nekem a zenéje nem tetszett különösebben, de ez szerintem inkább ízlés kérdése, képileg viszont zseniális, igaz, kissé elvont és kaotikus, de ezzel nagyon jól tükrözi magát a sorozatot, és ugyanakkor azt is érezteti, hogy miért más a Tonari no Kaibutsu-kun, mint a legtöbb shoujo.

Ha a fentebb leírtakat összegeznem kéne, azt mondanám, hogy ez az anime az ipar ellaposodása, unalmassá válása ellenére is teljes odafigyeléssel lett elkészítve, egy percre sem próbál jóllakatni minket a cukormázzal. Ennek ellenére természetesen ez is rendelkezik negatívumokkal, például a közepe táján kissé ellaposodik és nincs vége. Igaz, a folytatás lehetősége fennáll, mégis zavaró, hogy a Tonari no Kaibutsu-kun teljességgel lezáratlan, és a főszereplőink románcával kapcsolatban sem kapunk egyértelmű választ (bár szerintem magától értetődő a pozitív végkifejlet).  Szóval ezzel a sorozattal kapcsolatban is felmerülnek problémák, én mégis alkalmasnak találom a megtekintésre, főleg abban az esetben, ha valaki unja a tökéletes herceg és az esetleg félős, de mindenképpen ügyetlen lányka párosát.

Értékelés: 8.4

Linkek:
Wiki
ANN
AoiAnime

Kaze Tachinu

2014.06.27. 20:04

Ismét majdnem egy év eltelt, mióta a legutóbbi bejegyzés megjelent itt, a blogon, éppen ideje volt tehát, hogy feltűnjön egy ronin (fehér lovon?), és megmentsen minket a végleges süllyedéstől. Olvassátok szeretettel Kiyonori Kitae tollából a legújabb kritikánkat!

 

Kaze-tachinu_1.jpg

"The wind is rising, we must try to live."

Mindenki, aki akár egy fikarcnyit is érdeklődik az animék vagy akár Japán iránt, ismeri Miyazaki Hayaot, a japán Walt Disney-t, aki elkészítette az egyetlen Oscar díjas animét, mely legyőzte a Pixar, valamint a Disney összes nyugaton nagy hírnévnek örvendő filmjét. Miyazakiról órákig lehetne írni, hiszen 1971-ben kezdte pályafutását és utolsó filmje 2013-ban, 74 éves korában látta meg a napvilágot, és ennek a 42 évnek sok zseniális film lett az eredménye, kezdve a Kaze no Tani no Nausicaa-val (Nauszika - A szél harcosai), a Mononoke Himén keresztül a Vándorló Palotáig, és persze ne felejtsük a Porco Rossot, Kiki és Chihiro kalandjait valamint a kis halkislányt, Ponyot sem. És most elérkezett ennek az embernek is a búcsúja, egy olyan filmmel, ami hasonlít, de mégis nagyon sokban különbözik az eddigiektől.

"Life is wonderful, isn't it?" - Ez a mondat jellemzi leginkább Horikoshi Jirou életszemléletét, aki egy kisfiú, és minden nap repülőgépekkel álmodik, pilóta azonban nem lehet a szeme miatt, így hát eldönti, hogy repülőgéptervező lesz. Ez a kisfiú békésen éli életét, de innentől kezdve hű marad elhatározásához, miközben gyakran álmodik Capronival, az olasz repülőgéptervezővel és állandóan vidám. A film azt mutatja be, ahogy Jirou, aki egy rózsaszín felhőbe burkolózva éli kis életét, eléri azt, amire mindig is vágyott, megépíti a kor legtökéletesebb repülőgépét. Mindez egy boldog vígjátéknak hangzik, azonban ez a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek előszörre látszik, ugyanis ezt a repülőgépet utána hadi célokra használták a japánok, és a második világháború egyik legrettegettebb eszköze lett. Tehát akkor Miyazaki támogatja a háborút, és emlékfilmet készített egy olyan embernek, aki gyilkolásra alkotott repülőket? Egyáltalán nem, ugyanis Jirou egy álmodozó zseni, aki utálja a háborút. Ez abban is megmutatkozik, ami szintén nagy port kavart a film körül, hogy a főszereplő láncdohányos. Igen, ez igaz, ugyanis ahogy Jirou ráébred, hogy miért van szükség az ő gépeire, valamint hogy milyen szörnyű a háború, egyre kevesebbet álmodik, és egyre többet dohányzik.

Tehát a két legnagyobb botrányra, a dohányzásra és a háborúmániára véleményem szerint ez a válasz, és bárki, aki elfogultság nélkül megnézi a filmet, rögtön láthatja, hogy Jirou közel sem egy megátalkodott gyilkos, és ezt az állítást tovább erősíti a tragikus szerelme Satomi Naoko-val, aki egy kedves, szeretettel teli nő, de semmi sem lehet tökéletes, és neki is meg vannak számlálva a napjai. "You must live, darling!" - Búcsúzik Naoko Jirou utolsó álmában, és ezzel záródik a film is egyben, így tisztelegve a szerelmük és kitartásuk előtt. A filmben tehát megtalálható a szerelem is, de ugyanolyan keserédes módon, ahogy Jirou álma is beteljesül.

Kaze-tachinu_2.jpg

A szereplőgárda többi tagja is valósághű: a kissé földhöz ragadt, de ugyanakkor a megjegyzéseivel a filmet színesítő Honjouval, aki Jirou először iskola-, majd munkatársa, és a kissé pukkancs Kaoyoval, Jirou húgával. Ebben a filmben nincsen gonosz, ahogy ez sokszor előfordul Miyazaki műveinél, a néző is láthatja, hogy az alkotó csupán egy pártatlan szemlélő, aki elmeséli egy tehetséges álmodozó életét. Mindehhez Hisaishi Joe biztosítja a tökéletes zenét, mert ha már egy film az animáció, grafika terén kiváló, akkor minőségben a betétdalok sem maradhatnak el. A hangulatos, hol vidám, hol szomorú zenék végig tökéletesen passzolnak, sehol sem csapják agyon a filmet. Igaz ez a Kaze Tachinu záródalára, endingjére is, aminek előadója ugyanaz az Arai Yumi (aka Matsutoya Yumi), aki a Kiki rádiójából is énekelt 1989-ben, csakhogy most egy sokkal lassabb, és egy kissé szomorkás dallal állt elő, ami méltó befejezése Miyazaki búcsú művének.

Azt hiszem, mindent elmondtam erről a műről, és úgy gondolom, hogy alsó korhatára azért ennek van, hiszen egy öt éves kisgyerek valószínűleg egyrészt unná, mert nagyon hosszú a rövid, céltalannak tűnő, de a hangulatról gondoskodó jelenetek miatt, másrészt pedig nem is értené teljesen ezt a filmet. Ez is mutatja, hogy ez most tényleg egy búcsú, és nem meglepő, hogy Miyazaki ennyit várt ennek a filmnek az elkészítésével. Most érezhetjük csak igazán, hogy a mester elbúcsúzott mindenkitől és ezzel egy időben adott nekünk valamit, ami egészen más, hiszen a Kaze Tanichu végig reális marad, és a mézes-mázos boldogság sem felfedezhető benne, ennek ellenére távolról sem egy sírós dráma, bár egy-egy jelenetén könnyen elérzékenyülhet az ember, én főleg az utolsóval voltam így, ahol Naoko elbúcsúzott Jiroutól.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy akkor most mi lesz a Ghiblivel? Örömmel jelentem, hogy semmi, a fiatalabb generáció beérett, betanították őket Miyazaki és Takahata, így nincs mitől félni, sőt, már bejelentették a Ghibli történelem első filmfolytatását, a Porco Rosso 2-t, valamint sorozatot is fog készíteni a stúdió. Tehát az élet ott is megy tovább, miközben Miyazaki kiélvezi a megérdemelt pihenést, hiszen 75 évesen már épp itt volt az ideje annak a nyugdíjnak. Bár még mindig kérdéses, hogy valóban soha nem fog-e alkotni nekünk még egy kicsit, bár nekem az az érzésem most ezután a film élmény után, hogy ezt a bejelentést komolyan gondolja, de hát ki tudja...


Értékelés: 10

Linkek:
Wiki
ANN

49459.jpgAz elmúlt években annyi románc-comedy-t néztem meg, hogy kitartó rajongásom a műfaj iránt lassan fakulni kezdett, hála a kitartó japán light-novel gyártóknak, akik egyik sablonosabb sztorit írták a másik után. A gond nem magával a sablonosodással van, hiszen ma már nehéz újat mutatni a románc animék világában . A probléma az, amikor tényleg nem találsz az általad nézett sorozatban semmi egyedit, amiért érdekelne a következő rész. Ilyen lehet egy karakter, egy kapcsolat, egy cselekmény szál, vagy akár a vizuális megvalósítás, ami visszahív a produktum elé hétről hétre.

Hála az égnek a Yahari (My Teen Romantic Comedy SNAFU angol nevén) hű marad címéhez, és hoz annyi érdekességet, amiért én hétről hétre hajlandó voltam leülni, és péntekenként, meló után megnéztem az aktuális részt.

Igazából egy szolidan felépített középsulis történet, aminek a főszereplő Hikigaya Hachiman (Hiki) áll a középpontjában. Hachiman a tipikus vesztes hatását kelti első ránézésre, vagy mondhatni annyira jelentéktelen "létezést" folytat iskolás környezetében, hogy még gyakran az osztálytársai se tudják a nevét. Ami a meglepő, hogy ő ezzel tökéletesen elégedett. Hiki elsőre talán arrogánsnak és egoistának tűnik, de a felszín alatt egy olyan személyt találunk, aki fiatal kora ellenére rengeteg lenézést, és visszautasítást kapott, így edzve meg lelkét a magányra, illetve, hogy hátra hagyja naiv gondolkodását. Hiki inkább emlékeztet egy kiégett felnőttre, mint egy középiskolás kamaszra. Gondolatmenetei, melyeket megoszt a nézővel a különböző szituációkról, amibe keveredik, sokszor túlzónak, és pesszimistának tűnek, de én valahol nagyon is igaznak találtam őket. Hachiman átlát az emberi színjátékokon, és önmaga se mutatja másnak magát, mint ami. Nem nyit mások felé, de mások se nyitnak az ő irányába... némileg valóságosnak hat karaktere, hisz igazi realista.

A problémák ott kezdődnek számára, mikor nyelvtanára, Shizuka Hiratsuka klub aktivitásba kényszeríti az amúgy erősen antiszociális főhősünket. A Service Club viszont szerencsére kis létszámú, összesen egy tagja van, ő pedig az iskola hideg, zseni szépsége, Yukinoshita Yukino. A lány teljesen passzív viselkedése, valamint szókimondása által megfelelő "partnernek" bizonyul Hiki mellett. Mondhatni a két kapcsolatellenes ember rákényszerül egymás társaságára, de mind ketten tudják... lehetne rosszabb is. Míg ők ketten különcök, a nem sokra rá becsatlakozó Yui Yuigahama a tipikus optimista, csupa lélek lány, ki némi színt próbál "beleerőltetni" komor iskolás társai életébe. Viszont a sorozat alatt kiderül, hogy hármójuk kapcsolata régebbre vezethető vissza, mint a Service klub, és emiatt egyben terhesnek is hathat, hisz a múltban olyan dolog történt amivel mind a két lány tartozik Hachimannak. Nem nagy dologgal, csupán egy bocsánatkéréssel.

Innentől az ember várná a megszokott románc/hárem sablonosodást, de ez mind a 13 részt elkerüli. Ugyan mind Yui, mind Yukino néha villant némi érzelmet Hiki irányába, de ezek olyan halvány pislanások (főleg Yukinoé), hogy konkrét romantikáról nem beszélhetünk. Viszont a sorozat alatt hármójuk szép lassan megtapasztalja, hogy milyen, amikor vannak emberek, akik figyelnek rájuk, akik tudomást vesznek a létezésükről... és talán akiket barátaiknak nevezhetnek. Ez némileg csalódást okozhat sok néző számára, de számomra reálisabbnak tűntek így az események, ahol a történet főleg szituációkról szól, amibe a szereplők sokszor akaratuk ellenére keverednek bele. Ezeket a kínos helyzeteket nagyrészt a realista gondolkodású Hiki oldja meg, rámutatva az emberek gyenge pontjaira, illetve leleplezve színjátékaikat.

Némi karakterfejlődés tapasztalható a sorozat alatt mindenki részéről, de az epizód szám ehhez túl kevés, így sajnos nem lesz jelentős. Az anime vizuális megvalósítása standardnak mondható így 2013-ban, semmi különleges, ahogy a zene se túl nagy szám. Igazából egy betétet se tudok az openingen kívül vissza idézni a fejemben.

A Yahari Ore no Seishun Love Comedy wa Machigatteiru összességében egy igen élvezetes anime, de nem mondanám egyértelműen románc animének, inkább egy olyannak, mint amit a neve is sugall, amikor a várható happy end elmarad, amikor nem történik semmi más, csak néhány ember kapcsolatot létesít egymással, hogy feldobják életük szürkeségét. Jelen esetben inkább belekényszerítik őket, hogy szürke életük kicsit vidámabb, és eseményekkel telibb legyen. Sajnos ez az erőssége a sorozatnak a legnagyobb gyengéje, hisz míg a férfi főszereplő érdekes karakter a maga módján, addig a két lány, illetve a mellékszereplők csak lógnak a levegőben, a múltbéli kapcsolatuk következményén kívül sok mást nem adnak a sorozathoz. Az ő gondolatmeneteik, érzéseik nem jelennek meg, mint Hachimannak, így sose tudjuk meg, hogy mit éreznek főhősünk iránt pontosan,  hogyan vélekednek a viselkedéséről.

A sorozaton még az se segít igazán, hogy nem halad semerre sem, maga az ending rész is semmivel se másabb mint az előző 12, így felmerül a kérdés, hogy vajon lesz-e folytatás? Nos, nem igazán tudom, hogy érdemes lenne-e. Még 13 rész kevés egy komolyabb szerelmi szál kibontásához, főleg egy olyan embernél mint amilyen Hachiman és Yukino, kik jól láthatólag azok lennének, akiket más animékben párokként látunk viszont  a végén, de itt kb. semmit se haladtak előre érzelmeik egymás iránt. Talán csak annyit, hogy megtanulták tisztelni egymás személyét, és különcségét.

Összegezve nem rossz kis sorozat, hisz kifejezetten humoros, és pesszimista hangulata, valamint Hiki karaktere megadja azt az egyediségét, amiért érdemes elé leülni. Ellenben olyan semmilyen, ahol nem leszünk sokkal előrébb a befejezés által. Minden félkészen marad.

 

Értékelés : 7

Linkek:
Wiki
ANN

 

 

Szerző: Fenrir23

komment

Címkék: é:7 yahari ore

Nekomonogatari (Kuro)

2013.02.22. 15:00

Nekomonogatari.jpg

A Nekomonogatari a közvetlen előzményeit meséli el az elsőként anime adaptációt kapott Bakemonogatarinak. Megítélésénél ezt a célkitűzést kell figyelembe vennünk, vagyis hogy mennyiben látja el az előzmény funkciót; másrészről viszont el is kell helyeznünk a többi Monogatari adaptáció között. Az egyben levetített 4 rész egy OVA tömörségét sugallja, és tekintve, hogy kb. egy hét eseményeit foglalja össze az anime cselekménye, ez ildomosnak is tűnik, és szerencsére a rövid terjedelem nem ment a minőség rovására, megkapjuk a megszokott párbeszédeket, absztrakt háttereket, erőltetett fanservice-t, vicces kamerabeállításokat és mindazt, amit elvárhatunk a korábbi animék alapján.

Code:Breaker

2013.01.22. 15:09

39629.jpgEgy világban, ahol tetszetős külsejű tizenévesek speciális effekteket tudnak létrehozni, a kormány gonosz, és a yakuza tisztességes emberekből áll. Egy fiú mert más lenni, és bevállalta, hogy amit tesz, az pusztán javít a bűnözési statisztikákon, de valójában erkölcsileg nem emeli a közönséges gyilkosok fölé. Egy lány mert más lenni, mert nemet mondani a halállal végződő erőszakra. Ez a kettejük története, és még 5 fiatalé, akikről egyébként nem sokat tudunk meg, de ők is képesek mindenféle speciális effektre, ami nem néz ki rosszul.

Szerző: morwen

komment

Címkék: é:6 code:breaker

Tears to Tiara

2013.01.16. 15:00

392150.jpgRéges-régen, de azért még ebben a galaxisban, a Föld nevű bolygó Japán nevű kis szigetországában kitalálták, hogy visual novel játékokba esetleg be lehetne építeni a népszerű rpg játékokból vett, körökre osztott taktikai harcrendszert, hogy ne csak kattintgatni kelljen az egérrel, és legyen valami kihívás is a játékban. Így is történt, s lőn a csoda, az áldott frigyből új játékműfaj született. Isten lenézett, s látta, minden rendben van a világban.

S lőn a Leaf játékfejlesztő cég, a kiválasztott nép, akik szent szövetséget kötöttek Istennel, hogy játékaik sikeresek lesznek, ha nem készítenek belőlük animét. Meg is jelent a cég Utawarerumono című játéka (2002), mely egy fantasy sztorit mesélt el, ahol a főszereplő és háreme által megvívott csatákat a játékos irányíthatta egy körökre osztott rendszerben. De a Leaf-et elvakította a sok pénz, és eladták a játékot az animebiznisz ördögeinek, tehát később elkészült az anime, mert már akkor is ez volt a divat. Persze a játék rajongói kikészültek az animétől, akik viszont nem ismerték a játékot, azok lelkesedtek a történetért – ami a játékban természetesen sokkal szebben lett tálalva. Isten lenézett, látta a vétkeseket és lesújtott rájuk haragjával, és kritikusok számtalan szapuló cikkével, de végül újra minden rendben lett a világban.

Szerző: morwen

komment

Címkék: é:6 tears to tiara

Toradora

2012.12.30. 13:15

 Hosszabb szünet után ismét jelentkezik az XAnime, ezúttal egy hagyományosabb bemutatóval és egy vitával a Toradora! c. műről.

 

 

Az Xanime blogja a következő címen érhető el:

http://xanime.blog.hu/

Szerző: Nite

komment

Címkék: toradora! xanime

2012739595737131.jpgPár héttel-hónappal azelőtt az ominózus áprilisi éjszaka előtt, mikor véletlenül az Animaxre kapcsoltam, és kezdetét vette animés pályafutásom, volt egy másik, hasonló eset. Annyira hasonló, hogy éjszaka kapcsolgattam és az Animaxen kötöttem ki. Ez ellenben nem került be a történelemkönyvekbe, mivel akkor este épp valami óriásrobotos diáklányos űrbogaras darabolós borzalom ment. Máig tisztázatlan, de feltehetőleg a Blue Gender volt. A lényeg viszont, hogy ott akkor megerősített abban a laikusként formált sztereotip meggyőződésemben, hogy minden anime beteg, minden japán beteg, mindenki, aki ilyet néz beteg. Egyes pontjaiban máig hiszek.

Szerző: Kvakond

komment

Címkék: é:5 muv luv

Sekaiichi Hatsukoi 2.

2012.12.03. 15:00

sh2.jpgAmikor az első évadról írtam a kritikát, nem igazán voltam elégedett azzal, amit láttam. Úgy éreztem, hogy Nakamura Shungiku – Chiaki Kon alkotópárosa a már közösen jegyzett Jonjuo romanticával megtanulta a leckét, és ennek a leckének - aminek a címe „hogyan csináljunk sikeres boy’s love animét” - minden pontját tökéletesen fel is mondta a Sekaiichi Hatsukoi első évadában. Vagyis: végy három különböző személyiségű bichi párost, tedd őket tündi-bündi környezetbe, fűszerezd meg egy kis humorral, majd egy leheletnyi drámával a seme karaktereknél… de vigyázz, nehogy esetleg elfűszerezd a dolgot, mert a drámát könnyen túladagolja az ember, és az már árt, ha a célközönségnek esetleg gondolkodnia is kell. A recept működik, hiszen gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az első évad felcsigázott annyira, hogy kétség nem volt afelől, hogy ne jöjjek vissza a második évadra. 
Tehát kiváló recept ez, hiszen sikert hoz. 
A többi meg nem számít.
Vagy mégis?

Túlélőcsomag 6.

2012.11.25. 15:33

Egyszer minden jónak vége szakad, így a végéhez érkezett a mi kis listázós akciónk is. A befejező része a túlélőcsomagnak rendhagyó, mivel ide tartogattuk azokat az animéket, amiket nem tudtunk besorolni a megadott műfajokba zökkenőmentesen, de mégis elég fontosnak érezzük őket, hogy említésre kerüljenek. Következzenek tehát a különdíjazottak a teljesség igénye nélkül. 

Szerző: morwen

komment

Címkék: tulelocsomag