Már amikor leírom a címet: Strawberry Panic! fejem búbjától a lábujjam hegyéig elönt a jóleső, édes guilty pleasure érzés. Mert igen, ez az anime egy igazi bűnös élvezet a javából. Az összes animefan fújjol, ha szóba kerül, és bármennyire is kutakodom a magyar oldalakon talán egy helyen találtam róla valamit érdemben, viszont volt annál több utalás és gúnyos megjegyzés.
 Értem én értem, de tegyük most félre az előítéleteket pár percre, mert nekem valamit be kell vallanom: Helló, Elis vagyok és szeretem a Strawberry Panicot!

 Nyilván az ember nem csak azért néz animét, vagy akár ez igaz a filmekre, sorozatokra is, mert feltétlen mesterművekre szívszorító és földindító drámákra vágyik. Aki ezt állítja az vagy hazudik, vagy nos... nem emberi lény. Néha-néha szükség van guilty pleasure-ökre is. És annak ez a yuri tökéletes.

 Ha az ember képes túltenni magát azon, hogy az eleje mekkora Marimite nyúlás és eljut körülbelül az ötödik-hatodik részig, meg fog lepődni, hogy mennyire magára talál és kinövi magát a történet.

 Az alapsztori persze maga a megtestesült yuri klisé: helyszín: lányiskola, természetesen, sőt mindjárt három is. A három lányiskola mellé jár a három diáktanács (azon mindig elgondolkodom a yuri történeteket nézve, hogy vajon Japánban a diáktanács tényleg ennyire fontos szerepet tölt be az iskolák életében? Mert én nem igazán emlékszem, hogy középiskolában nálunk lett volna, vagy csak én jártam béna iskolába, az egyetemen aztán persze volt, de az meg egy egészen más történet) valamint egy Etolie, aki a három iskola legnépszerűbb diákja és ő az, aki a diáktanács végtelen csatározásainak is véget szab. A három iskola mind más és más. A Miator a legrégebbi mind közül, igazi tradicionális, hajtós, diákjai főleg a téli gótikus egyenruhájáról ismerhetőek fel. Aztán ott van a vele örök harcban álló Spica, akik a sportban (és a kórusukkal, aminek dalától mikor egy részben harmadszorra hallottam meg már a falat kapartam) jeleskednek, végül  a hol Lullimnak, hol Lillimnek nevezett iskola a maga ezernyi klubjával. A három iskolához persze rengeteg tanuló is jár. Ebbe a káoszba csöppen bele Aoi Nagissa frissen átiratkozott diákként, hogy vele együtt fedezzük fel a három iskola világát. Nagissa persze, mindjárt első nap mindenféle kalamajkába keveredik, először eltéved az iskolába menet az erdőben, ahol egy tisztáson egy gyönyörű ezüsthajú lánnyal találkozik, akinek tekintetétől földbe gyökerezik a lába, majd mikor a lány meg akarja csókolni (a homlokát!!!) elájul, az orvosiban tér magához, már várja az enyhén Nagissa rajongó Tamao, aki a szobatársa lesz, majd megszegi a kijárási tilalmat, mert nem ér vissza időben a kollégiumba miközben a titokzatos lányt keresi, végül pedig összekeveri az Etoliet egy közönséges diákkal a vacsorára készülődő egész kollégium előtt (zseniális, ahogy a leendő összes mellékszereplő kap egy rövid cameót, miközben Nagissára várakoznak). Ráadásul a délutáni ezüsthajú lány is feltűnik és az összes diák előtt kis híján újra megcsókolja, akiről kiderül, hogy nem más, mint maga Etolie-sama. Az első rész után körülbelül mi is annyira elveszettnek érezzük magunkat a sok szereplő és káosz közepette, mint Nagissa maga, de aztán ahogy a főszereplőnk egyre jobban fedezi fel az iskolák és a kollégium világát, mi is úgy tesszük túl magunkat pár durva nyúláson, mint "A nyakkendő igazító jelenet" és "A zongorázós jelenet", hogy egy igazi könnyed szórakozás legyen a jutalmunk a kitartásunkért. A történet legnagyobb erőssége a fantasztikus mellékszereplőkben rejlik. Ahogy telik múlik tehát az idő, megismerjük a szereplőket, akiknek a történetben mind-mind megvan a helye és a szerepe, és szépen lassan jó részük a barátunkká válik. Együtt növünk fel, sírunk-nevetünk Nagissával, beleszeretünk a titokzatos és mindig szomorú Shizumába, akiről már az elején sejtjük, hogy sokkal több, mint aminek elsőre látszik. Megértjük és vigasztalólag a karunkba zárnánk a szinte mindig ingerült Miyukit, egy szomorú mosollyal követjük Tamaot a viszonzatlan és észrevétlen érzései miatt (és mert egy pillanatra sincs esélye Shizuma ellen), feleségül akarjuk venni Chikarut, barátja akarunk lenni Amanénak, és hát Yaya...khöm Yaya...ezt meg inkább nem folytatom.

 Van pár igazán kiemelkedő rész, mint a nyári szünetes első csókos tizenkettedik, vagy a drámai tizennyolcas, ahol Shizuma végül összeroppan, de az igazi csúcspont a duplarészes iskolai fesztivál, ami igazi jutalomjáték a szeijuknak. Persze a veterán Hitomi Nabatame rutinosan hozza Carmen Don Jose-jának szerepében Shizumát, a Nagissának hangját kölcsönző Mai Nakahara pedig egyenesen zseniális a szövegtanulós jelenetekben.

 A rajongást kicsit félretéve térjünk rá a hibákra. 
 Már az anime fele eltelt mire észrevettem, hogy nincsenek benne hímnemű egyedek. De tényleg, egy szál sem. Mintha csak egy lányokból álló bolygóra csöppentem volna. A másik, hogy a Shizuma X Nagissa páros mellett az Aname X Hikari labdába sem rúghat. Egyszerűen unalmasak, színtelenek, szagtalanok, érdektelenek. Ami kár, mert Amane magában érdekes karakter lenne (de Hikari... ő talán az egyetlen szereplő, akit nem tudtam megkedvelni), de így minden perc, ami rájuk megy el értékes pillanatokat lop el a másik történetből, és ez rányomja a bélyegét az amúgy sem túl gyorsan folyó történetre... És itt jön a másik negatívum: amilyen szépen bontogatták az elejét, annyira összecsapott érzetet kelt az iskolai fesztivál utáni második fele. Itt azt szokták felhozni, hogy nade az elején túl sok a filler epizód. Én bevallom, hogy pontosan ezeket a kis fillereket imádtam a legjobban (az esernyő keresős rész, vagy a kollégiumok hét rejtélye), mert mindenféle kis adalékot tudtunk meg a karakterekről. Én a legjobban azt sajnálom, hogy igazából így nem ütött akkorát Shizuma titka sem, mert a nagy felvezetés után egy részben pár flasbackkel elintézték az egészet, és így, részemről legalábbis elmaradt a katarzis. Ha mondjuk erre több időt áldoznak, és például megismerhetjük jobban a "régi" és az "igazi" Shizumát, valamint Kaorit, talán elégedetten dőltem volna hátra. A másik ami nekem hiányzott, hogy az Etolie választási ceremóniáról sem tudunk meg semmit. Ha nem olvasom a mangát, akkor nem is értettem volna, hogy miért is annyira nagy dolog Etoliensk lenni. Túl egyszerű volt ez így, fájdalmasan egyszerű.

 Apropó manga és light novel vs anime. Ez az az anime, ahol teljesen más mind a három (kezdetben vala apró történetek, amiből lett az anime, majd jött a manga és végül a light novelt is újraírták, és teljesen más lett, mint az eredeti kis történetek). A manga végül nem is jött ki végig, amit meg tudok érteni, mert bár olyan apró háttérinfók vannak benne, mint az Etolie választás, valahogy minden kedves szereplőnek kifordult a személyisége, nem beszélve az öncélú sikamlósabb részekről. Így a tehát a light novel is egy teljesen más történetet mesél el, bár ez utóbbit a mangával ellentétben nem olvastam. (Az őszi Mondóconon igencsak szemeztem vele, hiszen most adták ki végre angolul mind a három könyvet egyben, és meg is lehetett venni potom 4500 forintért, szóval vagy tízszer a kezembe vettem, de akkor úgy gondoltam másra kell a pénz.) A külföldi elemzések alapján viszont nem igazán van köze az animéhez, és annyira nem is jó, mint az anime volt. De ígérem, tavasszal nem hagyom ki a vételt, és kivégzem a Marimite light novellel együtt, mert érdekel, hogy mennyire térnek el az animétől. Érdekes infó talán, hogy mind a light novelben, mind a mangában Shizuma újra indul az Etolie választáson, jórészt dacból, másrészt ő akar lenni a leghosszabb ideig hivatalban lévő Etolie., mindkét történetben Nagissával az oldalán. Az anime ugye megcsavarja a dolgokat, és sokkal hihetőbbé válnak ezáltal Shizuma érzései, hogy nem indul újra. És el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami végül igencsak lehúzza a végső pontszámot. A vége... az a bizonyos utolsó rész. Nagyon-nagyon összecsapottnak és hirtelennek érzem, és akárhányszor nézem is meg, valahogy gyenge a sokrésznyi drámázás és "felejts el"-t ennyivel lerendezni. Nem tudom, hogy azért történt-e mindez, mert valahol közben derült ki, hogy ennyi rész lesz összesen, és szerették volna lezárni, vagy... De kár érte. Ahogy az egész történetért. Szívesen megnéztem volna még pár OVÁ-t például arról, hogy milyen is volt a fiatalabb "igazi Shizuma" és milyen is volt Miyukival az akkori kapcsolata, de akár a Kaoris időszakról is, vagy arról, hogy mi történt a huszonhatodik rész után. De erre maradnak a fanfictionok (apropó fanfictionok! Useful oximoron Strawberry panicos fanfictionjait érdemes elolvasni mindenkinek, aki kicsit is ért angolul, mert ő pont ezekre adja meg a választ. Hihetetlen jól elkapta a karaktereket, Shizuma életre kel a történeteiben és mindez a megszokott humorral elegyítve)

 A grafikát nem sok szó érheti, de egy 2006-os animénél ez elvárás is. Fantasztikus környezet, a hangulathoz illő időjárás és effektek, gyönyörű tájképek, szépen megrajzolt szereplőket nézve elgondolkodtam, hogy én miért nem egy japán bentlakásos lányiskolába jártam középiskolába a kaposvári betondzsungel helyett. A grafika mellett az igazi főszereplő a zene. Nem, nem az OP és főleg nem az ending. Bár az OP még viszonylag semmi kivetnivalót nem hagy maga után, sima lendületes kezdőzene, nade az ending... na azt ne nézze meg senki soha, főleg ne a videóklippet (én nem is értem, hogy azt ott hogyan is gondolták a készítők). Viszont az anime zenéi! Legtöbbször klasszikus zenét hallunk felcsendülni, általában akkor, amikor Shizuma zongorázik, ezek hihetetlenül meghatóak és szívtördelőek (a tizenkettedik rész végén az a zongora jelenet az nagyon el van találva...)

 Összességében én ki merem jelenteni, hogy nem rossz anime a Strawbery Panic!. 7,5 pontot mindenképpen megér, és csak az utolsó rész miatt nem kap 8-at. Kár érte, mert ebből az alapanyagból sokkal többet ki lehetett volna hozni egy kicsit erősebb történettel, Shizuma  pedig mindmáig az egyik legerősebb yuri karakter.

Értékelés: 7,5

Linkek:
ANN
Animeaddicts
Wiki