2014. június 27. 20:04 - Nite

Kaze Tachinu

Ismét majdnem egy év eltelt, mióta a legutóbbi bejegyzés megjelent itt, a blogon, éppen ideje volt tehát, hogy feltűnjön egy ronin (fehér lovon?), és megmentsen minket a végleges süllyedéstől. Olvassátok szeretettel Kiyonori Kitae tollából a legújabb kritikánkat!

 

Kaze-tachinu_1.jpg

"The wind is rising, we must try to live."

Mindenki, aki akár egy fikarcnyit is érdeklődik az animék vagy akár Japán iránt, ismeri Miyazaki Hayaot, a japán Walt Disney-t, aki elkészítette az egyetlen Oscar díjas animét, mely legyőzte a Pixar, valamint a Disney összes nyugaton nagy hírnévnek örvendő filmjét. Miyazakiról órákig lehetne írni, hiszen 1971-ben kezdte pályafutását és utolsó filmje 2013-ban, 74 éves korában látta meg a napvilágot, és ennek a 42 évnek sok zseniális film lett az eredménye, kezdve a Kaze no Tani no Nausicaa-val (Nauszika - A szél harcosai), a Mononoke Himén keresztül a Vándorló Palotáig, és persze ne felejtsük a Porco Rossot, Kiki és Chihiro kalandjait valamint a kis halkislányt, Ponyot sem. És most elérkezett ennek az embernek is a búcsúja, egy olyan filmmel, ami hasonlít, de mégis nagyon sokban különbözik az eddigiektől.

"Life is wonderful, isn't it?" - Ez a mondat jellemzi leginkább Horikoshi Jirou életszemléletét, aki egy kisfiú, és minden nap repülőgépekkel álmodik, pilóta azonban nem lehet a szeme miatt, így hát eldönti, hogy repülőgéptervező lesz. Ez a kisfiú békésen éli életét, de innentől kezdve hű marad elhatározásához, miközben gyakran álmodik Capronival, az olasz repülőgéptervezővel és állandóan vidám. A film azt mutatja be, ahogy Jirou, aki egy rózsaszín felhőbe burkolózva éli kis életét, eléri azt, amire mindig is vágyott, megépíti a kor legtökéletesebb repülőgépét. Mindez egy boldog vígjátéknak hangzik, azonban ez a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek előszörre látszik, ugyanis ezt a repülőgépet utána hadi célokra használták a japánok, és a második világháború egyik legrettegettebb eszköze lett. Tehát akkor Miyazaki támogatja a háborút, és emlékfilmet készített egy olyan embernek, aki gyilkolásra alkotott repülőket? Egyáltalán nem, ugyanis Jirou egy álmodozó zseni, aki utálja a háborút. Ez abban is megmutatkozik, ami szintén nagy port kavart a film körül, hogy a főszereplő láncdohányos. Igen, ez igaz, ugyanis ahogy Jirou ráébred, hogy miért van szükség az ő gépeire, valamint hogy milyen szörnyű a háború, egyre kevesebbet álmodik, és egyre többet dohányzik.

Tehát a két legnagyobb botrányra, a dohányzásra és a háborúmániára véleményem szerint ez a válasz, és bárki, aki elfogultság nélkül megnézi a filmet, rögtön láthatja, hogy Jirou közel sem egy megátalkodott gyilkos, és ezt az állítást tovább erősíti a tragikus szerelme Satomi Naoko-val, aki egy kedves, szeretettel teli nő, de semmi sem lehet tökéletes, és neki is meg vannak számlálva a napjai. "You must live, darling!" - Búcsúzik Naoko Jirou utolsó álmában, és ezzel záródik a film is egyben, így tisztelegve a szerelmük és kitartásuk előtt. A filmben tehát megtalálható a szerelem is, de ugyanolyan keserédes módon, ahogy Jirou álma is beteljesül.

Kaze-tachinu_2.jpg

A szereplőgárda többi tagja is valósághű: a kissé földhöz ragadt, de ugyanakkor a megjegyzéseivel a filmet színesítő Honjouval, aki Jirou először iskola-, majd munkatársa, és a kissé pukkancs Kaoyoval, Jirou húgával. Ebben a filmben nincsen gonosz, ahogy ez sokszor előfordul Miyazaki műveinél, a néző is láthatja, hogy az alkotó csupán egy pártatlan szemlélő, aki elmeséli egy tehetséges álmodozó életét. Mindehhez Hisaishi Joe biztosítja a tökéletes zenét, mert ha már egy film az animáció, grafika terén kiváló, akkor minőségben a betétdalok sem maradhatnak el. A hangulatos, hol vidám, hol szomorú zenék végig tökéletesen passzolnak, sehol sem csapják agyon a filmet. Igaz ez a Kaze Tachinu záródalára, endingjére is, aminek előadója ugyanaz az Arai Yumi (aka Matsutoya Yumi), aki a Kiki rádiójából is énekelt 1989-ben, csakhogy most egy sokkal lassabb, és egy kissé szomorkás dallal állt elő, ami méltó befejezése Miyazaki búcsú művének.

Azt hiszem, mindent elmondtam erről a műről, és úgy gondolom, hogy alsó korhatára azért ennek van, hiszen egy öt éves kisgyerek valószínűleg egyrészt unná, mert nagyon hosszú a rövid, céltalannak tűnő, de a hangulatról gondoskodó jelenetek miatt, másrészt pedig nem is értené teljesen ezt a filmet. Ez is mutatja, hogy ez most tényleg egy búcsú, és nem meglepő, hogy Miyazaki ennyit várt ennek a filmnek az elkészítésével. Most érezhetjük csak igazán, hogy a mester elbúcsúzott mindenkitől és ezzel egy időben adott nekünk valamit, ami egészen más, hiszen a Kaze Tanichu végig reális marad, és a mézes-mázos boldogság sem felfedezhető benne, ennek ellenére távolról sem egy sírós dráma, bár egy-egy jelenetén könnyen elérzékenyülhet az ember, én főleg az utolsóval voltam így, ahol Naoko elbúcsúzott Jiroutól.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy akkor most mi lesz a Ghiblivel? Örömmel jelentem, hogy semmi, a fiatalabb generáció beérett, betanították őket Miyazaki és Takahata, így nincs mitől félni, sőt, már bejelentették a Ghibli történelem első filmfolytatását, a Porco Rosso 2-t, valamint sorozatot is fog készíteni a stúdió. Tehát az élet ott is megy tovább, miközben Miyazaki kiélvezi a megérdemelt pihenést, hiszen 75 évesen már épp itt volt az ideje annak a nyugdíjnak. Bár még mindig kérdéses, hogy valóban soha nem fog-e alkotni nekünk még egy kicsit, bár nekem az az érzésem most ezután a film élmény után, hogy ezt a bejelentést komolyan gondolja, de hát ki tudja...


Értékelés: 10

Linkek:
Wiki
ANN

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://animecomment.blog.hu/api/trackback/id/tr606434497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.